színház;Gábor Miklós;

A tagadás maga

„Amikor én voltam Hamlet, azt a grundon focizó fiúk is tudták, akkor még ennyire fontos volt a színház” – mondta nekem egyszer.

Gábor Miklós a tagadás volt maga. A mindent megkérdőjelezés megszállottja. Ezért volt annyira zseniális Lucifer, ami kitetszik a róla rendezett virtuális fotókiállításból is. Hosszasan bámulom a Ruszt József – aki szintén mestere volt a tagadásnak – rendezte egykori ütős Az ember tragédiája zalaegerszegi előadásának Ilovszky Béla által készített érzékletes fotóit. Ezek az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet virtuális, Hősök tere című tárlatán nézhetők meg, amit Huber Beáta állított össze.

Gábor Miklós külsőre hétköznapi, mondhatni civil ördögöt alakított, olyan jelmezben, amiben manapság is minden további nélkül kimehetne az utcára. Ruszt azt akarta, egyértelmű legyen, hogy a sátánoknak nincs szarvuk, nem hordanak fekete klepetust, semmi nem különbözteti őket meg másoktól. Itt élnek közöttünk az elaljasultak, észre kell vennünk, hogy ők azok, ha báránybőrbe bújnak is, sőt, annak is tudatosulnia kell, hogy nekünk is vannak szörnyű ördögi hajlamaink. Az egyik felvételen, bár egy kardra támaszkodik, olyan nyugodt, mintha elmélázó, mélyen eltöprengő értelmiségi lenne, aki meghányja-veti magában a világ dolgait. Ez civilben is Gábor egyik énje volt, a sokat olvasó, majd sokat is író entellektüel, aki rengeteg mindenen elfilozofálgat, elméltatlankodik. De ott van egy másik képen, hogy tudott ő őserő is lenni, láthatjuk, ahogy szintén Luciferként, magából riasztóan kikelve üvölt, tán éppen az egész emberiséget átkozza el.

Döbbenetes, hogy ő, az örök kétkedő, aki, ahogy ezt egy interjúban nekem is elmondta, már gyerekkorában kívülről, a többiektől elkülönülten szemlélte a környezetét, bizonyos ideig felült a kommunizmus agresszív téveszméinek, ráadásul párttitkárként maga is terjesztőivé vált. De addig megjárta a hadak útját, nem csoda, hogy nagyon akart hinni valami üdvözítőnek tűnőben. Miután végzett, a Nemzetibe szerződtették, de egy hónap után kirúgták zsidósága miatt. Ekkor még a Madách Színházhoz mehetett, ám fél év múlva ott is közölték, hogy nem léphet színpadra. 1940-ben végezte az akadémiát, és attól kezdve nem hagyták békén. Örülnie kellett, hogy nem munkaszolgálatra viszik, hanem katonaként kockáztatja az életét a fronton. Átszökött a szlovák partizánokhoz, akik berakták a magyar hadifoglyok közé. Onnan viszont a németek szabadították föl, akiknek, hogy életben maradhasson, azt hazudta: a szlovákok fogták el.

Tényleg nem csoda, hogy hinni akart egy viszonylag hamar szebb jövőt ígérő eszmében. És ezért hittel eljátszotta az amúgy a poklok poklát létrehozó Sztálint. A nevezetes Wellesz Ella felvételén íróasztal mögött ül, egyenruhára emlékeztető zárt zubbonyban, pipázik, és a nép nagy vezérét sugalló, roppant fontos arckifejezéssel ír. Rögtön e szerep eljátszása után, rossz nyelvek szerint kimondottan ezért, Kossuth-díjat kapott. Párttitkári múltját és ezt, akadtak, akik soha nem bocsájtották meg neki, bár kiábrándulva, semmilyen vezetői funkciót nem vállalt többé.

