Hová tűnt a Föld egyik legnagyobb tava?

Publikálás dátuma
2020.05.24. 09:24

Fotó: SEBASTIEN BERGER / AFP
Volt más bajunk elég március végén, a karanténban talán föl se tűnt a levegőben szálló sivatagi homok, amit a szél hozott a Kárpát-medencébe. Az Országos Meteorológiai Szolgálat jelentése szerint a hatalmas porfelhő az Aral-tó kiszáradt medréből jött.
Rozsdás halászbárkák a semmi közepén, homokdűnék között: apokaliptikus látvány. Százával sorakoznak a kiszáradt tómederben, amelyet fél évszázad leforgása alatt elfoglalt a sztyeppe. A Szovjetunió történetének egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájáról tanúskodnak, amit úgy is emlegetnek, hogy „Közép-Ázsia Csernobilja”. Hatvan éve még bolygónk negyedik legnagyobb tava volt az Aral; vízfelülete nagyobb, mint fél Magyarország. Csak a Kaszpi-tenger, az észak-amerikai Nagy-tavak legnagyobbika, a Felső-tó és az afrikai Victoria-tó előzte meg a listán. Oroszul, angolul, franciául, spanyolul máig „tenger” a neve, pedig azóta már jó­formán eltűnt a Föld színéről.

Elátkozott fehér arany

A cári Oroszország a XIX. század derekán hódította meg a Turáni-alföldnek azt a vidékét, ahol az Aral-tó fekszik. Az új gyarmat sorsát meghatározta egy távoli konfliktus: az amerikai polgárháború. Rabszolgamunka híján ugyanis sok déli gyapotültetvény csődbe ment az Egyesült Államokban, Európában felszökött a textilipari nyersanyag ára. Az oroszok lecsaptak a lehetőségre, gyapotot kezdtek termeszteni a környező aszályos területeken. Öntözéshez az Aral-tavat tápláló két nagy folyó, a Szir-darja és az Amu-darja vizét használták. Senki sem képzelte, hogy ennek végzetes következményei lesznek, a mezőgazdaság idővel elszívja a tó vízét. A bolsevikok hatalomra jutva belevágtak „a természet átalakításának” őrült projektjébe. Sok száz kilométeres öntözőcsatornát vágtak a Karakum-sivatagba. Még több „fehér aranyat” termeltek, a Szovjetunió a világ egyik vezető exportőre lett. Rizst, kukoricát, dinnyét és más haszonnövényeket is ültettek óriási területeken, egyre több öntözővizet tereltek el. 1960 táján még egyensúlyban volt a kényes ökoszisztéma, a lápvidékek, folyódelták, eldugott öblök élővilága. A vízben hemzsegtek a halak. Ezen alapult a környék gazdasága. Az ősi halászkultúrára konzervgyárak sora épült rá, a tasztubeki kaviár messze földön híres ínyencségnek számított. Pedig a szerencsétlenség már ott ólálkodott. Tasztubek városában 1967-ben vették észre, hogy a tó gyorsan apad, a víz visszahúzódik, a part egyre távolodik a halászkikötőtől. Évente fél méterrel csökkent a vízszint. A ’70-es évek közepére kiszáradtak a lápok, a delták. 1980 körül a forró nyári hónapokban már egyáltalán nem érkezett vízutánpótlás, egy csepp sem ért el a mederbe a két hatalmas, dunányi hosszúságú folyamból. A partra épült falvak többórányi járásra kerültek az egyre gyorsabban zsugorodó tótól. 1987-ben az Aral két részre szakadt, északi felét Kazahsztán, a délit Üzbegisztán örökölte a Szovjetunió felbomlásakor.

