Rozsdás halászbárkák a semmi közepén, homokdűnék között: apokaliptikus látvány. Százával sorakoznak a kiszáradt tómederben, amelyet fél évszázad leforgása alatt elfoglalt a sztyeppe. A Szovjetunió történetének egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájáról tanúskodnak, amit úgy is emlegetnek, hogy „Közép-Ázsia Csernobilja”. Hatvan éve még bolygónk negyedik legnagyobb tava volt az Aral; vízfelülete nagyobb, mint fél Magyarország. Csak a Kaszpi-tenger, az észak-amerikai Nagy-tavak legnagyobbika, a Felső-tó és az afrikai Victoria-tó előzte meg a listán. Oroszul, angolul, franciául, spanyolul máig „tenger” a neve, pedig azóta már jóformán eltűnt a Föld színéről.
Elátkozott fehér arany
A cári Oroszország a XIX. század derekán hódította meg a Turáni-alföldnek azt a vidékét, ahol az Aral-tó fekszik. Az új gyarmat sorsát meghatározta egy távoli konfliktus: az amerikai polgárháború. Rabszolgamunka híján ugyanis sok déli gyapotültetvény csődbe ment az Egyesült Államokban, Európában felszökött a textilipari nyersanyag ára. Az oroszok lecsaptak a lehetőségre, gyapotot kezdtek termeszteni a környező aszályos területeken. Öntözéshez az Aral-tavat tápláló két nagy folyó, a Szir-darja és az Amu-darja vizét használták. Senki sem képzelte, hogy ennek végzetes következményei lesznek, a mezőgazdaság idővel elszívja a tó vízét.
A bolsevikok hatalomra jutva belevágtak „a természet átalakításának” őrült projektjébe. Sok száz kilométeres öntözőcsatornát vágtak a Karakum-sivatagba. Még több „fehér aranyat” termeltek, a Szovjetunió a világ egyik vezető exportőre lett. Rizst, kukoricát, dinnyét és más haszonnövényeket is ültettek óriási területeken, egyre több öntözővizet tereltek el. 1960 táján még egyensúlyban volt a kényes ökoszisztéma, a lápvidékek, folyódelták, eldugott öblök élővilága. A vízben hemzsegtek a halak. Ezen alapult a környék gazdasága. Az ősi halászkultúrára konzervgyárak sora épült rá, a tasztubeki kaviár messze földön híres ínyencségnek számított.
Pedig a szerencsétlenség már ott ólálkodott. Tasztubek városában 1967-ben vették észre, hogy a tó gyorsan apad, a víz visszahúzódik, a part egyre távolodik a halászkikötőtől. Évente fél méterrel csökkent a vízszint. A ’70-es évek közepére kiszáradtak a lápok, a delták. 1980 körül a forró nyári hónapokban már egyáltalán nem érkezett vízutánpótlás, egy csepp sem ért el a mederbe a két hatalmas, dunányi hosszúságú folyamból. A partra épült falvak többórányi járásra kerültek az egyre gyorsabban zsugorodó tótól. 1987-ben az Aral két részre szakadt, északi felét Kazahsztán, a délit Üzbegisztán örökölte a Szovjetunió felbomlásakor.
Csőstül jön a baj
Addigra már romokban hevert a gazdaság. Ahogy fogyott a víz, úgy emelkedett a sótartalma. Rohamosan pusztultak a halak, a halászat és a feldolgozóipar összeomlott. Sok millió embert érintettek a brutális következmények. Aki tehette, menekült a katasztrófa sújtotta területről. Aki maradt, munkanélküli lett. Az életet adó vízzel együtt megszűnt a halpiacok nyüzsgése, elnéptelenedtek a kikötők, a városok. Üresen maradtak, omladozni kezdtek a bezárt konzervgyárak. Kivesztek a vízimadarak, szinte a teljes állat- és növényvilág megszűnt létezni. Még a vidék hagyományos háziállata, a teve sem bírta a sós diétát, az állomány megritkult.
Csőstül jött a baj, szó szerint.
A Karakumban sebtiben kiépített öntözőhálózat pocsék minőségű volt, a csövekből útközben elszivárgott a víz egy része: ami a tóból hiányzott, az ültetvényeket sem táplálta. A termést erőltetett műtrágyázással próbálták felturbózni. Irtózatos mennyiségű vegyszert használtak. A szennyezett vizet pedig hová vezették? Természetesen az Aral-tóba. Amikor a meder kiszáradt, homokviharok mérgező porral terítették be a környéket. Kiugróan magas a rák-, máj-, vese-, légzőszervi és immunbetegségek aránya, nemzetközi összehasonlításban riasztó a csecsemőhalandóság.
Az ökológiai, gazdasági, egészségügyi tragédiát a klíma megváltozása tetézte be, ami szintén a tó eltűnésének a következménye. A hatalmas víztömeg mérséklő hatása nélkül szélsőségessé vált az időjárás, elhúzódik a nyári kánikula, egyre kíméletlenebbek a téli fagyok. Az elsivatagosodó síkságon a szél továbbra is akadálytalanul hozza-viszi a mérgező anyagokat. Ráadásul a szovjet időkben katonai bázis volt az egyik szigeten, ahol biológiai fegyvereket állítottak elő (lásd keretes írásunkat). Ezeket a borzalmakat tudva, a kísértetvárosok képeit látva, nem tűnik túlzónak a Csernobil-hasonlat.
Remények és gátak
Az ezredforduló óta a kazah oldalon megcsillant a remény. Nemzetközi segítséggel nagyszabású rehabilitációs programokat indítottak, duzzasztógátat építettek. A vízszint emelkedni kezdett, a megmaradt néhány balatonnyi tóba halakat telepítettek. Az állomány gyarapszik, a vidék éledezik. Pár éve már a halászat is újrakezdődhetett. Aralszk városa 150 kilométeres távolságból lassanként megint vízközelbe kerül. Tavaly egy 57 tagú tudóscsoport részletes javaslatokat fogalmazott meg, hogyan tehetnék fenntarthatóvá a vízgazdálkodást – ennek megvalósításához azonban az érintett afgán, kirgiz, tádzsik és türkmén kormányok együttműködésére is szükség lesz.
Az üzbég oldalon kilátástalannak tűnik a helyzet. A függetlenné válás után sem hagytak fel a gyapottermesztéssel, ami valahol érthető: változatlanul ez az ország egyik legeladhatóbb kiviteli cikke. 2014-re gyakorlatilag eltűnt a tó, egykori helye Aralkum-sivatagként szerepel az újabb térképeken. Három emberöltő alatt éppen az ellenkezőjét érték el annak, amit akartak: virágzó gazdaság helyett kietlen, emberi létre alig alkalmas a táj. Ha a megfeneklett, rozsdás hajóroncsok között a nagyapák mesélnek a régi időkről, unokáik hitetlenkedve hallgatják, hogy nem is oly rég, amerre a szem ellát, víz volt a horizonton.
