Magánűr

Soha egyetlen „emberes” űrhajó sem járt még tisztán magántőkéből a Nemzetközi Űrállomáson, és ez a helyzet a belátható jövőben nem is fog megváltozni. Nem változtatott rajta a SpaceX amerikai magánvállalat Crew Dragon űrhajójának sikeres fellövése sem. Aligha került volna rá sor, ha a NASA, vagyis az Egyesült Államok űrhajózási hivatala nem kötött volna szerződést a céggel 2006-ban egy teherűrhajó, majd később egy személyszállító űrjármű kifejlesztésére; nem adott volna rá sok-sok közpénzt, és hozzáférést rengeteg korábbi, „közszolgálati” közegben keletkezett űrkutatási eredményhez és űrrepülési tapasztalathoz.

Hogy a SpaceX esetében mit és hova szerveztek ki – az űrhajófejlesztést a céghez, vagy az űripar legdrágább alap- és alkalmazott kutatásait a NASA révén a közfinanszírozott tudományhoz -, azt tehát nem is olyan egyszerű eldönteni. Valamit látszólag mindenki nyert: a privát cég tőkeinjekciót kapott, a hivatalos amerikai űrprogram pedig olcsóbb űrhajót, bár az űrkutatásban nem létezik valódi olcsóság (a „csillagászati ár” egyáltalán nem csak egy költői kép). Tény, hogy az állami űrhajó-barkácsolók a világ összes pénzét képesek elkölteni, és még csak nem is feltétlenül eredményesen. Ha a költségterv és a határidők betartásáról van szó, abban a magánszektor valószínűleg jobb; igaz, a SpaceX tulajdonosának, Elon Musknak a cégei éppenséggel nem erről váltak híressé. De az is tény, hogy az ügylet során közjavak felhasználásával keletkezett tetemes magánprofit, részben a SpaceX-hez befolyó NASA-dollárok, részben a vállalat piaci értékének megemelkedése révén.

Valószínűleg nem volt alternatíva: amennyiben a szövetségi űrszektor meg tudta volna oldani a kilenc éve leállított űrrepülőgépek pótlását, akkor biztosan megcsinálta volna. Végső soron mégis a Vasember - ez Musk beceneve – járt igazán jól: ha azt még nem sikerült is bebizonyítania, hogy piaci alapon meg lehet hódítani a világűrt, azt fényesen igazolta, hogy az űrrepülésből igenis lehet nagy bizniszt csinálni.