Felhő úr és a díszzsebkendő

Publikálás dátuma
2020.06.28. 08:15

Fotó: The Pastel Studio
Felhő úrnak szokása július hónap második felétől az új káposztás czvekedlinek örvendeni, aminek azon egyszerű oka van, hogy e csodálatos növénynek leveles szára, mely a magyarságnak évszázadokon át megtartó ereje vala, ekkoriban kezd oly erős állagúvá változni, hogy ódon öntöttvas lábosunkban végre pirítani lehessen. Annak idején minden jóravaló háziasszony tudta, hogy a családnak a tavaszi hónapokat káposztás czvekedli nélkül kell kiböjtölnie, tekintettel azon sajnálatos tényre, hogy mirabilis káposztánk említett leveles szára e periodusban túl zsenge ahhoz, hogy konyhánkban komolyabb cruciamentumnak alávetni lehessen – márpedig káposztás czvekedlink mind a növénytől, mind a szakácstól magától tortuosus műveleteket követel. A magyar háziasszony ugyanis, feltéve, ha a Monarchiában nevelkedett, a czvekedli tésztájának nyújtását saját maga felügyelte, kezében azon marsallbothoz hasonló fistulával, melyet tán még a dédanyja is a dédanyjától örökölt; aztán ugyanő háziasszony a káposzta felvagdalásának is oly gondossággal állt neki, mintha magát Lucifert, minden keresztény poklok fejedelmét kellene őneki prima digestio fit in ore felaprítania. Az elképzelt káposzta illatától mámoros Felhő úr felöltözött tehát, majd piacra indult, hogy az év első káposztás czvekedlijéhez való matériát beszerezze, s miközben zakóját magára ölté, eszébe jutott apai nagyapja, aki a culinaris élvezeteknek ugyancsak nagy barátja vala, és aki a családban azt a közfelfogást terjeszté el, hogy a káposztás czvekedlit nem borssal VAGY cukorral, hanem borssal ÉS cukorral kell enni. A nagyapa t. i. a cukrot a káposztára pirítás közben tétette rá, míg a színes borsot tálalás után, frissen őrölve. Ez a bizonyos nagyapa elegans úriember vala, aki ebédelni és vacsorálni kizárólag nyakkendőben és zakóban volt hajlandó, továbbá nevezetes napokon a zakója felső zsebébe valódi selyem zsebkendőt is helyezett. Az akkor még éppen csak bárányfelhőnyi nagyságú Felhő úr számára ez az actus a nevetségesség volt maga, ráadásul az idős arszlán a lelkére köté annak idején, hogy ha felnövekedvén ő is a gentlemanok díszes társaságába lépend, akkor a díszzsebkendőjének a zakója felső zsebében fontos szabályok szerint kell majdan állania. E szabályok betartására a nagyapai Felhő az unoka Felhő figyelmét szigorúan és következetesen felhívá minden alkalommal, amikor a gyermek az ebédnél helytelenül viselkedni méltóztatott. – Díszzsebkendőnket élére hajtogatni szigorú eltiltás hatálya alá esik – mondotta a zord, ám elegans nagyapa fölemelt mutatóujjal, és elmagyarázta, hogy a selymet úgy kell a felső zsebbe belehelyezni, oly könnyed és léger módon, mintha azt a férfiú éppen ki akarta volna már venni, csak mozdulatát hirtelen félbeszakítá valami sürgős elintéznivaló miatt. Tán éppen csak egy könnyű kézcsókért, mit egy polgári úri asszony jobb kézfeje fölött az udvarias társasági élet oly sok symbolumtól terhes levegőjébe kellett annak idején leheleni. A Felhő nagyapának alkalmasint eszébe sem jutott, hogy mire kisunokája a gentlemanok sorába lép, a díszzsebkendő éppen úgy kimegy majdan a divatból, miképpen kimennek a realitasból a sumptuous polgári úri asszonyok azon rettentő nagyságú kalapjai, amiknek birtoklásáért az úri asszonyok férjuraikkal a Párisi udvarban oly öldöklő harcot vívattak. Felhő úr ott állt hát az előszobában, kezében cekker, fölötte pedig a dús szemöldökű nagyapa egy fényképen, és a századelő polgári szigorával sújtott tekintet