Az utolsó magyar valóban lekapcsolta a villanyt, mielőtt elhagyta az országot.
Az utolsó magyar – név szerint (nem lehet ezen csodálkozni) Kovássy-Krantz Richárd – ugyanis a Nemzeti Energia Ellátó és Felügyeleti Központnak (röviden NEMEFKÖ) volt a vezető technikusa.
Kovássy-Krantz pedáns ember volt, kötelességtudó. Soha egyetlen percet nem késett a munkahelyéről, mindig órára pontosan fizette be a számláit, törlesztette a hitelét, az adóhatósággal szemben is kínos pontossággal teljesítette törvényes kötelezettségét. Mígnem, felocsúdva teendőiből, egyszer csak azt vette észre, hogy egyedül maradt.
Ezen elgondolkodott, de egy idő után rádöbbent, hogy itt és így nem lehet élni.
Gondosan leállította a számítógépes vezérlőpult gombjait. Teljes sötétség borult az országra – de ez nem volt szokatlan. A kivilágítatlanság sokkal inkább az volt. A külső sötétség.
Ezek után autóba ült, és Hegyeshalomig meg sem állt. Az osztrák oldalon tankolt, mert a magyar kutak a határállomás előtt már mind zárva voltak: se ember, se világítás. Ráadásul vasárnap.
Evett egy szendvicset, amíg a tankolás be nem fejeződött.
Bécsben gyorsan fölkereste a menekültügyi hivatalt. Szemüveges, feltűzött hajú hölgy fogadta.
Nem itt akarok letelepedni, mondta a hölgynek, aki nagyon érdeklődő és kedves volt az első pillanattól. Szeretnék a volt hazámtól, ettől a békétlen világtól minél távolabbra kerülni. Nagyon messzire…
A hölgy felhúzta a szemöldökét, annyira, hogy az fölszaladt a szemüvegkeret fölé.
Minél távolabb? Ennyire nem szerette?
Ennyire nem hagyták, hogy szeressem, rázta a fejét Kovássy-Krantz.
Maga politizált talán?, kérdezte a szemüveges asszony, jellegzetesen elegáns, mint a bécsi hölgyek általában. Finoman, nem hivalkodóan.
Nem, dehogy, soha, felelte erre Kovássy-Krantz, csak tudja, asszonyom, nálunk nem lehetett befogni a füleket, nem lehetett elfordulni, mert mindenhonnan a politika ömlött, mint a szennyes ár, és két ember nem volt soha, de soha egyazon nézeten. Megfertőződött ezzel a föld, a víz, a levegő…
Nagyon távol, nézte a hölgy a számítógépet, van egy hatalmas, na, nem hatalmas, de elég nagy sziget a Csendes-óceánon, információink szerint szinte teljesen lakatlan, csak egy bennszülött törzs él ott. Valami hupikipik. Nyugalom és béke honol. Honol – bólintott rá hősünk lelkesen.
A nő megmutatta a térképen, aztán színes fotókat keresett. Kis bambuszfedelű házikók, kék ég, tengerpart, béke. Kipróbálnám, mondta Kovássy-Krantz némi töprengés után. Jól meggondolta?, kérdezte a hölgy. Richárd bólogatott. Jó messze van, ilyenre vágytam, sóhajtott. De nem vette le a szemét a képernyőről. Most a hupikipik életét ábrázoló rövid kis videóban gyönyörködött: fiúk-lányok félmeztelenül, arcukon boldogság, szájukban gyümölcsök, micsoda giccs! És ahogy táncolnak…
Ott a helyem, bólogatott Richárd, a hupikipik között akarok élni.
Megszervezzük, nézett a bécsi hölgy Kovássyra a szemüvege fölött, mintegy vizsgálva, hogy tényleg kellően elszánt-e az ügyfele. Addig is kap szállást, zsebpénzt, ebédet, vacsorát.
A napok gyorsan teltek. Addig is kellemes sétákat tett, kávézott és süteményezett a Sacherben, igazi bécsi szeletet evett Figlmüllernél azzal a csodálatos krumplisalátával, megnézte a Prátert, a Hundertwasser-házat, kivillamosozott Schönbrunnba a legendás kastélyhoz, itta a már-már szokatlan és ismeretlen békét. Délután elegáns hölgyek és jól öltözött urak sétálgattak a Kärtneren. Kovássy élvezte a komótos korzózás látványát, a szokatlan polgári nyugalmat.
