Szabad utat adott a járvány a média karanténjához

Publikálás dátuma
2020.05.09. 20:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Nem sok jót ígér a koronavírus-járvány örvén bizonytalan időre elfogadott rendkívüli jogrend a független sajtó számára. Az Orbán-kormány olyan jogszabályokat élesít, amelyek akadályozzák a hozzáférést az információhoz, miközben a „sajtóhibát” szigorúbb szankciókkal, akár szabadságvesztéssel büntetik. Minden jel szerint az illiberalizmus sajátossága az, hogy törvényi keretekkel szélesre tárja a kaput a hatalom terjeszkedésére, és csak annyira húzza meg a prést a jogállamon, hogy a kétharmad meglegyen.
Sorra jelennek meg a járvány médiára gyakorolt hatásait kutató elemzések. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) februári és áprilisi jelentése is azt erősítette meg, hogy a hatalom rendszerszinten akadályozza a független újságírók munkáját. Az eszköztár gazdag: az újságírói kérdések ignorálásától az erőszakos és fenyegető fellépésen át a hiteltelenítésig és megbélyegzésig. „Olyan ez, mint az óriáskígyó. Ahogy levegőt veszünk, mindig szorosabbra húzza az ölelését” – válaszolta a 19 megkérdezett szerkesztőség egyik munkatársa. A TASZ által megszólítottak arról számoltak be, hogy az állami csatornákon és az operatív törzs sajtótájékoztatóin kívül nagyon nehezen jutnak információhoz, állami szervek a korábbinál is ritkábban válaszolnak. „Amit akarnak, elmondanak, amit akarunk tudni, azt nem tudjuk meg” – értékelt egy újságíró. Majtényi László alkotmányjogász, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke, volt adatvédelmi ombudsman szerint a koronavírus-járványnak van egy információs filozófiai háttere, éspedig az, hogy az általános jogállami felfogás szerint a járványügyi intézkedések sikerét a titkolózás nem segíti, hanem gátolja. Minél titkolózóbb az állam, ezzel annál inkább a járvány terjedését idézi elő. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) is felhívta a figyelmet, hogy a kormányok ne titkolózzanak, hanem folytassanak nyílt információpolitikát. „A magyar kormány ehhez képest rögtön azzal kezdte, hogy Európában példátlan módon hazug adatvédelmi indokkal nagyon későn és nagyon korlátozottan hozta nyilvánosságra a fertőzöttségi területi adatokat. Ezután viszont az elhunytakkal kapcsolatos magánéleti adatokat közöltek, beazonosíthatóan, kegyeleti jogot sértve” – mondja az alkotmányjogász. A sajtó működését a járvány idején két jogszabályváltozás is nehezíti. Az egyik a közhatalmi szervek adatmegtagadási jogosultságának határidő-változása: az általánosan érvényes 15 (legfeljebb 30) napról 45 (legfeljebb 90) napig húzhatják a közadat kiadását, ha a 15 napon belüli adatszolgáltatás valószínűsíthetően veszélyeztetné a veszélyhelyzettel kapcsolatos közfeladat-ellátást. „Ez hihetetlenül megnehezíti a járvánnyal összefüggő újságírói munkát, vagyis a szabad sajtó működésének infrastruktúráját, jogi feltételeit. Eddig sem volt egyszerű hozzáférni közérdekű adatokhoz, 90 napos határidővel ez adott esetben reménytelenné, értelmetlenné válhat. Ugyanúgy fedezheti a jár­ványügyi szerencsétlenkedést, amint a korrupciót is. Emellett a magánéleti jogoknak az egészen durva korlátozása is akadályozza a sajtó munkáját, hiszen ha az állampolgárok nem férhetnek hozzá a hatóságok által kezelt személyes adataikhoz, akkor az ezekkel kapcsolatos problémák sem juthatnak el a szabad sajtóhoz. Technikai értelemben tehát a sajtónak az információhoz való hozzáférése a szabad országokban megszokotthoz képest még nehezebb lesz” – mondja az alkotmányjogász. „A másik változás egy tompa fenyegetés, a rémhírterjesztés elleni szigorúbb fellépés lehetősége – folytatta Majtényi László. – A minőségi sajtó az információinak a valóságtartalmát ellenőrizni próbálja. Ha viszont ez egyre nehezebb, mert hosszadalmasabb a közérdekű adatokhoz hozzáférés folyamata, akkor nem tudhatjuk, mikor lesz ebből rémhírterjesztés. A tompa fenyegetésnek van egy nagyon izgalmas része is. A szabad sajtónak a világ nagy részében kockázatokat kell vállalnia, de kérdés, nálunk vállalja-e az újságíró és a szerkesztő azokat a kockázatokat, amelyek a valóságról való tájékoztatáshoz kellenek, miközben több mint nyolcvan eljárás indult rémhírterjesztés miatt, még véletlenül sem vonják felelősségre a hivatalos állami propaganda azon felelőseit, akik igyekeztek a polgárokat lebeszélni a maszkviselésről vagy akik azt állították, hogy a szűrés, a tesztek elvégzése nem hasznos a járványhelyzet idején” – világított rá a helyzet lehetetlenségére a volt ombudsman.