Csőstül jön a baj

Addigra már romokban hevert a gazdaság. Ahogy fogyott a víz, úgy emelkedett a sótartalma. Rohamosan pusztultak a halak, a halászat és a feldolgozóipar összeomlott. Sok millió embert érintettek a brutális következmények. Aki tehette, menekült a katasztrófa sújtotta területről. Aki maradt, munkanélküli lett. Az életet adó vízzel együtt megszűnt a halpiacok nyüzsgése, elnéptelenedtek a kikötők, a városok. Üresen maradtak, omladozni kezdtek a bezárt konzervgyárak. Kivesztek a vízimadarak, szinte a teljes állat- és növényvilág megszűnt létezni. Még a vidék hagyományos háziállata, a teve sem bírta a sós diétát, az állomány megritkult. Csőstül jött a baj, szó szerint. A Karakumban sebtiben kiépített öntözőhálózat pocsék minőségű volt, a csövekből útközben elszivárgott a víz egy része: ami a tóból hiányzott, az ültetvényeket sem táplálta. A termést erőltetett műtrágyázással próbálták felturbózni. Irtózatos mennyiségű vegyszert használtak. A szennyezett vizet pedig hová vezették? Természetesen az Aral-tóba. Amikor a meder kiszáradt, homokviharok mérgező porral terítették be a környéket. Kiugróan magas a rák-, máj-, vese-, légzőszervi és immunbetegségek aránya, nemzetközi összehasonlításban riasztó a csecsemőhalandóság. Az ökológiai, gazdasági, egészségügyi tragédiát a klíma megváltozása tetézte be, ami szintén a tó eltűnésének a következménye. A hatalmas víztömeg mérséklő hatása nélkül szélsőségessé vált az időjárás, elhúzódik a nyári kánikula, egyre kíméletlenebbek a téli fagyok. Az elsivatagosodó síkságon a szél továbbra is akadálytalanul hozza-viszi a mérgező anyagokat. Ráadásul a szovjet időkben katonai bázis volt az egyik szigeten, ahol biológiai fegyvereket állítottak elő (lásd keretes írásunkat). Ezeket a borzalmakat tudva, a kísértetvárosok képeit látva, nem tűnik túlzónak a Csernobil-hasonlat.

Remények és gátak

Az ezredforduló óta a kazah oldalon megcsillant a remény. Nemzetközi segítséggel nagyszabású rehabilitációs programokat indítottak, duzzasztógátat építettek. A vízszint emelkedni kezdett, a megmaradt néhány balatonnyi tóba halakat telepítettek. Az állomány gyarapszik, a vidék éledezik. Pár éve már a halászat is újrakezdődhetett. Aralszk városa 150 kilométeres távolságból lassanként megint vízközelbe kerül. Tavaly egy 57 tagú tudóscsoport részletes javaslatokat fogalmazott meg, hogyan tehetnék fenntarthatóvá a vízgazdálkodást – ennek megvalósításához azonban az érintett afgán, kirgiz, tádzsik és türkmén kormányok együttműködésére is szükség lesz. Az üzbég oldalon kilátástalannak tűnik a helyzet. A függetlenné válás után sem hagytak fel a gyapottermesztéssel, ami valahol érthető: változatlanul ez az ország egyik legeladhatóbb kiviteli cikke. 2014-re gyakorlatilag eltűnt a tó, egykori helye Aralkum-sivatagként szerepel az újabb térképeken. Három emberöltő alatt éppen az ellenkezőjét érték el annak, amit akartak: virágzó gazdaság helyett kietlen, emberi létre alig alkalmas a táj. Ha a megfeneklett, rozsdás hajóroncsok között a nagyapák mesélnek a régi időkről, unokáik hitetlenkedve hallgatják, hogy nem is oly rég, amerre a szem ellát, víz volt a horizonton.

Halva született sziget

Az Aral-tavon, a Vozrozsgyenyija-szigeten működött a Szovjetunió szupertitkos katonai bázisa, az Aralszk–7. 1948-tól itt fejlesztették a tömegpusztító biológiai fegyvereket a harmadik világháborúra készülő Sztálin parancsára. Lépfene, tífusz, bubópestis és különféle himlők kórokozóival kísérleteztek, olyan mutációkkal, amelyek ellenállnak az antibiotikumnak. A csaknem Csepel-sziget méretű területen négy évtizeden át folyt a munka. Csak a szovjet birodalom széthullása után került nyilvánosságra, hogy egy elszabadult génmódosított vírus járványt okozott a támaszponton 1971-ben. Ahogy csökkent a vízszint, a sziget összeért a szárazfölddel, így elveszítette természetes védelmét, amiért eredetileg kiszemelték. A bázist bezárták, a szennyezett talaj Üzbegisztánra maradt. Az elnéptelenedett Kantubek település, ahol azelőtt tudósok és katonák laktak, manapság a „top 10 kísértetváros” összeállítások kihagyhatatlan szereplője. A Vozrozsgyenyiját, noha oroszul újjászületést jelent, a környékbeliek „halva született sziget” néven emlegetik.

