A császár fejfájással ébredt. Fáradt volt és rosszkedvű. Az éjszaka megint rövidnek bizonyult. Este elhúzódtak a teendők, most meg alig pirkadt, ő már ébren van, és ismét egy rossz napnak néz elébe. Még be se köszöntött a tél, de már rettenetes a hideg és elviselhetetlen a sötétség. A nappalok elszaladnak, az éji órák vánszorognak, az eget felhők takarják, amelyekből szinte megállás nélkül, szúrós cseppekben csepereg a jeges eső. Az embernek uralkodni sincs kedve. A császár korábban amúgy se gondolta, hogy az ennyire nyomasztó tud lenni. Nem volt már fiatal, amikor trónra lépett, az meg a sors különös játékának tudható be, hogy a korona végül az ő fejére került. Sokadik volt az öröklési rendben, ám miután a többiek kihaltak vagy más módon eltünedeztek előle, nagy terveket kezdett kovácsolni, és ennek megfelelő lendülettel kezdte az uralkodást. Azóta eltelt két év, és úgy érezte, ha meg is bírta valósítani elképzeléseinek egy részét, a többit azért nem fogja tudni, mert elveszik idejét és energiáját a nagy nehezen kitaposott átalakításokkal járó, nem várt bonyodalmak.
Sóhajtott, és az éjjeliszekrényen lévő csengőhöz nyúlt. Az elődjét bezzeg precízen ébresztették a szárnysegédek, akik külön utasítás nélkül tudták a dolgukat. Köztük az a magyar, aki később admirális lett, és a minap ő is átállt a lázadókhoz. Hiába sorolták addig a birodalom hívei közé, végül csak elvitte a vére. Mielőtt megrázta volna a csengőt, a császár eltűnődött. Vele van a hiba? Vagy a világ fordult ki magából? Miközben annyi jót akart népeinek, ennyire semmibe veszik? Megint egyedül kell ébrednie egy átkozott, borongós és hideg reggelen? A császár tudta, hogy egész nap fájni fog a feje. Mindig ez van, amikor keveset alszik és hirtelen ébred. Igaz, már este se volt jó a közérzete. Lefekvés előtt kapart a torka és rázta a hideg. A császár nyelt egyet. Most is érezte a torkában a reszelést. Minél előbb innia kell egy erős és forró bécsi kávét, tejjel és mézzel. Az legalább hozhat némi átmeneti örömöt.
Az ajtót nézte, hátha magától is megérkezik végre az elkódorgott szárnysegéd. Ekkor vette észre a komódon a festményt. Túl távol volt ahhoz, hogy pontosan lássa, ráadásul a kép kicsi volt. Innét, az ágyból a császár csupán annyit tudott kivenni, hogy egy földszintes, ezzel együtt takaros épületet ábrázol. De hogy került ide? Kénytelen ezt is kideríteni. Amint idáig ért a gondolatban, türelmetlenül megrázta a csengőt.
Pedig olyan simán indult minden. Még azt is jó előjelnek lehetett tekinteni, amikor négy és fél évvel ezelőtt Szarajevóban túlélt egy merényletet. Annak az eszement szerb anarchistának az utolsó pillanatban megremegett a keze. A golyók megsebezték, de nem ölték meg se a jövendő uralkodót, se annak feleségét (aki alacsony származása miatt csupán a főhercegnői címet viselhette azóta is, és ugyancsak emiatt a gyerekeiket kizárták a trónöröklésből). Két évvel később, amint trónra lépett, a császár elhagyta nevei közül a Ferdinándot, és II. Ferenc néven kezdett uralkodni, ezzel is jelezvén, hogy nem a közvetlen elődjéhez óhajtja mérni magát, hanem inkább I. Ferenc örökébe kíván lépni, aki a visszaállítani szándékozott Osztrák Császárságot alapította. A Monarchia recsegett-ropogott, túlságosan egy személyre szabták, a vak is láthatta, hogy muszáj átrendezni a kereteket.