Hibrid rezsim logikája

Zsolt Péter médiaszociológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatási igazgatója az illiberalizmus természetéről tett izgalmas megfigyelést. „Van egy érdekes jelenség, ami az illiberális rendszerben nem először fordul elő és a média területén különösen látványos: a hatalom elfogad egy számára rendkívüli lehetőségeket biztosító jogszabályt, majd nem él vele” – mondja. Több példát említ, köztük a médiatörvény elfogadását, amikor azt lehetett gondolni, az új jogszabály lehetőséget ad boszorkányüldözésre. „Félelemkeltő volt az adatlefoglalással fenyegető médiaombudsmani hatáskör biztosítása, amivel aztán nem éltek, s később a jogi környezetet is módosították.” A felhatalmazási törvény elfogadásának az időszaka a médiaszociológus szerint hasonló aggodalomra adott okot. Nyugat-Európában és itthon sok elemző – ő maga is – azt hitte, hogy a rendeleti kormányzás idején nem hívják össze a parlamentet, és mégis azt láthatjuk, a parlament ülésezik. „Mi a logika ebben? Miért kell riasztó törvényeket hozni, ha nem élnek vele? A válasz a hatalomkoncentráció erejének a próbálgatása, kívánatos vagy nem kívánatos mellékhatása pedig a félelemkeltés, a retorziók lebegtetése lehet” – értékel a kutatási igazgató. Zsolt Péter szerint a rémhírterjesztés büntetési tételeinek szigorításakor azért aggódtak sokan itthon és külföldön is, mert nem volt világos, ki fogja megmondani, mi a hamis hír, és a kormány mennyire fog élni azzal a lehetőséggel, hogy politikai célokra használja az új jogszabályt. „Egyelőre nem tudok számottevő feljelentésről” – jegyezte meg Zsolt Péter. A TASZ áprilisi jelentése annyiról számolt be, hogy az Átlátszó két cikke ­miatt kapott megkeresést, illetve ügyvédi felszólítást. Egyik írásukban azt közölték, hogy amíg „a háziorvosoknak sem jut elég maszk és kézfertőtlenítő, addig Szabó Tünde sportért felelős államtitkár testvérének a veje nagy tételben, képekkel illusztrálva kínál eladásra maszkokat és fertőtlenítőt”.

Tévedni újságírói jog

A médiaszociológus nem vitatja: a hatalom bármennyire nem él a kiterjesztett illiberális törvénykezés adta lehetőségekkel, lényegében e nélkül is célt ér. A Médiatanács és a közmédia kormánypártisága, a kormányzati médiagólem ­(KESMA)­ létezése bőven elegendőnek látszik a hatalom működéséhez szükséges status quo sérthetetlenségéhez anélkül is, hogy karhatalom szállná meg a független szerkesztőségeket. „A Fidesz-közeli médiumok létrejöttét egy másik jogszabály tette lehetővé. A Médiahatóság homoge­nitását megengedő médiatörvény a panaszbizottság működését lehetetlenítette el, és ezzel az unió sem tudott semmit kezdeni. Nem vizsgálnak ki olyan ügyeket, amelyek a kormányzat számára kellemetlenek lehetnek, így az etikai kérdések vagy eljutnak a bíróságokig, vagy elhalnak, és a nyilvánosság elfogadja őket magától értetődőnek. Ilyenek pél­dául a kiegyensúlyozatlan közszolgálati szerkesztések problémái” – mondja a médiaszociológus. A sajtónak Zsolt Péter szerint is kell, hogy legyen joga a tévedéshez. Aki dolgozik, az hibázik, ha viszont a tévedés komoly büntetési következményekkel jár, akkor az újságíró nem ír meg semmit. Így nyilván nem is téved, viszont nem is dolgozik. „Itt most nem arról a nyilvánosságról beszélünk, ahol mindenki azt mond, amit akar, hanem arról, amelyik törekszik arra, hogy a valóságról kommunikáljon. Ennek a nem propagandisztikus, az emberek hitelességigényére számot tartó etikus újságírónak a működése válik lehetetlenné akkor, ha nagy a kockázata az újságírásnak. A társadalom akkor jár a legrosszabbul, ha az újságírót megfosztják a tévedés lehetőségétől. A tévedésért persze vállalni kell a felelősséget, de nem mindegy, hogy »halálbüntetéssel« sújtják-e a hibát vagy helyreigazítással korrigálhatnak a médiumok. Mindez egy normális világnak a gondolkodásmódját igényelné, de nem tudom, bárki hisz-e még abban, hogy a koronavírustól függetlenül normális világban élünk” – jegyzi meg a Méltányosság kutatási igazgatója. Zsolt Péter összességében nem látja, hogy az ellenzéki média megfélemlítődött volna, és ne írná meg azt, amiről azt gondolja, hogy igaz. Azt sem látja, hogy a Facebookon megrettentek volna az emberek, és az összeesküvés-elméletek, hamis hírek ne keringenének ugyanúgy, mint korábban. Jegyezzük meg: van is 83 eljárás a rémhírterjesztőkkel szemben (május 6-i adat): a jogalkalmazó szerint már az is rémhírnek számít, ha valaki szerint nincs járvány, miközben ez a banális butaság aligha veszélyes a közre.