mintha azt kutatta volna, hogy az a bizonyos díszzsebkendő az ő kisunokája zakójának felső zsebéből hová lett? Vajon? Minő nevetséges dolog azonban piacra díszzsebkendővel menni! Nem elég szegény Felhő úrnak, hogy a zakón megszokott viseletétől megszabadulni még nyári hőség idején sem képes! Hát mit bosszantsa ő saját magát afféle hitvány hívságokkal, mint egy fölösleges szövetdarab?! A dús szemöldökű nagyatya azonban továbbra is polgári szigorral nézett reá! És ajkai mintha azt a régi latin mondást formálták volna, miszerint nihil potest placere quod non decet. Igaz, könnyű volt neki : ő még latint és ógörögöt magolt a gymnasiumban, Felhő úrral ellentétben, aki oroszt tanulni volt kénytelen, és – bocsássa meg ezt az excellens olvasó –, de még az orosztanulást is díszzsebkendő viselése nélkül végezte. – Ah, acta est fabula! – kiáltotta ekkor Felhő úr az előszobában állván, és a zord nagyapa szemébe úgy nézett végre, mint egy férfi, akit megfélemlíteni sem verbalis, sem physicai erőszakkal nem lehet. A realitas világában ez a mondat így hangzott : le vagy te szarva, nagypapi – ám Felhő úr írásban nem a realitas talaján szeret mozogni. Maradjunk hát abban, hogy a problemát Felhő úr ad acta tevé, majd elindult végre – ám az utcára érve könnyed és léger mozdulattal egyszerre csak a zakója felső zsebébe tevé a quarantaine alatt megszokott, kedves maszkját, hogy a továbbiakban a semmi kis szövet díszzsebkendő gyanánt viseltessék, nagyjából éppen ott, hol a szív dobog.
Szerző

N. Kósa Judit: Kis híján eltolták

Publikálás dátuma
2020.06.28. 08:14

Emlékeznek még a játékra? Amerikából jöttem, mesterségem címere: H…Ó. Nos, sejtik-e, mi lehetett a chicagói építész-üzlettársak, L. P. Friestedt és Horváth Gyula mestersége? Házaló, hintaló, hóhányó, habroló… Hideg, hideg. Szabad a gazda? Házeltoló! Rövid, de igen intenzív időszak főszereplői voltak ők Budapest életében. Le kéne bontani a Városházát? Toljuk ki a Duna-partra! Útjában áll a Belvárosi-templom az új Erzsébet hídnak? Toljuk odébb, fordítsuk is meg! Rossz helyen áll a Miniszterelnökség, a Sándor grófok ósdi palotája, kitakarja a Szent György térre szánt Erzsébet királyné emlékművet? Toljuk északabbra, és építsünk be még két új szintet a tetőzete alá! Kevés a tér az Andrássy út mentén? Toljunk hátra egy egész tömböt a Csengery és a Vörösmarty utca között, máris szellősebb lesz az egész! Látszólag persze különösebb előzmény nélkül kezdett el hosszú cikkeket közölni a chicagói épületeltolási iparról az Építészeti Szemle az 1898-as év végén. Fényképekkel bőven illusztrált írásokban mutatták be, milyen játszi könnyedséggel helyeznek át toronyházakat, ipari épületeket, pályaudvarokat az amerikai nagyvárosban, s hogy az ottani magasvasút építésekor egy több kilométer hosszú lakóházsort is hátrább toltak, hogy kellően világosak maradhassanak a bérlők otthonai. Elmagyarázták, hogyan készítik elő az épületeket a szállításra, hogyan választják el a földtől, miféle szerkezettel gördítik odébb, majd számítások százaival illusztrálták, mennyivel olcsóbb ez a technológia, mint Pesten az épületbontó tót legények alkalmazása, majd új ház építése. 1899 tavaszán aztán kezdtek komolyra fordulni a dolgok. Friestedt tételes ajánlattal fordult a fővároshoz, amelyben – mintegy csomagként – felkínálta a következő épületek eltolását: Belvárosi-templom (igény esetén a régi Városházával együtt), Dreher-palota (amely a szélesebbre szabni óhajtott mai Kossuth Lajos utcában állt, és a főváros már ki is sajátította), Andrássy úti háztömb, Mester utcai iskola.
