Világpolitika testközelből - Simai Mihály 90 éves

Szükség lenne rá, hogy az ország vezetése visszanyerje a nemzetközi bizalom megmaradt morzsáit – mondja a 90. életévébe lépett Simai Mihály akadémikus.

Mit szól hozzá, hogy a populista kormányok, köztük a magyar mostanában szitokszóként emlegetik a globalizmust, elvégre önben hamisítatlan, globalistát tisztelhetünk.

Nem vagyok globalista, de vallom, hogy a világban végbemenő folyamatokat, az államok belső problémáit, érdekviszonyait nem lehet átfogó, kölcsönös összefüggések nélkül vizsgálni. Ha mindezt figyelmen kívül hagyják, annak kemény ára lehet, különösen a politikában.

Munkái révén bizonyára többféle válságot átélt, közelről tanulmányozott. Mit gondol, hogyan lábal majd ki a világ a koronavírus okozta pusztításokból?

Jósolgatások helyett abból kell kiindulni, milyen volt a Covid-19 előtti helyzet. A mostani járvány elszabadulása arról tanúskodik, hogy a kormányok világszerte lezüllesztették az egészségügyi rendszereket. Döntően az alapszolgáltatások fejlesztését hanyagolták el, nemcsak nálunk, hanem az USA-tól több uniós országon át a szegény fejlődőkig, ahol a közállapotok sok helyütt amúgy is katasztrofálisak. Amikor az ENSZ gyermekvédelmi szervezetének, az UNICEF-nek voltam az alelnöke és járványellenes oltásprogramokat szerveztünk, tapasztalhattuk, hogy a szegény országokban messze nem az oltóanyag beszerzésének finanszírozása, hanem sokkal inkább helyszíni szétterítése, beadatása volt a legnagyobb gond. Több afrikai országban még a helyi kuruzsló „orvos-varázslókat” is bevontuk a lakosság meggyőzésébe, Salvadorban pedig a polgárháborús szemben állókat kellett fegyvernyugvásra bírni.

Pandémiák bizonyára előfordulnak még, de az is kulcskérdés, milyen politikát követnek majd a kormányok? Kinek a kárára, hasznára osztják majd fel a szükséges támogatást, kiket részesítenek majd előnyben a költségvetésekből? A terhek és javak elosztásának mérlegelésekor a hatalmon lévők soha nem tévesztik szem elől a rájuk szavazó híveiket. Bizonyos vagyok benne, hogy a kormány emberei itthon is lázasan gondolkodnak, miképpen nyújtsanak majd zsíros falatokat saját köreikben, s kik lesznek ebből kirekesztve? Azt is gondolom, hogy a kilábalás feladatainak racionális és humánus végrehajtása érdekében minimális nemzeti közmegegyezésre lenne szükség.

A vírusjárvány a világrend átalakulásának kérdéskörét is felerősítette, egyebek között azt, hogy a szuperhatalommá aspiráló Kína felülkerekedhet még az Egyesült Államokon is. Az ENSZ egykori Kína-referenseként hitte volna, hogy ilyen szédületes pályát fut be ez a valaha elmaradott óriásország?

Amikor első ízben, a kulturális forradalom idején Kínában járhattam, minden romokban hevert. Szétverték a párt- és az állami bürokráciát, kivéve a hadseregét, amelynek révén később azok tiszti, sőt altiszti kádereivel tudták újjászervezni a közigazgatást, megerősíteni a hatalmi pozíciókat. A mai helyzet szempontjából azonban döntő mozzanatnak tartom, hogy a kommunista vezetés – hatalmi monopóliumának megtartása mellett – felszámolta a vidéki éhínséget, olyan középosztályt teremtett, amely saját gyarapodása mellett, magáénak vallja az országét is. Eközben tízezrével küldtek ki fiatalokat amerikai és nyugat-európai egyetemekre, továbbá sikerrel célozták meg a csúcstechnológiai iparágakat is. A kopírozás, a szakértelmiség és általában a modernizációs fejlesztés nyomán ma már ott tartanak, hogy az USA nem az Orosz Föderációt, hanem Kínát tekinti világhatalmi vetélytársának. Kérdés persze, hogy Peking miképpen veszi fel a kesztyűt e rivalizálásban, így belemegy-e egy ráerőltetett fegyverkezési versengésbe

Egyelőre inkább csak a köztük dúló kereskedelmi háborúk szembeszökőek, de még a világrend témájánál maradva: hogyan ítéli meg az európai integráció jövőjét? Egyes elemzések arról szólnak, hogy az Európai Unió végzetesen lemaradhat az USA és a feltörekvő ázsiaiak mögött, sőt az euroszkeptikusok szerint szét is eshet.

A CIA még az ezredforduló tájékán arra a következtetésre jutott az EU jövőjét latolgató tanulmányában, hogy az legkésőbb 2015-re felbomlik, de látjuk, a jóslat tévedésnek bizonyult.

Igen, de mintha mostanában szakadékká mélyülnének az érdekkülönbségek. Miközben az unió – belső vitáktól gyötörve – újabb kihívásokkal kerül szembe a világhatalmi versengésben, ráadásul több tagállam, így Magyarország és Lengyelország szembemegy az uniós klub írott és íratlan szabályaival, elkeseredetten viaskodnak Brüsszellel. Ez baljós, nem a vég kezdete?