Visszaüt a sok Soros

Amit viszont a médiaszociológus a jogszabályoktól függetlenül érzékel: a társadalom összefogásra számító elvárásával szemben a politikai elit egymást próbálja lejáratni. Szerinte ezek abszurdok, hiszen amikor Sorost megemlítik, mert változatlanul megemlítik, az könnyen lehet, hogy teljesen kontraproduktív. „Nem valószínű, hogy van Magyarországon olyan ember, aki azt gondolná, hogy Sorosnak bármiféle köze lenne a vírus terjedéséhez, és egy ilyen kommunikáció alighanem dühíti a Fidesz-szavazókat is. Bill Gates-ezni lehetne, mert ő szeretné beoltatni az emberiséget, de Soros gyógyszeripari érdekeltségéről nem tudunk.” A Freedom House új – Magyarországot a félig szilárd demokráciák közül a hibrid rezsimek közé átsoroló – jelentését a médiaszociológus szomorúnak nevezi. A volt ombudsman pedig azt mondja: „Itt élünk, ismerjük a helyzetet, de ettől függetlenül nyomasztó a hír. Miközben ez a rendszer semmiképpen sem nevezhető diktatúrának, mert az a nyílt erőszakot jelenti az én fogalomtáramban, de hogy nem demokrácia, hanem autokrácia, azt most már elég régóta evidensnek látom” – fogalmaz Majtényi László.

Álhír az álhírről

A TASZ elemzése kiemelte: az M1 híradója „Leleplezzük az álhíreket” címmel rovatot indított, ahol a kormánnyal szemben kritikus cikkeket emelik ki és mutatják be álhírként. Az érintett szerkesztőségek számára nem adnak lehetőséget arra, hogy cáfolják ezeket a vádakat. A kormány propagandistái a HírTv műsoraiban „szájzárat” szorgalmaztak a sajtó egy részének, és azt javasolták, hogy „néhány ilyen rémhírkeltőt látványosan be kéne ültetni egy rendőrautóba és látványosan elvinni”. A Századvég Alapítvány „fake news-figyelő” oldalt indított, ahol ugyancsak a kormánnyal szemben kritikus médiumok, valamint ellenzéki politikusok írásait listázzák.

Ordastól az ordenáréig

Mint a mesében: a furkó farkas először csak a fél lábát tette be a házba. Ma már a farkas a háziúr, és egyre kevésbé tud másnak látszani, mint ami, ordas farkasnak. A demokrácia és a médiaszabadság így esett az orbáni illiberalizmus áldozatául: apránként. A háziak sosem gondolták volna, hogy a következő lépés is megtörténhet, hiszen ez itt Európa, pár évtizeddel a kommunista diktatúra eltanácsolása után csak nem építenek autoriter rezsimet a kommunista diktatúra eltanácsolói, vígan kommunistázva (sorosozva, liberálisozva, ügynöközve) az ellenfeleiket. Aztán mégis. Négy láb bent, „négy láb jó”. „Egy népnek joga van elkergetni a kormányt egy demokráciában is, ha az a nép akarata ellenére kormányoz, ha az emberek létérdekét veszélyezteti. Igen, joga van.” Egyet kell értenünk a 2007-es típusú Orbán Viktorral. Viszonylag élénken emlékszünk arra az axiómára is, hogy ha valamely hatalom egyedüli igaznak és felkentnek kiáltja ki magát (és még ráadásul szemrebbenés nélkül, rendszerszerűen lop is, hogy ezt holnap is megtehesse), akkor ezt a hatalmat pihenőre kell küldeni (vö. öltöző, stoplis a szögre). Mert az nem járja, hogy magától értetődőként definiálja az ellenfél elsöprésének jogát, az egyedüli hazafiként, nemzetiként való működést (vö. 2002, „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”, 2020. „Az ellenzék nem része a nemzetnek”). Ezt a rendszert akkor lehet üzemeltetni, ha van 48-49 százaléknyi szavazó (a torz választási szisztéma alapján alkotmányozó kétharmad), aki elhiszi, hogy csak a kormány képes felemelni a nemzetet, ellenzéke pedig a romlás maga. Ezt a galád varázslatot csak médiapropagandával lehet fenntartani, nem csoda, hogy 2010-ben soványmalac-vágtában láttak neki a médiatörvénykezésnek. A május 29-i eskütétel után június 11-én, a jogalkotási törvény kiskapuját kihasználva társadalmi vita nélkül terjesztették be a javaslatot, éspedig az egyik legrútabb csodafegyverrel: egyéni képviselői indítvánnyal. És mennyi víz lefolyt azóta a Lajtán! 2013-ban elfogadta az Európai Parlament a magyar kormányt elmarasztaló Tavares-jelentést, amely szerint az uniós alapértékekkel ellentétes, rendszerszintű változások történtek Magyarországon. Az akkor meglebegtetett 7-es cikkelyes eljárást a 2017-es Sargentini-jelentés elfogadása után élesítette be az EU, a lex CEU, a külföldről finanszírozott civil szervezetek megbélyegzése és a „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány miatt. 2019 márciusában az európai konzervatív pártcsalád, az EPP felfüggesztette a Fideszt. És mindezek után mit látunk? A magyar kormánypárt és hívei szerint mindenki szembejön az autópályán, mindenki hülye, csak Orbán Viktor helikopter. És amíg erről a hóbortról lehet szólni a sajtóban, az roppant veszélyes. Rövidesen kiderül, hogy mennyire. Balassa Tamás 