Ez utóbbi, a kis egyemeletes, semmilyen küllemű községi elemi afféle kakukktojásként került fel az illusztris építmények listájára. Valójában senkinek sem hiányzott volna, de ott állt a már három évvel korábban kiszélesített Mester utca közepén, akadályozta a villamos vaspálya építését, és Friestedt ajánlatának volt egy igen vonzó aspektusa: azt ígérte, ha a nyár elején megkapja az engedélyt, az új tanévre már az új helyén lehet becsengetni az egyúttal egy emelettel meg is magasított épületben. Mi több, arra is késznek mutatkozott, hogy – lévén szó afféle próbaeltolásról -, letétbe helyezze az épület teljes értékét arra az esetre, ha a kivitelezés netán kudarccal járna. A főváros komolyan fontolóra vette a kérdést, nem utolsó sorban azért, mert az amerikaiak lelkesen bizonygatták, Budapest európai elsőségre tehetne szert az iskola 15 méterrel való hátratolása révén. A számok ráadásul azt mutatták, ezzel az unikális eljárással példásan lehet közpénzt spórolni. Míg az eltolás és magasítás költségeit 86 ezer 500 forintra becsülték, az új, kétemeletes iskola a már megrendelt tervek szerint 130 ezerbe került volna. Nem véletlen, hogy az elképzelés ellen egyedül a városháza műszaki bizottsága berzenkedett, felhívva a figyelmet: a szűk udvar fölé magasodó újabb emelet csak még levegőtlenebbé tenné az ódon épületet. Friestedt láthatóan igyekezett addig ütni a vasat, amíg meleg, ezért május közepén táviratilag letette egy bankban a 140 ezer forintos biztosítékot, meg sem várva, hogy 25-én a fővárosi tanács elvben hozzájáruljon az iskola eltolásához. Közben pedig budapesti megbízottai is tették a dolgukat: Horváth Gyula a hivatalokat járta lankadatlanul, Krumholz Ágoston pedig minden követ megmozgatott, hogy a sajtóban életben tartsa az eltolás témáját. Csak néhány hétbe telt, és arról adtak hírt a lapok: kész odébb helyezni a Dohány utcai zsinagógát, a várbeli Miniszterelnökséget, a Károlyi-palotát, a régi Városházát, valamint két és fél méterrel megemelné a vízivárosi Szent Anna plébániatemplomot is. A hetek azonban szaladtak, és július 2-án úgy határozott az óvatos közgyűlés, hogy a próbaakciót a következő évre halasztja. De a vállalkozók ezt nem hagyták annyiban, a hónap végére kijárták az építési engedélyt, Friestedt Dorottya utcai székhellyel betéti társaságot jegyeztetett be Budapesten, augusztus végére pedig a Chicagóból hozatott szakemberek és eszközök is megérkeztek a brémai kikötőbe. Ám hiába: Hindy Kálmán iskolaszéki elnök fellebbezésére Széll Kálmán mint belügyminiszter megsemmisítette a közgyűlés jóváhagyó döntését. Indoklásában arra hivatkozott, hogy az iskolaévnek el kell kezdődnie, a számítások szerinte elnagyoltak, és azt sem tudni, az eltolás után hogyan pótolják a pincében elhelyezett régi tornatermet.
