Csak képzeld el!

Rám bíztak pár órára egy igen ifjú, óvodás urat, nem először, s vélhetően nem is utoljára. Legtöbbször hazahozom magammal, itt nagy a kert, ráadásul tele van állatokkal, úgy repül el egy-két óra odakint, hogy észre se vesszük. S mindaz, ami napközben sietősen elhalad mellettünk, most jelentőssé válik, észre kell venni, megállni, megvizsgálni, tükröt tartani a világ és magunk közé.

Ott van mindjárt a tojás, amit máskor csak úgy összekapkodunk reggelente, általában még melegen, visszük a tartóba, lesz belőle piskóta, majonéz, házi tészta, szalonnás-hagymás rántotta, vagy olyan krémes hollandi mártás, amiről korábban nem is ábrándoztunk. Ódákat tudnék írni a szabadon kapirgáló, boldog tyúkok luxusminőségű tojásának sárgájáról, ami hol a bágyadt nap, hol a vöröses telihold színét tükrözi vissza, lágyra főzve úgy olvad szét a szájban, mintha minden molekulája külön csiklandozná az ízlelőbimbókat, hogy aztán békével és elégedettséggel töltse el a gyomrot. Vagy az áttetsző, tükrös fehérjétől, ami fenséges macaronokká, Pavlova-tortákká lényegül, lesz karácsonykor egyszerű habcsók, húsvétkor meg püspökkenyér.

Ám a tojás a gyerek kezében házikó, aminek belsejében már ott gubbaszt egy pipi, beszél is hozzá, elmondja neki, milyen mesét hallott aznap az oviban, simogatja, melengeti, s végül persze haza is viszi, hisz ő találta, vette fel a szalmából, az ő tojása, az ő pipije, s az ő házikója.

A hajdan teknőcpancsolóként használt kis kerti tó egy gyerek szemüvegén át maga a végtelen tenger, aminek zavaros felszíne alatt cápák és bálnák rejtőznek, s virgonc kishalak, amiket egy paradicsomtámasztó nádpálcával könnyedén ki lehet fogni, s mondani akkorának, amekkorának csak a képzelet engedi. A kis kecske táltos paripa, a gyimesi racka kos meg a félelmetes egyfejű sárkány, aki elől legjobb bebújni a tágas ólba, még akkor is, ha ott épp méla nyugalommal kotlik egy palóc nyuszkanyakú tyúk, ellentmondva minden szakirodalomnak és tenyésztői tapasztalatnak, miszerint ezek a fajták sose ülnek rá a tojásokra, nincs ehhez elég türelmük.

Aztán persze csak hazaindulunk, nem messze ide, a szomszéd a faluba. A gyerek a hátsó ülésen skubizza a szembejövő autókat, s hamarabb megmondja, melyik milyen fajta, mint ahogyan nekem feltűnne rajtuk valamilyen márkajegy.

De a egyiknél elbizonytalanodik, ilyet még nem látott.

– Hát emmeg mi? – teszi fel a szokásos kérdést, mire mondom, hogy ez egy nagyon-nagyon öreg, vénséges vén, ütött-kopott Trabant.

Hallgat egy darabig, aztán válaszol.

– Nem, nem. Ez egy csillogó-villogó, varázslatos szuper autó, nincs is párja kerek e világon!

Ingatom a fejem, hogy jó, jó, de azért ez itt a szemünk előtt mégiscsak másnak mutatja magát. Erre meghökkentő bölcsességgel azt kérdi, ismertem-e őt, amikor még nagyon kicsi volt, nem ilyen nagy óvodás, és ugye, hogy ő is másmilyen, mint akkor volt. – Csak képzeld el! – biztat, s miközben mondom, hogy képzelem, fájlalom azt az elveszett világot, ami csak ilyen ritka pillanatokban mutatja meg újra magát.