Szerző

Városok a vírus ellen

Publikálás dátuma
2020.05.09. 18:12

Fotó: ISABEL INFANTES / AFP
A vírusválság Európában a nemzetállamok megerősödését hozta mind az EU-val, mind a saját régióikkal, városaikkal szemben. A határok lezárultak és országonként egy hatalmi központban, sok egyeztetéssel születnek a legfontosabb döntések. A vírus – úgy tűnik – betett az EU-s föderalista és a nemzeti decentralizációs elképzeléseknek egyaránt.
A helyi önkormányzatok hirtelen furcsa és nehéz helyzetbe kerültek. Egyrészt korábbi hatalmuk korlátozásra került, egyre inkább alárendeltek az országos döntéshozóknak. Másrészt helyi szinten példátlan mértékű és kiterjedtségű problémákkal kell nap mint nap szembenézniük, amelyekre reagálniuk kell. Nem csak a „szokásos” szociális problémák, mint a szegénység, hajléktalanság, kilakoltatások merülnek fel élesen, hanem a boltosok és a kisvállalkozók megélhetése, a városi közlekedés dilemmái, a közterületek használatának kérdései is. A napi hírek zuhatagában kicsit elsikkadnak az információk arról, hogy még ebben az alárendelt helyzetben is sokat tehetnek a városok. Az aláb­biakban néhány innovatív városi kezdeményezést mutatok be külhoni példák alapján.

A „hagyományos” városi feladatok

Krízishelyzetben elsődleges a még lakhatási lehetőségekkel rendelkezők megvédése. Sok város, így pél­dául Firenze, támogatást ad azoknak, akiknek nehézségeik vannak a lakbér, a közüzemi díjak megfizetésével. Általánosnak mondható a kilakoltatások leállítása. Bécsben már 14 000 polgár keresett segítséget a „Wohnservice Wien”-nél, a város kompetencia-központjában a lakhatással kapcsolatos összes kérdésben. A válság hatására tehát a lakástalanok száma nem nő, de helyzetük súlyosbodik, különösen az utcán élők a veszélyeztetettek. Nagy-Britanniában a kormány utasította a helyi hatóságokat, hogy a hajléktalanokat haladéktalanul helyezzék el szállodákba (amihez pénzügyi támogatást is adott). Így egy hivatalos cél, amely szerint 2024-ig meg kell szüntetni a közterületi hajléktalanságot, egy szempillantás alatt (majdnem) megoldódott: Londonban több mint 1000 hajléktalannak adtak szállodai szobákat. Angliában az utcán alvók száma így 500-600-ra csökkent. Brüsszelben (és péládul Oslóban) az önkormányzat, a Vöröskereszt és a szállodák összefogásával valósul meg az utcai hajléktalanok szállodai elhelyezése. Ezzel mindenki jól jár, a szállodáknak sem kell teljesen bezárniuk – még ha jóval olcsóbban is kell adniuk a szobákat. Milánóban a város egy bankkal közösen hozott létre egy alapot, amelyből szállodai szobákat bérelnek lakástalanoknak. Barcelonában a város az airbnb szervezettel állapodott meg 200 lakás használatáról. Vannak olyan városok, ahol hasonló rendkívüli intézkedésekre kevésbé van szükség, mert a hajléktalanellátás alapvetően jól működik. Bécsben és néhány német városban (Portugália országos rendeletéhez hasonlóan) arra is gondolnak, hogy a járvány idejére az illegális migránsokat is szociá­lis jogosultnak tekintik, hogy hozzáférhessenek a szolgáltatásokhoz. A mostani válság különlegessége, hogy nagyon magas a munkájukat egyik napról a másikra elvesztők száma, és emiatt a társadalom korábban stabil helyzetű csoportjai is bajba kerülnek. Ugyanakkor a nemzetközi sajtóban nem találtam külföldi példát munkanélkülieknek adott helyi támogatásra, mert ez alapvetően országos feladat, aminek a kormányok általában megfelelő módon eleget tesznek.