Kobrahatás

Indiában a brit gyarmati hatóságokat aggasztotta, hogy elszaporodtak a kobrák. Pénzjutalmat ajánlottak hát Delhiben minden egyes beszolgáltatott kígyóbőrért. Eleinte működött a terv, a helyiek szorgosan csapkodták agyon a mérges kígyókat. Mígnem egy élelmes hindu rájött, jobb üzlet, ha rohangálás helyett tenyészti a kobrákat. Sokan átvették az ötletet. Amikor az angolok észrevették az átverést, leállították a kifizetéseket. Erre a tenyésztők szabadon engedték az értéktelenné váló állatokat. Rövidesen sokkal több kobra lett Delhiben, mint amennyi az akció előtt volt: az elbaltázott megoldás végül tovább rontott a helyzeten. Ezt a jelenséget Horst Siebert német közgazdász (1938–2009) írta le, és nevezte el „kobrahatásnak”. Tipikus példa, amikor Mao Kínájában a „kártevőellenes kampány” jegyében kiirtották a verebeket, csakhogy ettől elszaporodtak a rovarok, és felzabálták a termést; éhínség lett a vége. Kobrahatás eredménye az Aral-tó pusztulása is: az öntözéssel felvirágoztatni akarták a kietlen sztyeppés vidéket, ehelyett végképp tönkretették.

68 000 km2 volt az Aral-tó területe 1960-ban, mára ebből alig maradt valami.