Bár az ősz során elkészült újabb számítások még mindig megtakarítást mutattak ki az eltolás oldalán, tavasszal pedig a közgyűlés újabb engedélyt adott, és azt a miniszter is jóváhagyta, sőt közben Friestedt módszerével a Ligetben megemelték a Közlekedési Múzeum megbillent kupolás főépületét, 1900. július 29-én már az volt a hír, hogy Friestedt eltűnt. Hiába szólította fel a hatóság az újabb biztosíték letételére és a szerződés aláírására, már rég elutazott Budapestről. Csalódottságában veszni hagyta addigi – állítólag – 60 ezer forintos befektetését is. Miközben a főváros nekilátott az iskola lebontásának és az új felépítésének – 160 ezer forintba került ugyan, de nézzék meg, milyen jól sikerült: ott áll ma is az Ipar utca sarkán -, azért még sor került néhány levezető ütésváltásra. Horváth Gyula chicagói műépítészről például kiderült, hogy húsz évvel korábban még ügyvéd volt Pesten, majd némi csalás és sikkasztás vádja elől elszökött a tengerentúlra, és borkereskedési ügynökként várta meg bűnei elévülését. Krumholz Ágostonról pedig az Építészeti Szemle szerkesztője, Bobula János (aligha véletlenül: Friestedt egy korábbi megbízottja) szedte le a keresztvizet mint „magyargyűlölő gráci németről”. A Rákóczi úti Athenaeum palota tervezője egy idő után meg is elégelte a dolgot, és visszament Bécsbe August Krumholznak. Budapest szegényebb lett egy látványossággal, ez kétségtelen. De ami azt illeti, az elsőség amúgy sem lett volna a miénk. A bajor királyi államvasutak már 1897-ben eltolatta 112 méterrel az aschaffenburgi pályaudvar egyik kétemeletes terméskő épületét. A művelet olyan jól sikerült, hogy még a becsukott üvegablakok sem repedtek meg közben.
Szerző

A szavazó

Publikálás dátuma
2020.06.27. 15:50

Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
"Elengedték a kezét. Ennyi év után. Nem ezt érdemelte."
Z. csütörtökön elkezdett aggódni. Már csak három nap. Igen vagy nem? Egyszerűen nem értette. Több mint egy hónappal ezelőtt kihirdették, a várost is kiplakátozták, de azóta sem hallott semmit, csak azt, hogy el kell menni. Na jó, könnyű azt mondani. Nem csak el kell menni, hanem ha az ember ott van, akkor be is kell menni. És akkor ott van az a cédula, amin ikszelni kell. Igen vagy nem. De igen vagy nem? Mi lesz, ha... Ki se merte mondani. Aztán elhessegette a nyugtalanító gondolatot, addigra biztos kiderül. Felöltözött és szokásos sétájára indult. A tavaszi napsütésben a friss illatokat megkönnyebbülten szívta magába, szinte fel sem tűntek már a rikító vörös hirdetések: „Ne maradjon otthon! Ön dönt!”. Nem fog otthon maradni. Különben is holnap jön a szokásos pénteki reggeli interjú Vele, ott Ő majd bizonyosan be fogja jelenteni. Péntek reggel azért kicsit előbb ébredt, és jóval kezdés előtt bekapcsolta a rádiót. A hírek után szinte nem is figyelt az időjárás-jelentésre, alig várta, hogy végre kapcsolják a tájékoztatót. Figyelmesen végighallgatta, Ő minden témáról beszélt, említette a heti sikereket, eredményeket is, de csak nem akart szólni a szavazásról. Aztán a legvégén mégis kiemelte, mennyire fontos lesz ez a vasárnap, ismét kérte, mindenki menjen el és szavazzon, igen vagy nem. Aztán vége. Ennyi. Ennyi? Nem hagyta nyugodni a dolog, nem bírt a lakásban tovább maradni, kiment az utcára, és céltalanul kódorogni kezdett. Megpróbálta