„Szokatlan” szociális kihívások

A láthatatlan vírus láthatóvá tett olyan társadalmi problémákat is, amelyek eddig különösebb figyelmet nem kaptak. Ide tartozik például az oktatási esélyek egyenlőtlensége. Sok példa van arra, hogy önkormányzatok segítik a szegény családokat, hogy a gyerekek részt tudjanak venni a digitális oktatásban: Fuenlabrada 370 okostelefont adott iskolások számára, Hága 330 laptopot osztott szét a rászoruló családok között. Nagy gond a városokban a helyi gazdaság összeomlása. Ez leghamarabb a kis üzleteket és a kisvállalkozókat küldi padlóra. Zaragoza „Vissza fogunk térni, amikor te visszatérsz” programja keretében a városlakók utalványokat vásárolhatnak a járvány miatt bezárt üzletektől, amelyeket később majd beválthatnak, amikor a dolgok normalizálódnak. Sok városban az üzletbérlők kedvezményeket kapnak a bérleti díjból, Varsóban ez például 90 százalékos engedmény is lehet, amellett, hogy a helyi adók megfizetésére is haladékot adnak. Legmesszebbre talán Bécs megy el azzal, hogy létrehozott egy „Stolz auf Wien” (Büszke Bécs) nevű gazdasági társaságot, amely ideiglenesen beruház a helyi válság által leginkább veszélyeztetett vállalatokba. Az önkormányzat, a bécsi gazdasági kamara, valamint magánpartnerek 50 millió eurót adtak össze. A kedvezményezettek kiválasztási folyamatát egy szakértői testület szervezi. Lyon a mezőgazdasági termelők és fogyasztók közvetlenebb kapcsolatának megteremtése érdekében feltérképezte a térség 350 mezőgazdasági termelőjét, akiket segít abban, hogy termékeiket digitális platformon keresztül kínálják. Az ügyfelek az élelmiszereket a közelükben lévő élelmiszerboltokban kapják. Így a polgárok az egészséges táplálkozás mellett a helyi termelőket is támogathatják. Nem minden város kényszerül arra, hogy a kisvállalkozásokat támogassa. Így például Finnországban erre nincs szükség, mert nagyon kiterjedt az országos támogatási rendszer, amelyet a magánvállalkozókra (és művészekre, a kulturális szektorra) is kiterjesztettek, amennyiben ezek jogosulttá váltak munkanélküli-segélyt kérni.

A leglátványosabb városi beavatkozások

Az önkormányzatok a válsághelyzetben is megmaradt kompetenciáik közül leglátványosabban a közterületek használatával és a közlekedés megszervezésével élhetnek. A szociális távolságtartás lehetővé tétele szükségessé teszi a közterületek használatának átrendezését. Általánossá vált új kerékpárutak kijelölése, először ideiglenes jelleggel. Érdekes Berlin kezdeményezése: amennyiben egy utcából legalább hét lakó kéri, a kerület megvizsgálja az utca átmenő forgalom előli lezárásának és játszóutcává alakításának lehetőségét. Ehhez megadja a logisztikai segítséget is, feltéve, hogy a lakók vállalják a gyerekek napközbeni felügyeletét. Milánó radikális beavatkozások mellett döntött a biciklis- és gyalogos­infrastruktúra fejlesztésére. 35 kilométernyi utcaszakaszt alakítanak át úgy, hogy járda- és kerékpársáv-szélesítéssel csökkentik az autós forgalom terét a bringások és a gyalogosok javára és 30 km/órás sebességkorlátozást vezetnek be a nagyobb biztonság érdekében. A városi tisztviselők első lépésben azt remélik, hogy ezzel elkerülhető az autóhasználat újjáéledése, amikor a lakosok visszatérnek a munkahelyükre. A cél tehát megnyerni 2020-at – és csak utána kezdenek gondolkodni azon, hogy a rendelkezések mennyire építhetők be a távlatibb tervekbe. Brüsszel hasonlóan radikális lépéseket tesz: a teljes belvárosban megnyitja az összes utat a gyalogosok és a biciklisek előtt, ezzel elősegítve a távolságtartást. Az új forgalmi rendben minden járműre 20 kilométer/órás sebességhatár vonatkozik, így a város központjában a gyalogos és a biciklis közeledés élvez elsőbbséget. A városvezetés szerint az intézkedés célja nem az autók kitiltása a belvárosból, hanem hogy észszerűbben osszák el a rendelkezésre álló közös teret. Az autósok számára talán az egyetlen jó hír az, hogy több városban, így például Bécsben és Lisszabonban ingyenessé tették a parkolást. Ez minden esetben a városvezetés döntése volt és sok esetben (például Varsó) a városok ellenálltak ennek az ötletnek. A közlekedési kérdéskör talán legbonyolultabb része a közösségi közlekedés jövőjéről folytatott vita. Sok helyen populáris támadásokkal (például a metrórendszert okolva a vírus terjedéséért) szemben kell a kompakt városfejlődést megvédeni. A kérdés az, hogy hogyan lehet a városok életét átszervezni úgy, hogy a metró, a villamosok, buszok stb. használata során a minimális távolságtartás biztosítható, azaz a túlzsúfoltság elkerülhető legyen. Sok ötlet van, péládul a lépcsőzetes munkakezdés, a kis távolságok városa – a megnyugtató megoldások még váratnak magukra.