Frissítve: 2020.05.24. 10:02

Nyitás a világra

Publikálás dátuma
2020.05.24. 08:34

Fotó: Művészek az otthon oktatásért Youtube csatornája
Röhrig Géza a Sorstalanság első fejezetét, Ónodi Eszter József Attilát és Závada Pált, Lovasi András az Anyám tyúkját szavalja és tarol a Csuja Imre-féle Babits-vers. A karantén és a digitális oktatás „mellékhatásaként” hiánypótló irodalmi érték született: a kötelező irodalmi művek hallgathatók meg első osztálytól az érettségiig színészektől, zenészektől, de még református püspöktől is.
A Művészek az Otthoni Oktatásért (MOTTO) projektet a felolvasókon kívül hatan készítik otthonról – nincs mögöttük különleges technika, sem pénz, ám lelkesedés, eltökéltség annál több. Az ötlet egyszerűsége miatt zseniális: az iskolai tanrendben kötelezőként és választhatóként szereplő magyar verseket és prózákat olvassák fel – eddig már több száz művet csaknem négyszázan. „A március 11-i héten 4 nap alatt zárt be az összes intézmény, amihez közöm van: a Katona, a Színház- és Filmművészeti Egyetem – meg persze minden színház és iskola. Azon a hétvégén olvastam kolléganőm, Bíró Kriszta posztját, hogy ha zárva vannak a színházak és az iskolák, akkor mi, színészek miért nem olvasunk fel? Nagyon megtetszett az ötlet: a szülői attitűdömmel próbálok tenni a tisztességes oktatásért, az állampolgári attitűdömmel hasznos akartam lenni a járványhelyzetben, színészként pedig, ugyebár, ráértem. Beírtam az Online otthonoktatás nevű Facebook-csoportba, aminek egyetemi oktatóként és osztályfőnökként a tagja voltam, hogy ha szükség van ránk, itt vagyunk. Négy óra alatt 10 ezren osztották meg” – meséli a MOTTO létrejöttéről Fullajtár Andrea színművész. A két ötletgazda színésznőhöz csatlakozott Seres Tamás rendező, Kleb Attila fotográfus, Ézsöl Andrea projektmenedzser és Vető Balázs, a Fisherman’s ügynökség vezetője, s már másnap online megbeszélést tartottak. Alakult egy magyartanárokból álló csoport, amely meghatározta, hogy a következő héten mi lesz a tananyag. A listát, hogy mely műveket kellene felolvasni, elküldték a MOTTO szervezőinek, ők pedig felkérték, beosztották a színészeket, kezelték a mobiltelefonon érkező felvételeket. Eleinte csak ismertebb művészeket kerestek meg, később rengetegen jelentkeztek, és tágult a kör. Molnár Piroska, Balsai Móni, Gryllus Dorka, Parti Nagy Lajos, Presser Gábor, Fodor Tamás, Hegedűs D. Géza, Mácsai Pál mellett felolvasnak kisebb színházak tagjai, főiskolások, színitanodások, sorozatszínészek és énekesek – határon túlról is. „Azért hoztam be például énekeseket, hogy minél szélesebb körben ismerjék meg a kezdeményezést, nyitom a világot” – mondja Seres Tamás rendező. „Verset rendezni nem nagyon kell, vagy jól mondja a színész, vagy nem, szubjektív műfaj. Az elején készítettem egy kétoldalas leírást, amiben például technikai instrukciók is szerepeltek, de nem mindenki vette könnyen az akadályt, mindenféle felvétellel találkoztunk már, volt, ami nem is okostelefonnal készült. A technikai bakikat próbáljuk javítani és egységes formátumot létrehozni. A próbálkozásokból egy vicces bakiparádé-változat is nagy siker lenne” – jegyzi meg a rendező. Az ország minden részéről érkezett már visszajelzés, a tengeren túlon is nézik a videó­kat, Pécsen és Sopronban pedig rajongói kör alakult. Van olyan kórházi osztály, ahol a MOTTO az esti program. Az első hónapban csak a kötelező olvasmányok kerültek fel az oldalra és a YouTube-ra, utána az ajánlott irodalom, és ahogy nőtt a projekt népszerűsége, érkeztek az igények is: ne csak magyarul legyenek a művek. Így már hallható például Shakespeare angolul, Tolsztoj oroszul, Choli Daróczi József-mű cigányul. Duplikáció is előfordul olyan esetben, amikor mindkét művész előadásmódja releváns és nagyon különböző, illetve Shakespeare-nél direkt van egy Arany János-féle és egy Nádasdy Ádám által készített fordítás is, hogy összehasonlítható legyen a két nyelvezet. „Civil összefogásként indultunk, segíteni akartunk, hogy az online irodalomórák érdekesek legyenek, nem sejtettük, hogy ekkora igény lesz erre. Piciben gondolkodtunk, de két hét múlva özönleni kezdtek a felolvasni szándékozók” – mondja Fullajtár Andrea. Eddig 304 napnyi időt töltöttek el a honlapon, illetve a MOTTO YouTube-csatornáján. A kezdeményezés nem áll le a járvány enyhülése után sem: hamarosan lesz egy tanévzáró videójuk, nyáron színészek jelentkeznek majd, hogy éppen mit olvasnak, ezzel is népszerűsítve a könyveket és az olvasást. Ősszel pedig újabb tananyaggal készülnek, módszertani videóik is lesznek: több tanár jelezte, hasznos lenne, ha színészek beszélnének arról, hogyan érdemes szöveget tanulni, illetve adott íróhoz, költőhöz vagy műhöz miért kerültek közel. És terveznek egy MOTTO-antológiát, valamint egy gála­estet is.

A MOTTO egyike annak az 5 projektnek, amelyet jelöltek a Highlights of Hungary Plus díjra, amelyet a járvány okozta krízisben értékteremtő, egyedi és önzetlen segítséget nyújtó kezdeményezés közül egy kap majd meg.