Ilyen, igen, ilyen lesz ott azon a szigeten, gondolta vágyódva, álmodozva.
Megérkezvén a szigetre Kovássy-Krantz boldog volt. Mindig is efféle nyugalomra vágyott, egyre jobban érezte ezt. Nincsenek ordítozó tüntetők és ellentüntetők, nem hurcolnak mindenféle táblákat lakóhelye előtt, nem üvölt a hangszóró jelszavakat, sőt még zajos rockzenét vagy nyálas operettdalokat sem.
Egy csillagos nyári estén kint ült a kunyhója előtt, és az ég vibráló fényeiben gyönyörködött. Egészen mások voltak a csillagok, mint annak idején otthon. Valahogy élesebb volt a fényük, és mintha derűsen kacsingattak volna rá.
Ám idilli nyugalmát sajátos neszek zavarták meg. A dzsungel bokrai megmozdultak, három hupikipi bukkant fel a lombok közül. Fegyvertelenek voltak, az egyikük még egészen gyerek, aki rémülten nézett fel anyja öleléséből. Tehát egy család: apa, anya, kisgyerek. Kovássy-Krantz összerezzent, de nem ijedt meg. Tudta, hogy a bennszülöttek békés emberek, a légynek se tudnának ártani, és hát légy nem is igen volt a tiszta szigeten.
Mivel Kovássy-Krantz nem értette a hupikipik furcsa, kicsit mormogásra emlékeztető nyelvét és ők sem beszélték az általa úgy-ahogy elsajátított kultúrnyelveket, csak álltak egymással szemben, és gesztusokkal próbáltak közeledni egymáshoz.
Kovássy-Krantz közelebb ment, megfogta a férfi vállát, majd megcirógatta a gyerek arcát, aki kíváncsian érintette meg a férfi tömör bajuszát. Kovássy-Krantz intett, hogy jöjjenek közelebb. A három bennszülött bizalmatlanul nézett rá egy ideig, aztán a férfi apró léptekkel, szinte csúsztatva talpait a földön, elindult felé, a többi meg követte. Kovássy biztatóan mosolygott, és elindult kunyhója felé, de közben folyvást hátra-hátraintett nem várt vendégeinek.
Kitárta háza-kunyhója ajtaját, világítást csinált. A három hupikipi megállt a küszöbnél, s bármivel próbálkozott a kunyhó gazdája, nem mertek beljebb menni.
Kovássy-Krantz megpróbálta elmagyarázni, hogy ő messziről jött, repülőgéppel. A tenger felé mutatott, majd kezét ívesen húzta át a levegőben és fordította lefelé, a föld irányába hajlítva. A gyerek talán megértett belőle valamit, mert felágaskodott az apjához, és furcsa nyelven karattyolt neki, az meg csak bólogatott, majd Richárdra nézett. Aztán intett, hogy most őket kövesse a magyar. Kovássy-Krantz kíváncsian lépkedett a nyomukba. Hosszan, több kilométeren át ment a nyomukban, azok sokszor hátra-hátranéztek, de annyira barátságosan, biztatóan, hogy Richárdnak cseppnyi ellenérzése sem lehetett.
A kunyhó, amelyikben a hupikipi család élt, szinte ugyanolyan volt, mint az övé. A bútorzat bambusznádból készült, az ágyak valami háncsféléből lehettek, színes házilag szövött ruhával letakarva.
Maga a házikó az erdő része volt, semmi nem választotta el a tájtól, talán csak néhány gondosabban nevelt bokor és gyümölcsfa – az előterében bambuszból és bőrből készült ülőalkalmatosságok voltak, meg egy ovális asztal fából. A hupikipi hellyel kínálta a vendéget, és hamarosan kancsókba töltve valami savanykás-édes és nagyon illatos folyadék került az asztalra. A férfi megemelte Richárd felé, és biztatásul, mert észrevette vendége gyanakvását, kortyolt kettőt-hármat.
Beszélgettek. Kézzel-lábbal. És minden olyan nagyon-nagyon barátságos volt.