Többet tenni kevesebb pénzből?

Sok innovatív beavatkozást láttunk, amelyek persze sok pénzbe is kerülnek. Hogyan tudják ezeket a városok megfinanszírozni, amikor legtöbbjüknek csökkennek az adóbevételeik és a városi közlekedés is csak a töredékét hozza a jegyárbevételeknek? Egyelőre kevés a kalkuláció a városi költségvetési problémák nagyságára. Sok város elismeri, hogy akcióik szociális meggyőződésből, de pénzügyileg „ugrás a sötétbe” alapon kerülnek elhatározásra, abban bízva, hogy a kormány majd megsegíti az előbb vagy utóbb fizetésképtelenné váló önkormányzatokat. A legtöbb országban az önkormányzatok közösen lobbiznak a kormánynál nagyobb támogatásokért, azt bizonyítva, hogy akcióik alapvetően fontosak a legszegényebbek túlélése és a társadalmi béke fenntartása érdekében. Úgy tűnik, a legtöbb országban joggal bízhatnak ebben – nagyon kevés helyen merül fel ugyanis az, hogy az önkormányzatoktól inkább elvonni kellene pénzt, mint adni nekik. Nagy válságok idején mind központi, mind helyi szinten erős beavatkozásokat kell tenni a súlyosbodó problémák kezelésére. Az európai tapasztalat azt mutatja, hogy egyes országokban a jóléti rendszer meglehetősen lyukas. Igazán nagy bajok akkor vannak, ha ilyen helyeken kiegészítő helyi beavatkozásokra sincs nagyon lehetőség, mert a helyi önkormányzatoknak egyszerűen nincs pénzük ilyenekre. A 2008-as pénzügyi válság idején a kormányok hatalmas adósságokat vállaltak fel, hogy fenntartsák a gazdaságot. A válság lecsengése után a közszférának hosszú ideig semmilyen pénzügyi eszközei nem maradtak, csak a megszorítások következtek. Alapvetően fontos tehát, hogy most, a pénzköltés időszakában hosszabb távon is helyes célokra menjenek a pénzek, és hogy e célok meghatározásában a helyi folyamatokat legjobban ismerő városok is ki tudják venni a részüket. Ez a cikk európai városokról szól. Az olvasóban nyilván felmerül a magyar helyzettel való összehasonlítás. Ez egy következő cikk témája lehet. A szerző városkutató, a Budapest Kör tagja
Szerző
Frissítve: 2020.05.09. 18:24

A válsághelyzet kapóra jön a maffiának

Publikálás dátuma
2020.05.09. 15:30
Palermo, Szicília
Fotó: Francesco Militello Mirto / AFP - NurPhoto
Nemcsak áldozatai vannak a járványnak. A maffia hasznot húz a válságból: híveket toboroz, maszkot árul, uzsorahitelez, legális vállalkozásokat kaparint meg Olaszországban. Elítélt keresztapák idő előtt szabadultak a börtönből.
Félmillió eurót foglaltak le olasz határőrök egy Kelet-Európából érkező autóban, a calabriai maffia, a Ndran­gheta emberénél. A kurta hír nem váltott ki élénk visszhangot április elején, azokban a drámai napokban, amikor a krematóriumok alig bírták a tempót a tomboló járvánnyal. Ám Fabrice Rizzoli, a szervezett bűnözés kutatója figyelmeztetett, az alvilág azért visz haza készpénzt külföldről, mert Itáliában készül befektetni. A La Repubblica napilap megkongatta a vészharangot: a válsághelyzet kapóra jön a maffiának. A római bürokrácia malmai lassan őrölnek, annál gyorsabban reagált az ismert keresztapa, Giuseppe Cusimano: fivére a szicíliai Palermo egyik szegénynegyedében ételt osztott rászorulóknak.

