Előfizetés

Fekete-fehér, igen-nem

Balassa Tamás Csejtei Orsolya Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2020.07.05. 15:27

Fotó: UNITED COLORS OF BENETTON
Bár úgy tűnhetett, az utóbbi 100-150 évben rengeteget léptünk előre, ami a rasszizmus visszaszorítását illeti, a Black Lives Matter-mozgalom világbolydító ténykedése rávilágított: jócskán akad még tennivaló. Vajon mitől rasszista egy fekete arcot ábrázoló logó? És lehet-e következmények nélkül feketéket fehérre mosdatni XXI. századi reklámokban?
Jemima tanti, vagyis ahogyan ékes angolsággal nevezik, Aunt Jemima 1889-ben, egy palacsintásdobozon tűnt fel először.Pontosabban a képmása. Merthogy a karaktert – a kissé telt, fekete bőrű, gyöngyházmosolyú, istenien főző házvezetőnő – már 1864-ben színpadra vitte egy bizonyos Billy Kersands nevű fekete komikus egy a korszakban tipikus, feketéket parodizáló úgynevezett minstrel-show-ban. Aunt Jemima akkoriban még kötényt, piros babos kendőt, hatalmas karika fülbevalókat viselt, kissé torzra karikírozott arcáról pedig nem igazán lehetett eldönteni, hogy férfit vagy nőt ábrázol. Ez volt az első olyan hirdetés, amin fekete bőrű ember szerepelt, egy olyan időszakban, amikor Amerikában a fekete bőrszín még egyet jelentett a rabszolgatartással. Aztán később egyre emberibb arcot kapott, és mára egy kifejezetten szép középkorú nővé lágyultak a vonásai, és egészen mostanáig háborítatlanul mosolygott a vásárlókra az Aunt Jemima-márkájú szirupokról, ­liszteszacskókról, palacsintásflakonokról. Erre az analógiára született meg egyébként majd’ 50 évvel később Ben bácsi, vagyis Uncle Ben’s is, akinek az arcát és a bőrszínét most, a Black Lives Matters-mozgalom hullámverése miatt szintén újra kell gondolnia a gyártóknak. Mivel mind a két logón szereplő figura a rabszolgatartó déli államok múltját idézi, illetve azt hirdeti (ha csak átvitten is), miszerint legitim dolog volt, hogy egykor fekete személyzet szolgálta ki a fehér háztartásokat, ezért mind a Mars Inc., amelyik az Uncle Ben’s termékeket gyártja, mind a Pepsi, amelyiké az Aunt Jemima márka, magára vonhatná a rasszizmus vádját, ha nem lépne.  Legmenőbb majom a dzsungelben Az említett márkák mellett magával ragadta a George Floyd-lavina a Colgate fogkrémmárkát is. A cég kínai partnerének Darlie névre hallgató fogkrémjén, melyet a ’30-as években „darkie”-nak neveztek, ugyanis egy fekete énekes látható, „fekete ember fogkrémje” felirattal. Persze ezzel még nem mond a Colgate semmi rosszat, sokkal inkább arra a bizonyos, sokak által őszintén irigyelt, feketékre jellemző gyöngyházmosolyra utal, ami Aunt Jemima szájában is megcsillan. Sehol nincs ez a H&M pulóverreklámjához képest, melyben egy fekete kisfiún lévő zöld pulóveren ez állt: „legmenőbb majom a dzsungelben”; vagy ahhoz a mosószerreklámhoz képest, amelyben egy ázsiai nő mosógépben mos tisztességesen sárga ázsiai férfivé egy fekete embert. De a Nivea egyik hajápolójának hirdetése is eléggé túllőtt a célon, melyben egy férfi a saját, afrofrizurás fejétől szabadult meg éppen, hogy „újracivilizálva” önmagát (Re-civilize yourself – szól a szlogen), emberibb külsőt öltsön. Hiszen, ahogy a márka másik jelmondata mondja: „Look like you give a damn”, azaz, úgy látszik, mégis­csak érdekel…, hogy nézel ki. Alig egy hónapos hír az is, hogy a Volkswagen visszavont egy rasszistának ítélt hirdetést, melyben egy óriási fehér kéz próbált eltéríteni a vágyott autótól egy azt érdeklődve figyelő aprócska fekete férfit. A reklám egy dramaturgiailag kifogásolható pontján a kéz ujjai egy jól irányzott pöccintéssel betessékelték a férfit a Petit Colon, azaz Kis Gyarmatosító nevű bárba...  