De gyorsan telt az idő, már megjelentek az égbolton az izzó csillagok. Hirtelen zuhant rájuk a sötét. Kovássy-Krantz szedelőzködött, de a házigazda nem engedte haza egyedül. Richárd elfogadta a kíséretet, örült is a jelbeszédes felajánlkozásnak, még soha nem tett meg ekkora távolságot a szigeten éjnek idején. Ahol nincs kivilágítás, nincsenek aszfaltozott utak.
Hosszan gyalogoltak már, amikor Kovássy-Krantz Richárd meglátta a mangófaerdőt, azokkal a szárnyakra emlékeztető, hosszúkás levelekkel. Ezt a részt már ismerte, de most látta először sötétben. S akkor egyszeriben három fegyveres európai férfi toppant eléjük. Figyelmeztetés, felszólítás nélkül rátámadtak a bennszülöttre. Leteperték a földre, ütötték, rúgták, ahol érték. Kovássy-Krantz könyörgésével sem törődtek, őt is a földre teperték, és azt kiáltozták – magyarul! –, hogy rohadt áruló, nyilván ő segített a szigetlakóknak a rendszeres tolvajlásban. Majd elhurcolták a földön fekvő, talán még élő, de mozdulatlan bennszülött közeléből, és egy parthoz közeli kunyhóba zárták.
Kiderült, nem Kovássy-Krantz volt az egyetlen magyar a Csendes-óceán e kicsiny és korábban békés szegletében. Jóval az érkezése előtt már két hatalmas gép szállította egykori honfitársait a hupikipik szigetére. Azért kettő, mert az egyikre kizárólag jobboldaliak szálltak fel, a másikra pedig baloldaliak meg liberálisok. A szigeten aztán ez a kettéosztottság az elhelyezkedésnél is megmaradt. A konzervatívak azonnal elfoglalták a tengerhez közelebb eső, bambusznádas házakat, hiszen ők korábban értek a szigetre, a gépük húsz perccel hamarabb leszállt.
Fölállítottak egy hirdetőtáblát, hogy ha valakinek fontos közlendője van, írjon egy tacepaót és függessze ki. Eleinte olyan feliratok kerültek a táblára, mint „Elcserélném hegyoldali kunyhómat tenger közelire”, „Vennék banánültetvényt jó áron”, vagy „Bedolgoznék bármilyen kosárfonási, szőnyegszövési munkába”…
Később híre ment, hogy egy tengerparton lakó magyarnak ellopták a kerti bográcsát, és a közelben többen arról kezdtek beszélgetni, hogy biztosan a hegyi magyarok tették, azok között nagyon sok tolvaj akad. Mások azt vetették ellen, hogy dehogyis, a tolvajt a hupikipik között kell keresni, akik a sziget másik oldalán, teljesen elzártan élnek. Valaki tudni vélte azt is, hogy éjszaka két hupikipi járt a magyar kunyhók közelében.
Akkor a tengeri kunyhósok megszervezték, hogy őrséget állítanak a védelmükre. Eleinte csak éjszakánként járkáltak az önkéntesek, s mert dolguk sokáig nemigen akadt, lőgyakorlatokkal szórakoztatták magukat. Később beljebb merészkedtek a hegy lába felé, ahol a másik, kicsit szegényesebben élő magyarok, a turistaosztályosok laktak.
Ilyen önkéntesek lepték meg Kovássyékat.
Richárdot csak reggel engedték ki, megfenyegetve, hogy ezentúl ne csavarogjon túl messzire, mert figyelik. Kovássy-Krantz első útja a mangófaerdő széléhez vezetett. A bennszülött férfi már nem volt ott. Élve megúszta, gondolta, de bizonytalan volt a dologban. Hiszen az is lehet, hogy csak elcipelték innen a tetemét.
Egy hirdetőtábla mellett vitt el az útja. Döbbenten látta rajta a feliratot: KOVÁSSY-KRANTZ ÁRULÓ.
Keserű szájízzel vonult vissza kunyhójába. Ki se mozdult onnan, csak késő este, amikor feljöttek a csillagok. Fölnézett az égre, mintha azoktól az égi lámpásoktól kérdezné: most meg már hova?