Jó tett helyébe

Giuseppe Conte miniszterelnök március 9-én hirdetett országos karantént. Az internet népe eleinte lelkesen lájkolta az életörömet hirdető, balkonon dalolós videókat, ám idővel felülkerekedett a csüggedés. Több mint 200 ezren fertőződtek meg, a halottak száma lapzártánkkor 29 684. A járvány főképp északon szedte áldozatait, de a következmények a szegény déli régiókat küldték padlóra (Szicília, Calabria, Campania, Puglia). Salvatore Pappalardo, egy egyházi segélyszervezet munkatársa Catania kikötőjében, annyi nyomorúságot még nem látott, mint az utóbbi két hónapban. Azelőtt afrikai menekülteknek osztott ételt, most helybeliek állnak sorba. „Az éhség és a szegénység errefelé félelmetesebb, mint a vírus”, mondja a szociális munkás. Már a járvány előtt is 17 százalékos volt a munkanélküliség, minden második fiatal állástalan, azóta pedig milliónyi feketén dolgozó napszámos vesztette el kenyérkeresetét. „Ha a kormány nem képes segíteni ezeken az embereken, akkor a maffia karjába taszítja őket”, fogalmaz Attilio Simeone, aki egy telefonos segélyvonalon fogadja a kilátástalan helyzetbe kerülők szaporodó hívásait. A maffia száraztésztáért, palackozott vízért, lisztért és cukorért döntő befolyásra tesz szert. Hiába a betyárromantika, a segítség nincs ingyen. Gaspare Mutolo kiugrott maffiózó elmesélte, hogy megy ez. „Emlékszel? Segítettem, amikor szükséged volt rá. Most rajtad a sor.” A viszonozás bármi lehet. Szállást adni egy körözött bűnözőnek, fegyvert elrejteni a padláson, elfuvarozni egy drogszállítmányt. Alkalmazottként bejelenteni egy maffiózót a kis családi cégbe, másik beszállítótól rendelni a mozzarellát, „megfelelő” jelöltre szavazni a választáson. „Ha a gyerekeid sírnak, mert nincs étel az asztalon, ha a vállalkozásod csődbe megy, nem törődsz a következményekkel, hogy kitől kapsz segítséget. Csak a túlélés számít”, mondja az álnéven rejtőzködő pentito („bűnbánó”).

Alvilági közbeszerzés

Palermo veterán polgármestere, Leoluca Orlando szerint a maffia kihasználja a lecsúszó emberek kétségbeesését, és megszilárdítja befolyását a külvárosokban, ahol eddig is erős volt. A hagyomány megkívánja, hogy ne csak féljenek a keresztapától, tiszteljék is a területén: nagy előny az igazságszolgáltatással vívott rablópandúrban. Persze az alvilág lecsap a pillanatnyi lehetőségekre is. Nápolyban és környékén a Camorra felügyeli az egészségügyi arcmaszkok, steril kesztyűk, kézfertőtlenítők és tisztítószerek kereskedelmét. Akinek kölcsön kell, kénytelen a maffiától kérni, akár 300 százalékos uzsorakamatra. Antonio Maria Costa, az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatalának (UNODC) illetékese szerint a 2008-as pénzügyi válság idején a bankok is kapva kaptak a bűnszervezetek likvid pénze után, mert csak nekik volt. A húzóágazat, a drogkereskedelem ezúttal is virágzik. Karanténban nagy a kereslet a tiltott tudatmódosítókra. Ha teríteni nehezebb is, mint máskor, az előállítás zavartalan. Ezt jelzi, hogy egy Ndrangheta-főnök fia öt mázsa kokainnal bukott meg. A vendéglátóipar a szakadék szélén tántorog. Az éttermek, bárok és kávézók júniusig biztosan zárva maradnak, márpedig sok közülük nem él túl egy újabb nullás bevételű hónapot. A Marcello néven nyilatkozó férfinak Palermo központjában van vendéglője. Nem vesz fel hitelt, úgysem tudná visszafizetni; ha kinyithat is, a válság és az új távolságtartási szabályok miatt a bevétele csökkenni fog, nem futná törlesztésre. Lélekben már felkészült rá, hogy nála is kopogtat egy elegáns úr, „visszautasíthatatlan” ajánlattal. Mert ez a bűnözők igazán nagy dobása: betársulni legális cégekbe. „A végső céljuk nem az, hogy elvegyék a pénzt, hanem hogy átvegyék az üzletet, és pénzmosásra használják”, magyarázza Nicola Gratteri, a catanzarói ügyészség maffiaellenes nyomozója. A maffia régóta jelen van az építőiparban és az idegenforgalomban, most pedig, a második világháború utáni legsúlyosabb krí­zis idején tovább terjeszkedik, hogy feddhetetlen múltú vállalkozásokkal közbeszerzési pályázatokat nyerjen.