Frissítve: 2020.05.24. 20:41

Gyógyító mérgek

Publikálás dátuma
2020.05.24. 08:33

Fotó: Kemal Karagoz / Anadolu Agency - AFP
Az utóbbi hónapokban a vadon élő állatok sokkal inkább fenyegetésnek tűnnek az ember számára, a bizalmatlanságunk csak nőtt, amióta tudjuk, hogy az új koronavírus valószínűleg egy denevérről került át az első betegre, és hogy ezek az állatok egyelőre ismeretlen vírusok tárházát hordozzák a szervezetükben. A tudósok persze nem győzik hangsúlyozni, a kis vírusgazdáknak, legyen szó bármilyen vadállatról, eszükben sem lenne a közelünkbe jönni, ha az emberek nem akarnák megenni őket vagy nem vennék el élőhelyeiket, jó eséllyel nem is kereszteznénk egymás útjait. A legutóbbi tudományos innovációk fényében viszont itt az ideje a potenciális gyógymódok forrásaként gondolni az állatokra.
A növények mellett az állati összetevők mindig is megtalálhatóak voltak a gyógyszerarzenálban, azóta, hogy a Neander-völgyi ember fájdalomcsillapításra kezdte használni a nyárfa kérgét, valamikor 200 ezer évvel ezelőtt. Ennek meglehetősen szomorú következményei is vannak. A tradicio­nális kínai orvoslás 36 olyan állatfajt tart számon, amelyek valamely testrésze vagy testnedve gyógyszerként szolgálhat az ember számára, köztük olyan veszélyeztetett fajokat, mint a rinocérosz, a fekete medve, a tigris vagy éppen a csikóhal. Az ájurvédikus gyógyászat kígyómérget ajánl az ízületi gyulladásokra, Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában a tarantula csípését alkalmazzák a tumorok, a fogfájás, az asztma kezelésére. Ezeknek a gyógymódoknak a nagy része évezredes hiedelmeken alapszik, és jelentős részüket nem igazolta a tudomány. Sok közösségben ugyanakkor tovább élnek, ez pedig állatok értelmetlen leöléséhez, akár kihalásához is vezet. Sőt, jelenlegi ismereteink szerint a mostani világjárvány kitörésében is szerepe lehetett egy ilyen babonának. A veszélyeztetett tobzoskák pikkelyei­nek ugyanis szintén gyógyhatást tulajdonítanak Kínában, éppen ezért a tiltások ellenére sok helyen fogva tartják őket, a denevérek mellett pedig ez a másik faj, ami szerepet játszhatott az új koronavírus emberre való átterjedésében. A tudósok szerint amennyiben ezek a hiedelmek nem oszlanak, és egyes közösségek továbbra is kizsákmányolják a vadállatokat, további halálos vírusokat szabadíthatnak az emberiségre.

Már nem kell megfejni őket

A példákból ugyanakkor jól látszik: nem új az ötlet, hogy az állatokban keressük bizonyos betegségek ellenszereit. Jó hír viszont, hogy ma már ehhez egyetlen példányukat sem kell bántani, a DNS-ük is elég a kutatáshoz. Így adott a lehetőség, hogy molekuláris szinten vizsgálva őket, felelősen használják fel az állatokban található gyógyító vegyületeket – hívja fel a figyelmet a BBC Future friss cikke. A növényekből már több mint száz éve képesek a tudósok izolálni bizonyos vegyületeket, majd gyógyszerré alakítani őket, az állatokban található molekulákkal viszont eddig meggyűlt a bajuk. Márpedig, ahogy egyre több kórság származik az állatoktól, az új gyógymódok jelentős része is tőlük jöhet. „A növényeket régóta használjuk, de az állatokkal csak a felszínt karcolgattuk. Most egyetlen hónap alatt vegyületek százait szűrhetjük ki belőlük, másfél évtizede ez elképzelhetetlen volt” – nyilatkozta Christine Beeton, a Baylor College of Medicine immunológusa az új technológiákról, amelyek lehetővé teszik a DNS kémiai struktúrájának alaposabb megismerését. Ő azt tanulmányozza, a különböző állati méreganyagokból származó peptidek hogyan használhatóak olyan autoimmun betegségek esetében, mint az ízületi gyulladásokat okozó rheumatoid arthritis vagy a szklerózis multiplex. Ezek a bizonyos peptidek ugyanolyan építőelemekből állnak, mint a fehérjék, de sokkal kisebb láncokat alkotnak, így sokkal specifikusabban lehet „célozni” velük, a kutató szerint kevesebb mellékhatással kell számolni az ezekből alkotott gyógyszerek esetében. Korábban ezekhez a vizsgálatokhoz szabályosan „meg kellett fejni” a kígyókat, skorpiókat, csigákat vagy éppen szalamandrákat a mérgükért, most már elég az adatok között bányászni, hogy megtalálják a speciális tulajdonságokkal rendelkező peptideket.

