Hogy az önkényes alapon kiválasztott, kizárólag a lojalitás, illetve a miniszterelnöknek tett szolgálatok és a rokoni kapcsolatok alapján fölemelt NER-hűbéresek előzmény és teljesítmény nélküli gazdagodása arcpirító, azzal természetesen a jobboldali választó, a fideszes pártelit és Orbán Viktor kormányfő is tisztában van. De eddig legalább volt hozzá mitológia: ha sántított is, de a legelvakultabb híveknek, illetve kocsmai beszélgetésekhez (a második-harmadik kör után) azért megfelelt. Valahogy úgy hangzott, hogy a nemzeti tőkés osztály kialakítása a nemzetépítés szerves része, a nemzeti tőkés pedig annyival jobb minden másfajta tőkésnél, hogy nemzeti, tehát magyar, azaz magyar melóst foglalkoztat, és a definícióból következően magyar érdeket szolgál.
Hogy miért csak a miniszterelnök szomszédai, sportbarátai és az Orbán-család üzletfelei lehettek nemzeti tőkések, azt persze a fenti meghatározás ugyanúgy nem magyarázza meg, mint ahogyan azt sem, hogy mitől vált nemzetietlenné Simicska Lajos éppen azon a napon, amikor összeveszett a kollégiumi szobatársából mentoráltjává/mentorává vált Orbánnal. De tudjuk: ezek a marketing-mítingeken kifundált világmegfejtések nem a legösszetettebben gondolkodó honfitársainkra céloznak.
Az viszont talán nekik is feltűnik, hogy van némi disszonancia az idézett ideák, illetve a legnemzetibb-legtőkésebb Mészáros Lőrinc pillanatnyi viselkedése között. Mészáros úr ugyanis (aki a szemünk előtt vált a kisvállalkozói lét határán billegő kétkezi iparosból dollármilliárdossá; és akinek a vagyonát mi adtuk össze a saját kezünkkel) a válság első pillanataiban – miután belemarkolt a szintén közpénzből gründolt turizmusmentő csomag 600 milliárdjába, amelyből amúgy nem az idegenforgalmi szektor állás nélkül maradt zongoracipelőit menti a kormány, hanem azokat a hoteltulajdonosokat, akik előzőleg a pénzünkből hoteltulajdonossá válhattak –, az alkalmazottainak több mint a felét elbocsátja, mondván, pillanatnyilag nincs rájuk szükség. Talán fölösleges tudatosítani, hogy ilyen arányú leépítést az ezerszer elátkozott multinacionális nagytőke sem hajtott végre Magyarországon (pedig nekik a dollár-szimbólum volt a jelük az oviban, és mint a minap magától az Orbán-kormány fejétől hallhattuk, még a kamatot is szeretik).
Ha most azt mondanánk, hogy ahol ilyen a nemzeti tőke – ennyi felelősségtudat van benne, ennyit számít neki a nemzet (értsd, mindazok, akiknek a munkája árán pár év alatt fölkapaszkodott a pénzügyi világelitbe) –, ott nincs szükség imperialistákra, megoldjuk mi a kiszipolyozást saját erőből, akkor nyilván mi lennénk a demagógok.
Úgyhogy inkább csak emlékeztetnénk egy ugyanitt, bő egy hónapja megfogalmazott javaslatra. Amikor Mészáros Lőrinc jókedvűen ébredve egy kis alamizsnát szórt a nép közé, az ajánlottuk neki, hogy az úri allűrök helyett deklarálja inkább: nála, aki minden forintját nekünk köszönheti, biztosan nem fognak kirúgni senkit a válság miatt. Ha ránk hallgat, mindenki jobban járt volna – hosszú távon talán még ő is.