Arra a kezdetektől számított, hogy a magyarok lázadozni fognak. Elvégre a Monarchiát jószerivel nekik találták ki, így az se jelentett meglepetést, hogy a számukra jószerivel egyedüliként előnyökkel járó államalakulat fölszámolása után zendülést robbantanak ki. Ez éppen az előzőnek a hetvenedik évfordulóján történt. A harcok azóta is tartanak. Azt viszont legrosszabb rémálmaiban se gondolta a császár, hogy a szlávok is vérszemet kapnak. Pont ők, akiknek annyit kedvez az új, szövetségi birodalom! A horvátok már a szerbekkel kokettálnak, a csehek meg a szlovákokkal közösen készülnek valamire. Elment itt mindenkinek az esze.
Ebben a pillanatban a császár fejébe olyan éles fájdalom nyilallott, hogy arra gondolt, az ő esze is el fog menni, amennyiben nem kap hamarjában valami erős port. Végre kinyílt az ajtó, és belépett a szárnysegéd. A császár tisztában volt vele, hogy ez az alacsony származású, cseh születésű ember mennyire eszes és nagy munkabírású, ugyanakkor mostanában reá is bizalmatlanul tekintett. Lassan már nem tudta követni, ki hova húz.
– Jöjjön csak, Beneš – és ahogy intett, érezte, hogy a karjai is sajognak. Talán meghúzta őket valamikor? – Mondja csak, mi a helyzet a frontokon?
A szárnysegéd közelebb lépett, és a takaróra tette az ezüsttálcát, rajta kávéval és kiflivel. Napilappal egyelőre nem tudott szolgálni, ahhoz még korán volt.
– Nem tudok újabb hírekről beszámolni, felség, mint amikről tegnap este volt szerencsénk beszélni. A lázadó magyarok még kitartanak, de országuk kétharmadát már elvesztették. A mieink északon és délen foglaltak el jelentős területeket, Erdélyt pedig megszállták a románok. Horthy admirális is kénytelen volt föladni Fiumét.
– A románok… – a császár olyan hévvel legyintett, hogy az előtte lévő csésze majdnem fölborult. – Nem tudom, hogy is álljunk velük. Végtére is a magyarokat gyöngítik, de közben a birodalomból is kiharapnak egy jókora területet.
A szárnysegéd udvariasan, ugyanakkor sokatmondóan hallgatott, úgyhogy a császár nem közölte vele azon további vélekedését, miszerint a „mieink” szó is meglehetősen képlékeny. Elvégre a magyar Felvidéket és a Délvidéket megszálló, szláv nemzetiségű katonákból álló csapatokról se lehetett már pontosan tudni, hogy szívük szerint hova húznak.
– Figyeljen, Beneš, hozzon valami port, mert darabokra esik a fejem. És a torkom is kapar.
A szárnysegéd hátrált egy lépést. A császár tudta, hogy Beneš mitől fél. A spanyol betegség egyre inkább szedi áldozatait. A császárnak az jutott eszébe, hogy nem volna szerencsés egy ilyen válságos politikai helyzet kellős közepén elhaláloznia. Az a jó szándékú balfék, Károly örökli a trónt, akit aztán úgy verne át mindenki, ahogy nem szégyellik.
– Menjen, Beneš, hozza azt az orvosságot. De figyeljen csak ide! Mi az a kép ott a komódon?
A szárnysegéd követte a császár pillantását.
– Engedelmével, egy utcai festőtől vettem, felség. Állandóan itt árulja a képeit a Burg előtt. Képeslapról másolhatta, nem hiszem, hogy járt volna a helyszínen. Az akvarell ugyanis egy kastélyt ábrázol, amely Versailles-hoz tartozik. Az a neve, hogy Trianon.
– Trianon – a császár érezte, hogy kezd berekedni. – Na és mi az alkotó neve?
– Hogy mi is? – A szárnysegéd már az ajtónál járt, a komódhoz hajolt, úgy olvasta le az akvarell jobb alsó sarkába rótt ákombákom betűket: – Ha jól látom, Adolf Hitler. Kétségtelenül nem egy ismert név, én viszont, mi tagadás, megszántam. Engedelmével, felség, úgy gondolom, ezekben a vészterhes időkben a világnak is jót teszünk azzal, ha támogatjuk a művészeket.