Mossuk fehérre! A Dove sem tette zsebre, amit kapott 2017-ben, amikor egy mosószerreklámja arról szólt, hogy egy fekete bőrű nő vetkőzni kezd, és csodák csodájára, egy fehér lány van a ruhája alatt. Az úgynevezett „whitewashing”, azaz a „kifehérítés” technikája elég gyakori eszköz, amit a tisztasággal összekapcsolva sajnos még ma is használnak a marketingesek, de az 1800-as évek ma már egyértelműen rasszistának tekinthető reklámipara csak úgy tobzódott az efféle hirdetésekben. A Pears’ szappan reklámjában például egy fekete kisfiúból lett fehér gyerek fürdés után; az 1897-es Fairy Soap hirdetésében egy angyali fehér gyerek azt kérdezi a rongyos ruhájú, morcos feketétől, hogy „Miért nem mosott meg anyád ­Fairy szappannal?”; az 1890-es években készült Chlorinol-reklám pedig egészen odáig merészkedik, hogy azt hirdeti: „Use Chlorinol And Be Like De White Nigger”, vagyis Használj Chlorinolt, és legyél olyan, mint egy fehér néger! A XXI. század egyik legismertebb „white­washing”-esete egy nagyjából 10 évvel ezelőtti L’Oreál-­reklám, amelyben Beyoncé szerepelt, de alig volt felismerhető, mert saját bőrszínénél 4-5 árnyalattal világosabbra maszkírozták, a haja pedig majdnem szőke lett. Guld Ádám kommunikációs szakember ezt a jelenséget azzal magyarázza, hogy az elképzelt vásárlói tömeghez akarják közelebb hozni a reklámok szereplőit, ami persze butaság, hiszen ma már kifejezetten nagy vásárlóerővel bír a fekete vagy latin-amerikai közösség is.    Szorgalmas ázsiai, jól sportoló afrikai Az 1800-as évek végén készült hirdetésekben az afroamerikaiakat még kizárólag negatív színben ábrázolták, földmunkásként, szegényként, mezítlábasan, koszosan, de a kép lassan finomodott. A ’60-as, ’70-es években a polgárjogi mozgalmakkal jött ugyan egy erőteljesebb változás, de a mai napig nem „egyenlítődött ki” a helyzet. Ma már inkább az a probléma, hogy minden etnikai csoport sokkal kisebb arányban jelenik meg a reklámokban, mint ahogyan jelen van a társadalomban. „A reklámok alapja az azonosulás: a kutatások szerint gyakran még mindig nehezebb úgy eladni például egy európai férfiaknak szánt terméket, ha azt egy színes bőrű szereplő hirdeti – magyarázza Guld Ádám. – Az ázsiaiak a nyugati reklámokban általában vezető beosztású, technikai cégnél dolgozó, jól kereső, családos emberként jelennek meg, az afroamerikaiak sportolóként vagy rapperként, a latin-amerikaiak test­ápolási termékek hirdetőjeként vagy szórakozva. A szorgalmas ázsiai, a jól sportoló afrikai, a bulizó, romantikus latin-amerikai sztereotípiák tetten érhetőek a mai reklámokban is.” Persze vannak pozitív példák is, erre szintén egy Dove-reklámkampányt hoz fel példának a szakember, ahol a burkolt „fehérre mosdatós” botrány után sikeresen váltottak a testi szépség paradigmáján: nem fia­tal, modellalkatú hölgyek, hanem családanyák, testesebb nők szerepeltek a kampányanyagaikon, ráadásul nemcsak fehérek, hanem színes bőrű, afrikai és ázsiai hölgyek is. A Benetton színeit említeni sem kell, és az Old Spice is váltott egyik kampányában: egy addig középkorú, fehér, heteroszexuális, angolszász férfit cserélt le egy fiatal, kisportolt feketére, aki lóháton üget be a strandra.    