Nemzeti

Fényesre suvickolt tükröt tart a fideszes gerontokráciának a borzalmas Pénzügyminisztérium, amely a Mátyás-templom tőszomszédságában aranyáron készül éppen. Ez megy nekik: visszaépíteni valamit, ami százhúsz éve is ízléstelen és ósdi volt, a lottómilliárdos kivagyiságát erőltetni rá a Világörökségként óvott Várnegyedre, csak mert megtehetik.

Szokás mondani, hogy azért van ez, mert csipkés betonban akarják viszontlátni a megrendíthetetlen hatalmukat. De a helyzet ennél sajnos rosszabb: egyszerűen ennyit gondolnak a világról. Az volt a jó, ami régen volt, ami pompás volt, ami mellesleg akkor sem volt igaz, amikor a jelenidőt látta benne viszont az ország. A királyi palotába alig tette be a lábát az uralkodó, hisz minek bóklászott volna itt, a neki periférián. A minisztériumok fényűző épületekben félgőzzel működtek, a legfontosabb dolgok másutt dőltek el.

Most ezt állítják be visszavárt aranykornak, büszkén elvetve az önként vállalható, XXI. századi integrációt. De hamis premisszákból sosem születhet tényszerű konklúzió: ha nem nézünk szembe tárgyilagosan a múlttal, akkor a jelenről is csak hazudhatunk. Ha nem beszélünk őszintén mindarról, ami száz, nyolcvan, hetven, ötven és harminc éve volt, akkor az lesz a végeredmény, amit csütörtökön a Parlamentben láttunk. Nemzeti összetartozásról hőzöngenek teljesen komoly arccal azok, akik az ország nagyjából felét egyszerűen nem is veszik emberszámba.

Kövér László és társai nem tehettek nagyobb szívességet az ellenzéknek annál, mint hogy megvonták tőlük a részvétel lehetőségét. A nagyképű semmitmondás, a veretes hazudozás így megmaradt az ő térfelükön. Más kérdés, hogy az állampolgár ennek az egésznek a láttán csak megvonja a vállát. Azt viszont rémülten hallja, hogy a járvány elleni védekezés kívánatos módjáról fognak vele nemzeti konzultálni. Jézus ereje, és hol vannak a hozzáértők?