Kevés is elég

Már most is számos állati eredetű gyógyszer található a piacon, a viperagyík nyálából készült szer a kettes típusú diabéteszre hatásos, a kúpos csiga mérgéből készült pirula a krónikus fájdalmat enyhíti, a különböző kígyók mérgei a szívroham-megelőzéstől a vérnyomáscsökkentésig sok területen jó szolgálatot tesznek. Nem véletlen, hogy ezek az orvosságok mind az állatok mérgéből készülnek, ezek ugyanis a legösszetettebb kémiai vegyületek közé tartoznak a Földön. Noha azt gondolhatjuk, hogy kevés állatnak van mérge, valójában 220 ezer állatfaj rendelkezik valamilyen sajátos „kémiai koktéllal” (ezeknek csak töredéke mérgező valójában az emberre nézve), ez az összes állatfaj 15 százaléka. Közülük is a rovarok mérgei a legbonyolultabbak, ezek nem kevesebb mint 400 millió évig fejlődtek az evolúció során. Eddig a tudósok főleg a kígyók mérgeivel tudtak dolgozni, mert ezek termelődnek elég nagy mennyiségben ehhez. Egy nagyobb pók körülbelül 10 ml mérget termel egy nap alatt, egy skorpió 2 ml-t, míg egy egészen apró rovar napi 5 nanoliternél is kevesebbet. Az új adatbázisoknak köszönhetően a mennyiség már nem szempont többé, a kutatók elegendő mértékben tudják kémiai úton szintetizálni a specifikus tulajdonságokkal rendelkező molekulákat. Vagyis bőven van még mit vizsgálni. Az egyik legígéretesebb kutatási terület a mérgekből készülő gyógyszerek esetében a stroke-ból származó agyi sérülések gyógyítása, ez évente ötmillió új betegen segíthetne, ha beválna. Egy előrehaladott fázisban lévő kutatás egy veszélyes skorpió mérgét hasznosítaná az agytumorok kezelésében. Az ebből készült szer csupán a rákos sejtekhez kötődik, az egészségesekhez nem, így képes láthatóvá tenni az agysebészek számára a beteg területeket a műtét során, akik így precízebben dolgozhatnak. Mindössze hat hétbe telt a tudósoknak a DNS-adatbázisokban megtalálni azt a vegyületet, ami erre alkalmas lehet. Amennyiben ezt „manuálisan” az állatok mérgeit fizikailag vizsgálva kellett volna keresniük, valószínűleg soha nem találnak rá. Most azon dolgoznak, hogy a szer használható legyen a gerinc- és az emlőrákműtéteknél is.

Kész van, csak meg kell találni

Más tudósok azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy megtalálják azt az állati vegyületet, amely nem csupán a rákos sejtek megjelölésére, de megölésére is alkalmasak. Ebben a tekintetben egy Brazíliában élő tarantula és egy ausztrál tölcsérpók mérge tűnik ígéretesnek, amelyek képesek elpusztítani a bőrrákos sejteket, anélkül, hogy az egészségeseket károsítanák. A krónikus fájdalom így vagy úgy minden ötödik embert elér az élete során, különböző okokból. Az állati mérgek tárháza ennek a kezelésére is „aranybánya”, ezek az évmilliók során kifejlődött vegyületek a természetben éppen arra szolgálnak, hogy lebénítsák, „érzéstelenítsék” a prédát. „A természet elvégezte helyettünk a vegyészi munkát, nekünk csak meg kell próbálnunk jobban megismerni ezeket az anyagokat” – nyilatkozta Irina Vetter, az Institute for Molecular Bioscience Centre for Pain Research egyetemi docense. Nem meglepő, hogy egyes tudósok most az új koronavírus ellenszere után kutakodnak a mérgek tárházában. Zachary Crook, a Fred Hutchinson Rák Kutatóközpont Jim Olson laboratóriumának vezető fehérjetudósa olyan peptidek után kutat, amelyek képesek a vírus fehérjetüskéihez kapcsolódni, megakadályozva így, hogy kifejtse hatását az emberi szervezetben. A cél egy olyan inhaláló gyógyszer kifejlesztése, amely gátolja a fertőzés terjedését. Bár az állati peptidek felhasználása látszólag rengeteg lehetőséggel kecsegteti a tudományos közösséget, az idő mégis szorítja a kutatókat. Minden évben fajok ezrei tűnnek el a Föld színéről, egy részük anélkül, hogy valaha felfedezték volna, és lett volna lehetőség a DNS-ük szekvenálására és eltárolására. Vagyis a kihalási hullám megállítása ebből a szempontból is kulcskérdés, nem tudhatjuk, hogy melyik rovar, hüllő vagy más apró állat testében találjuk meg a gyógymódot a bennünket sújtó betegségekre.
Szerző