Néha belefutunk abba, hogy valamit fel kell újítani a lakásban. Aztán a valamiről kiderül, hogy igazából sunyi többes szám rejlik benne, és a teret csakhamar megszállják a szakik. Jómagam úgy vélem, hogy lakásfelújítás nincs véletlenül (mint ahogy sokan lelki eredetűnek gondolják a betegségeket), a sors vonalában lapul egy törés, kegyetlen kanyar, mágikus erők fognak össze, hogy leckét adjanak. Miből? Főként emberismeretből. Saját magunkhoz kerülünk ilyenkor közelebb. Nézi az ember a kihűlt telefonját, amelyen suhannak a percek, a vízvezeték-szerelők meg nem jönnek, a klímás hazavágja a redőnyt, amit a múlt héten javítottak meg, és azon töpreng, hogy vajon mit rontott el. Ha nem most, akkor előző életeiben. Majd hosszú, spirituális utazás veszi kezdetét, az utat kisebb teremtők szegélyezik, valódi istenek, akikhez mind a maguk nyelvén kell fohászkodni.
Tegyem hozzá gyorsan, hogy – talán tényleg szerencsés csillagzat alatt születtem – nekem sosem volt részem horrortörténetekben, nem hagytak maguk után ferde falat, rosszul bekötött mosógépet, lassan süllyedő konyhapultot. És ez igen nagy szó. Nem tudom, hogy ez vajon hungarikum-e, de nálunk az egyik szaki nem tartja túl sokra a korábbi szaki munkáját. Az esetek felében türelmesen meg kell hallgatni, hogy előzőleg milyen kontármunkát végeztek a gócponton, mennyire mély a bajnak az ő szakadéka, de hálistennek mindent meg lehet oldani, talán húszezerrel több lesz, de a katasztrófa visszafordítható. És akkor a tulajdonos csöndben bizakodni kezd. A következő szaki megjelenéséig.
Írónak különösen szerencse, ha különféle mesterségek képviselői nyüzsögnek a lakásban. Mondhatni, házhoz jönnek a sztorik. Én különösen szeretek elbeszélgetni velük. Egyrészt, imádom a szakmájuk szavait, csupa olyan ízes kifejezés, amelyeket nem lehet könyvből ellesni, hallani kell használat közben, s pláne a hozzátoldott mondatokat, mind évek óta csiszolgatott, smirglizett, kifényesített gyöngyszem. És hát a történeteik. Előző munkák, életek, kanyarok. Szörnyű kliensek és kifogásaik. És mindegyik végén a felfénylő katarzis: hogyan oldódott meg a megoldhatatlan. Aztán lassan kiderül, hogy az asztalos igazából rendőr, a burkoló esztergályos, mert az élet mégiscsak jobban hasonlít egy Tar Sándor diktálta Hajnóczy novellához, amelyhez Örkény adta a csattanót. Ha nem szégyellném, azon melegében lejegyeznék mindent, miközben azért a kényes egyensúlyra is ügyelni kell, mert a túl sok beszéd azzal fenyeget, hogy megköt a ragasztó, túlfut a csempevágó és hirtelen egy nappal elcsúszik a terasz leburkolása, ami majd üti a festőt, ami majd üti a takarítókat. És kész: sakk-matt.
Ilyenkor jön jól, hogy újságíróként is dolgoztam. Tudok kérdezni, és ami még fontosabb, tudok hallgatni. Bár az én szakmám egyik legfontosabb eleme a kíváncsiság. Ha az megvan, a többi már csak szavak egymásutánja. És egy ponton, a lakkozás végén vagy a gurtni befűzésekor, mindenki megnyílik. Csak ki kell várni. Jönnek a személyesebb ügyek, a balesetek, amikor a megvaduló szerszám vagy a figyelem pillanatnyi kihagyása terelte másfelé a történetet. Ezt ők már valamiféle derűvel mesélik el, mint egy sehogy sem illeszkedő ajtót vagy makacsabb dugulást, amihez igen komplex megoldás kellett, a mester összes leleménye, ám az egésznek az alján mégis megcsillan a fájdalom, a kihagyott hónapok nélkülözése, a még nagyobb tragédia fenyegetése: van, amit már nem lehet ki- vagy megjavítani. A festőmnek majdnem mindenét elvitte egy gerincműtét, akár a megáradt Duna, amely a sors vonalában összekapcsolódott a svájci frank egyre rosszabb árfolyamával, a közelmúlt megannyi ellentmondásával.
Annyiban más mindez, mint egy jól sikerült szöveg valamilyen antológiában, hogy a történet végén ott áll előttünk a főszereplő. Ott az arca minden megfáradt ráncával, a tekintetével, a hangszínével – csupa olyasmivel, amivel a képzeletünk öltözteti fel a kitalált figurát. Néha ügyesebb a fantázia, ám – és ezt a legtöbb írónak be kell vallania – az élet e tekintetben is legyőzhetetlen. Ha a sors, a végzet, a Teremtő alaposan nekidurálja magát, akkor még a legnagyobbaknak (Homérosztól Tolsztojig) is fel kell kötniük a gatyát. Az élet mélyén ösztönösebb bölcsesség bujkál. A jó író ezt fel tudja hozni a felszínre, formát, alakot ad neki, meg tudja mutatni. Vagy legalábbis el tudja vezetni az olvasóját oda, ahol mindez láthatóvá válik egy-egy felemelő pillanatra. A rosszabb csak kitalálja. Fedezet nélkül. Ezért cseng hamisan a könnyű kézzel felvázolt ponyva, és ezért hallgat súlyosan az a mű, amely ezt a megmutatást tűzte ki célul, akaratlanul is. Az egyik felvillantja az igazságot, a másik csak saját magát. Pipiskedik.
És most itt állok a végén, a falak fehérek és tiszták, a redőnyök szinte maguktól gördülnek, a klíma gombnyomásra ontja a hideget vagy a meleget és a járólapok is feszesen simulnak az aljzathoz. Fizettem, s kaptam cserébe hat vagy hét életet. Már csak rajtam múlik, hogy mit kezdek az ölembe hullt ajándékkal. Kinek és hogyan adom tovább. Vagy hallgatok róluk, tovább erősítve azt a gyanút, hogy az igazán fontos történetek elmondhatatlanok. És az irodalom voltaképpen csak nagyszabású kísérletek sorozata. Etűdök hallgatásra.