Akik az Európai Unió nehézségeiért a brüsszeli bürokráciát hívják tetemre, leegyszerűsítik a problémákat. Brüsszel természetesen szerepet játszik abban, hogy a közös szabályok és anyagi eszközök mennyiben segítik az államok fejlődését. Ám az EU fennmaradása, továbbfejlesztésének irányai, globális teljesítőképességének sokat bírált alakulása a tagállamok politikájától, vállalataik nemzetközi versenyképességétől függ. Az érdekkoalícióban résztvevő államok saját belső problémáikért hajlamosak Brüsszelt elmarasztalni, s támadni az uniót. Annak idején részt vettem abban a Kohl német kancellár megbízásából készült vizsgálódásokban, amelyek felvázolták az EU lehetséges alternatíváit. Nekem is az volt a véleményem, hogy az Európai Unió nem egy kész építmény, lehet olyan szárnya, amely le- vagy átépítésre szorul, de megeshet, hogy leomlik az egész. Szerintem minden az építőkön múlik, hiszen az európai integráció két pilléren, az érdek- és az értékkoalíción nyugszik. Ha azok meginganak, nyitott kérdés, milyen új koalíció jöhet létre.

Élete összefonódott az ENSZ-szel, olyannyira, hogy élményeit még 1969-ben könyvben is megírta „Kilátás a 26. emeletről” címmel. Ha most lepillantana ugyanonnan, az ENSZ New York-i székházából, mit lát?

Az Egyesült Nemzetek Szervezete az idén ünnepli fennállásának 75. évfordulóját, s mindeddig nem akadt más intézmény, amelynek égisze alatt a világ 193 országa leülhetne egy asztalhoz tárgyalni, hogy új szabályokat vihessenek be kaotikus világunkba. Az ENSZ ugyanúgy messze nem tökéletes, mint a világ, de ma sincs helyette más. Működésének alapja a reálpolitika, az erőviszonyok és a lehetőségek figyelembevételével a bizalom, nem pedig valamilyen vallási hit, vagy ideológia. A kétpólusú világ megszűnte után az ENSZ is átalakult, de a legfőbb feladat maradt: megakadályozni a teljes megsemmisüléssel fenyegető világháborúk kitörését, a környezeti viszonyok végzetes romlását, a világ szétesését.

Sok neves politikussal, szakemberrel találkozott, dolgozott. Kiket tart emlékezetében?

Hosszú a lista, de a magyarok közül nagyrabecsüléssel emlékszem Bognár Józsefre, aki a Rákosi-időkben miniszter is volt, politikai tapasztalatokat tanultam tőle, később együtt hoztuk létre a Világgazdasági Kutatóintézetet. Az ENSZ-ben együtt dolgozhattam a közgazdaságtudomány több Nobel-díjasával, többek közt a világgazdaság fejlesztési tervén a holland Jan Tinbergennel, a kölcsönös függőség gazdasági vonatkozásait kifejlesztő amerikai Wassily Leontieffel. Több ENSZ-főtitkárt megismerhettem, a burmai U Thant a Kínai Népköztársaság kutatásával bízott meg, az egyiptomi Butrosz Gáli a globális szociális problémák foglalkoztatási prognózisát bízta az általam vezetett ENSZ egyetemi kutatóintézetre. Mindketten nagy formátumú entelektüellek voltak. Talán meglepően hangzik, de a náci múltjáért elítélt Kurt Waldheim is úgy él bennem, mint aki jó főtitkár volt. Nem volt könnyű helyzetben, a hidegháború közepette egyszerre kellett szót értenie az amerikaiakkal és a szovjetekkel, méghozzá úgy, hogy közben a világszervezet is működni tudjon. Az ENSZ gazdasági szakértőjeként többször akadt dolgom vezető politikusokkal is. Eszemben van Gamal Abdal Nasszer egyiptomi államfő, akinek a Forradalom filozófiája című könyvét én ültettem át magyarra. Többször tárgyaltam Jasszer Arafat palesztin vezetővel, ő azután érdeklődött, milyen gazdasági lépésekkel, hogyan lehetne enyhíteni kitaszított népének nyomorán. Emlékszem Robert Mugabéra, Zimbabwe nagyreményű elnökére, aki fiatal korában lánglelkű forradalmár volt, de a hatalomban elvesztette józan ítélőképességét, zsarnok csirkefogó lett. Sajátos emlék fűz Andrej Gromikóhoz, az egykori szovjet külügyminiszterhez, aki egy alkalommal letolt, amiért én is lelkesen kiálltam az ENSZ Egyetem létrehozásáért.

Lát-e a mai magyar politikus-nemzedékben államférfiúi egyéniségeket?

Azt tekintem államférfinek, aki kellő empátiával megérti a világot, érzékenyen reagál a legapróbb részletekre, s annak alapján előreviszi országát, társadalmi közösségének számára pedig kirekesztés nélkül próbál jobblétet teremteni és javítja országának nemzetközi tekintélyét is. Aki csak arra képes, hogy megragadja a hatalmat és utána csupán annak megtartására törekszik, az lehet kitűnő politikus, de nem államférfi. Ha ebben az összefüggésben nézem a mai gárdát, nem kívánok nyilatkozni.

Ha Orbán Viktor kérné a tanácsát, mit mondana neki?

Hát szerencsére nem kéri. Szerintem Magyarország sajátos jellemzője, hogy döntően függ a külvilágtól. A rendszerváltás után az ország abban a kivételes történelmi helyzetben volt, hogy e függősség pozitív elemeit hasznosítsa a gazdaság fejlesztéséhez és az életszínvonal gyors emeléséhez. Politikai-gazdasági elitünk azonban nem használta ki, végső soron elszalasztotta az országot övező nemzetközi rokonszenv adta lehetőségek többségét. Mára ebből igen kevés maradt. Javítani kellene az ország nemzetközi megítélésén. Ha ez nem így történik, az egész ország megszenvedi, de talán ő is.

Simai Mihály életéről a Szép Szó mellékletben írunk.