A körülötte megfogyatkozó levegő miatt átmenekül 1954-ben a Madách Színházba, ami több mint 20 évig a szakmai otthona. Itt játssza el emblematikussá vált szerepét, a Hamletet. Persze dán királyfiként is vannak róla fotók, Bartal Ferenc egyik felvételén teljesen könyvbe réved. Egy másik fotón szintén töprengve a semmibe bámul, a lét értelmét firtató okos tekintettel. Korszakossá vált ez a Vámos László által rendezett, 1962-ben bemutatott produkció. Sokan a segítségével gondolták végig az 1956-os forradalmat és a hatását.

„Amikor én voltam Hamlet, azt a grundon focizó fiúk is tudták, akkor még ennyire fontos volt a színház”, mondta nekem egyszer. Majd a rá oly jellemző gunyoros mosollyal, legyintés kíséretében hozzátette: „minket azóta már elfelejtettek.” Ezalatt a szintén kitűnő színészt, a második feleségét, Vass Évát is értette. És ez sajnos félig-meddig igaz volt, életük utolsó szakaszában mindketten begubóztak patinás Katona József utcai lakásukba. Gábort leginkább a szövegszerkesztője foglalkoztatta, elmés könyveket írt.

Visszarévedt mindenre, ami megtörtént vele, érdekelte a színészet és a rendezés elmélete is. Színpadra állított néhány darabot, de azt tagadta, hogy rendező lenne; játékmesternek titulálta magát, aki színészi tapasztalatait átadja a kollégáinak. Sokan tartották túl komoly, nehezen megközelíthető embernek, pedig gyermeki játékosság, elementáris komikusi véna, sőt, jó értelemben vett ripacséria is volt benne bőven. Tán ez is vezérelte, amikor – sokak meglepetésére – a Madáchból Ruszt József miatt Kecskemétre szerződött. Ott kiélhette magát, úgy érezte, hogy igazán szabad. Ingázott a Trabantjával, és dicsekedett a puritanizmusával, hogy ő soha nem akart budai villát, menő autót, mint a kollégái.

Rusztnál például az is izgatta, hogy alig használ díszleteket, kellékekre se nagyon van szükség, mindent a színész testével-lelkével kellett megoldani. Imádta például, amikor a Ruszt által alapított Független Színpad remek Rómeó és Júlia előadásában, úgy oldották meg az erkélyjelenetet, hogy Rómeó ült vagy feküdt a földön, Júlia pedig állt. És tényleg, mi kell más a szerelemhez? Ahogy a jó színházhoz sem kell feltétlen több. Ruszttal utoljára akkor dolgozott, amikor a Fekete Lyuk nevű izgalmas alternatív szórakozóhelyen eljátszotta a Dybuk csodarabbiját. Erről is látható egy Ilovszky-kép. Áll fehér klepetusban, a botját a magasba emeli, mondja és mondja a magáét. E szerepébe sokat belejátszhatott a bölcsességéből, a fanyar humorából, rengeteget megmutathatott abból is, hogy ő maga mit gondol a világról.

Tényleg értelmiségi volt ízig-vérig, utolsó időszakában időnként azt gondoltam, túlelemzi, túlagyalja a szerepeit, és ettől nem mindig annyira elementáris, mint amit megszoktunk tőle. De amikor például a Játékszínben Eörsi István Az interjú című darabjában az idős Lukács Györgyöt alakította, igazán csillogtathatta az intellektusát. Aztán tán utolsó színpadi szerepében, A macska és a kanári című helyes krimivígjátékban, ugyancsak a Játékszínben, megmutatta, hogy tud ő lazán bolondozni is, ha erre van szükség. Mert persze amúgy mindent tudott a színházról, de végül már inkább csak írt, írt és írt. Rezignálttá vált. Némiképp önként vonult ki a szakmából, az életből, könyvekben akarta átadni a tudását. Ez a virtuális kiállítás segít abban, hogy felelevenítsük korszakos színészetét.