Gyűjtögetők

A vadturbolya már virágba szökkent, zamatos levelei ritkábbá váltak, de még így is érezni a kapros-ánizsos illatot, ami az akácerdő alját keretezi. Márciustól gyakrabban járok errefelé, épp a turbolya miatt: már az első hajtások pompás ízt adnak túrónak, sajtkrémnek, később pedig csokrostul lehet velük kibélelni pisztráng belsejét, tömködni vajjal együtt csirke bőre alá, vagy turmixolni össze a legelőn szedett sóskával, labodával, csalánnal hideg krémlevessé.

Nem sokkal később az útifű és a friss fenyőhajtás jön, azt gyűjtögetjük, s keverjük össze cukorral, hogy annak édes kristályai minden hasznos nedvet kivonjanak a két növényből, meghűlés elleni sziruppá gyúrva fanyar cseppjeit. Május tájékán bodzáért, vadrózsavirágért indulunk, szárítjuk teába, vagy épp kreálunk belőle szörpöt, de ha már csalitosabb ösvényeken kalandozunk, nem hagyjuk ott a vadon termő metélőhagymát, az árokpartokon növekvő vad paszternákot, vagy épp a lila virágaival még a homokbánya környékét is angyali kertté varázsoló kakukkfüvet. A földútra behajló akácokból is lecsippentünk olykor, kiszívva a bibetörzs mézes millimétereit, s zsebre is vágunk néhány fürtöt, amit otthon palacsintatésztába forgatunk, s sütünk ki majd desszertként.

Júniusban ilyentájt már szakértő szemmel gusztálgatjuk a gesztenyék gomolyában megbúvó diófát, aminek zöld terméséből nemsokára pálinka és befőtt lehet, vagy épp lekvár, pikáns húsok avatott kísérője, gyomrot megnyugtató hűs nedvekkel teli. S szárítjuk, tesszük el pácillatú levelét télre a „vajákos teakeverékünkbe”, amibe a mentától a hársvirágig, szurokfűtől a pitypanglevélig, cseresznyeszártól az aszalt kökényig, csipkebogyóig még annyi minden kerül.

De most szamócáért baktatunk felfelé az erdei úton, ahol hamarosan kiérünk a tisztásra, a cserjék alatt lapuló piros bogyók nyomát kutatva. Nemigen van errefelé társaságunk, ezért is meglepő, hogy pár száz méterre, a szőlősorokat lezáró mandulafák árnyékában egy kuporgó alakra leszünk figyelmesek. Utunk amúgy is erre vezet, a kutyát magunk mellé szólítjuk, jobb a békesség, s komótosan baktatunk felfelé.

Egy nénike az, közelebbről már látszik, százráncú szoknya teríti a térdét, s legalább ennyi ránc hálózza az arcát is. Szalonnát eszik friss zöldhagymával, mellette fonott butykos, víz lehet benne, bor, vagy a kettőnek keveréke. A kapája a fához támasztva, mögötte a szőlősor már szépen feketéllik, látszik, hogy korán kezdett, s végezni későn fog.

Szóba elegyedünk, szokás ez itt, kérdés nélkül is kapunk válaszokat. Hat sor az övé itt, de abból csak kettőt gondoz, a többit a szomszédnak adta, már nem bírja úgy, mint régen. Bort csak módjával iszik, de az ürmöst szereti, úgyhogy ha végez a kapálással, megy is, és begyűjt pár csokorral az illatos gyógynövényből, ami lassan bimbózni kezd, s később likőrt is készít belőle, meg abszintot. Jó lesz az majd télire köhögés, pláne rosszkedv és mélabú ellen.