Szabaduló keresztapák

Vajon ki fogja felvásárolni a tengerparton tönkremenő szállodákat? – teszi fel a szónoki kérdést Roberto Saviano oknyomozó újságíró. 1980-ban, miután pusztító földrengés döntötte romba Nápoly környékét, a Camorra kapcsolt elsőnek, részesedést szerzett építőipari cégekben, és az újjáépítéskor hatalmas állami pénzeket szakított. A német Die Welt napilap vezércikke felszólította Angela Merkel kancellárt, hogy utasítsa el a Róma által sürgetett „koronakötvények” ötletét, mert a brüsszeli pénzek eddig is a maffia zsebében landoltak. Nyílt titok, hogy az alvilág már sok millió eurónyi uniós agrártámogatást nyúlt le. Az elmaradottság és a maffiauralom kéz a kézben jár. Régen azért erősödött meg a maffia, mert a vidék elmaradott volt, manapság pedig azért elmaradott a vidék, mert a maffia uralja. A fejlesztési pénzek bűnözők magánvagyonát gyarapítják, így nem sokat érnek, és el is apadnak. Szerdán a La Repubblica nyilvánosságra hozta azon maffiózók sokkoló listáját, akik betegségükre hivatkozva, egészségügyi óvintézkedés címén idő előtt szabadultak. A 376 név között szerepel Antonino Sacco, a Cosa Nostra vezéralakja, Pasquale Zagaria, a Camorra hírhedt figurája, Giosue Fioretto, a Casalesi-klán pénztárosa, valamint Francesco Ventrici, akit a kolumbiai kokainkartellek európai képviselőjeként ismernek. Az igazságügyi minisztérium a márciusi lázadások hatására engedélyezte a túlzsúfolt börtönök részleges kiürítését, de mintha nem számolt volna a következményekkel. A házi őrizetben a keresztapák kényelmesen irányíthatják családjaikat. Nino Di Matteo maffiaellenes államügyész, aki negyedszázada védőőrizetben él, borzalmasnak nevezte a döntést. Tiltakoznak a maffiagyilkosságok áldozatainak családtagjai, valamint azok is, akik segítettek rács mögé juttatni a bűnözőket. Egyikük, Salvatore Lo Bocchiaro elfogadhatatlannak tartja, hogy miközben neki menekülnie kellett Szicíliából, az ál­tala lebuktatott maffiavezér most visszaköltözött palermói lakásába.

A csendes donok

Az előzmények a középkorba nyúlnak vissza, amikor Szicília szigete aragóniai uralom alatt állt; ezért tisztelik spanyol titulussal a maffia főnökeit. A don eredetileg jószágigazgató volt, a tulajdonos távollétében élet-halál ura a birtokon. Egyikük, aki a javak őrzésére hivatkozva préselt ki pénzt gazdájából, klasszikus üzletágat teremtett. Ha az idegen úr nem értett a szép szóból, meggyulladt a termés vagy a kastély, hogy a károsult belássa: a biztonságnak ára van. A védelmi pénz, a hírhedt pizzo azóta sem ment ki a divatból. A maffia korai történetéről keveset tudni. A „klánok konföderációja” évszázadok során jött létre, ám írásos nyomokat nem hagyott maga után. Az omertà törvénye hallgatást parancsolt e titokzatos, kifelé teljesen zárt alakulatról, amelynek legismertebb szervezetét úgy is nevezik: „a mi ügyünk” (Cosa Nostra). Mind nagyobb informális hatalmában közrejátszott népszerűsége. Szociális-karitatív feladatokat is vállalt isten háta mögötti falvakban, sok szegény csakis a keresztapától remélhetett segítséget. A XIX. század végén kivándorlók exportálták a maffiát Amerikába, ahol a szesztilalom dúsgazdaggá tette. Az óhazában ezalatt Mussolini Vasprefektusa, Cesare Mori tűzzel-vassal üldözte, de felszámolni ő sem tudta. A második világháború idején Lucky Luciano, a hírhedt chicagói gengszter a börtönből, bennfentes kapcsolataival segítette a szövetségesek szicíliai partra szállását. Bizalmi emberei „antifasiszta” kredittel, amerikai hátszéllel foglalhattak el közigazgatási, politikai, rendőrségi kulcspozíciókat a felszabaduláskor. A köztársaság születésének pillanatától (1946) harcol a polippal, amelynek ölelésében a világra jött.