kiszellőztetni az agyát, de nem sikerült. Most már szinte provokatív módon vigyorogtak rá a hirdetések: „Ne maradjon otthon! Ön dönt!” Nem! Ez félreértés, itt valami hiba van. Éjjel alig tudott aludni. A szombati újságban biztos benne lesz. Hajnali négykor odaült az ablak elé, az újságost leste. Tudta, hogy csak hat óra körül szokott érkezni, de már most türelmetlenkedett. Hol késlekedik ez az alak? Látatlanul is átkozni kezdte, biztos szándékosan játszik az ő idegeivel, vagy biztos összejátszik azokkal, hogy őt megzavarják. A két óra csigalassúsággal telt el, míg a hajnali pírban megpillantotta a halkan suhanó biciklit. Ez nem lehet más, mondta magában, és papucsban, köpenyben lerohant a lépcsőházban. Az újságos még a névtáblákat böngészte, amikor rámordult. Hol a Nemzetszavám? A szerencsétlen kihordó nem szokta meg, hogy ilyenkor egyáltalán emberekkel találkozzon, legalábbis kutya nélkülivel, így majdnem elejtette az újságokat, de aztán engedelmesen odanyújtotta Z. felé a kért lapot. Ő kikapta a kezéből és a lépcsőfokokat kettesével szedve visszarohant a lakásba. A címlapon semmi. Kezdett remegni a keze. A másodikon semmi. Kezdett izzadni. Aztán harmadik, negyedik oldal, már a kultúra rovatot is átböngészte, a sporthíreknél nyögött, majd az időjárásnál hangosan felüvöltött. Semmi! Ez gyanús. Na, a hátlapon öles hirdetés, a kormányé! Ez az. És mégsem. Megint semmi csak a szokásos „Ön dönt”. Z. kezdte úgy érezni, cserben hagyták. De ezt immár nem nyeli le. Ezt most számon kéri, vele nem lehet játszani. Dühösen elindult a kerületi pártközpont felé. Most beolvas nekik. Az épület előtt többen sürgölődtek, székeket, asztalokat, hangszórókat hordtak be, kint meg egy nagy kivetítőt próbáltak felállítani.
„Mi folyik itt?” – kérdezte önkéntelenül.
„Előkészület a holnapi eredményváróra” – vetette oda neki egy rózsaszín anorákos aktivista. Aztán meglátta kerületi elnököt.
„Szervusz” – mondta kissé zavartan.
„Bocs, nem érek rá, sok a dolog.”
„A holnapi miatt, igaz?
„Igaz.”
„És..." – kezdte Z. dadogva – "te tudod, ugye? Mármint te már biztosan tudod, nem?”
„Mit? Á, csak nem az eredményre gondolsz? Dehogy.” – csóválta fejét az elnök.
„Nem, én csak, hát hogy mi is a dir..." – éppen kimondta volna, hogy „direktíva”, de aztán észbe kapott. Ezt a kifejezést jó harminc éve nem használta, de most mégiscsak majdnem kicsúszott.
„Hogy, hogy, mire is, vagyis hogy igen vagy nem?” – szakadt ki belőle megkönnyebbülten.
„Megmondták, te döntesz! Mennem kell.” – jött a válasz. Z. leforrázva állt, nem tudta, a kétségbeesés vagy inkább csalódottság lett-e úrrá rajta. Elengedték a kezét. Ennyi év után. Nem ezt érdemelte.
Lehajtott fejjel indult hazafelé. Nem bírt az indulataival. Betért az első kocsmába. Zárórakor a csapos enyhe taszigálással próbálta távozásra ösztökélni az erősen tántorgó Z.-t, aki ekkorra már tucatnyi érzelmi fokozaton és majdnem ugyanannyi felesen is túl volt. Hazatérve megnyitotta a zuhanyt, a fejét alá tette. Aztán csomagolni kezdett.
Vasárnap délelőtt a hírekben bemondták, hogy a szavazás elindult és rendben zajlik. Valamint azt is, hogy egy határsértőt értek tetten a keleti szakaszon. Szemtanúk szerint az illető szemlátomást zavart elmeállapotban egy kombinált fogóval próbálta átvágni a kerítést. Az innenső oldalról… 2020
Témák
szavazás