Medencetakarítók hátrányban Sokan értetlenül állnak a jelenség előtt, hogy míg korábban minden további nélkül készültek olyan reklámok, amelyekben feketéket fehérre mostak, akkor ma egy ártatlannak tetsző csomagolás, amin pusztán egy fekete bőrű ember szerepel, mitől veri ki ennyire a biztosítékot. Mitől lett pusztán az rasszista a Black Lives Matter-mozgalom hatására, hogy egy terméket afroamerikai ember arcával hirdetnek? És miért nem az, ha belovagol a strandra egy kisportolt, fekete bőrű macsó? A válasz Guld Ádám kommunikációs szakember szerint a reklámok kettős hatásmechanizmusában keresendő. Egyrészt a valóságot tükrözik, tehát azok a sztereotípiák, amikkel operálnak, a társadalomban lévő, valós sztereotípiák. A másik értelmezési mód szerint a reklám konstruálja a valóságot, formálja a társadalmi viszonyokat. Vagyis van egy olyan hatása is, hogy ha például egy latin-amerikai kislány azt látja, hogy az ő népcsoportja csak bejárónőként, medencetakarítóként szerepel, akkor nem is akar, nem is mer többre vágyni, azt hiszi, hogy ők erre vannak predesztinálva. A reklám tehát reprezentál és konstruál, az igazság a két megközelítés között van. Ha egy népcsoportot csak rossz színben vagy alacsony státuszúként tüntetnek fel, akkor az érintettek elutasíthatják azt a márkát. Ami ennél is nagyobb baj, hogy ez a gyakorlat identitásválságot okozhat, az egyén saját népcsoportjával és személyes identitásával kerülhet szembe, hiszen például egy afroamerikai nem szeretne azzal azonosulni, hogy gyakran drogkereskedőként, maffiózóként ábrázolják – vallja a szakember.    A sztereotípia hitelesít  Hazánkban ez a kérdés a roma kisebbséggel kapcsolatban releváns. Alig találkozhatunk roma szereplőkkel vagy példaképekkel a hazai médiában, pláne pozitív előjellel. Guld Ádám állítja, hogy ebből kifolyólag nem ritkaság, hogy a roma fiatalok inkább latin népekkel, olaszokkal azonosulnak, mert az etnikai hierarchiában „magasabb pozíciót” foglalnak el. „Abszurdum, hogy 10 éve létezik egy magyar kór­ház­sorozat, amiben nincs egyetlen roma ápolónő sem, holott a hazai intézményekben nagy számban dolgoznak roma ápolók. Az pedig sajnos csak egy utópisztikus ábránd, hogy reklámokban, filmekben, hétköznapi tevékenységekben romákat láthassunk” – méltatlankodik a szakember. Magyarországon például 2003-ban szerepelt először roma arc reklámban – Caramel népszerűsítette benne a teaivást, miután a Lipton reklámarca lett. Síklaki István szociálpszichológus és csapata jó 10 éve készített egy fókuszcsoportos kutatást az integrált, vagyis fehér és színes bőrű embereket egyaránt szerepeltető reklámok fogadtatásáról. Egészen pontosan azt vizsgálták, hogy többségi és roma emberek miként fogadnák, ha hétköznapi termékeket roma szereplőkkel reklámoznának. Valósághű hirdetéseket készítettek olyan termékekkel, amelyek a romákról alkotott többségi sztereotípiákra referáltak, illetve megcsinálták ezek nem roma párját is. Fehér és roma férfi füvet nyír a kertjében a BRICO Store fűnyíróhirdetésén; a család fürdőzik a kerti medencében valamelyik másik barkácsáruház hirdetésén; Ilyen-olyan üzletember mobiltelefonál a Vodafone-reklámban. A kutatás eredménye ennél természetesebben összetettebb, de a lényeg, hogy az emberek azokat a hirdetéseket tartották hitelesnek, ami nem vagy csak kicsit tért el a sztereotípiáktól. Szóval roma férfi fűnyíróval, az a fókuszcsoport szerint nem valóság. 
Mit lehet és mit nem a reklámokban?  „A médiaszabályozás általában rendelkezik arról, hogy mely tartalmak sértenek kisebbségi vagy személyiségi jogokat, melyek gyűlöletkeltéssel kapcsolatosak. Gyűlöletbeszéd esetén a kérdés az, hogy hol ér véget a szabad véleménynyilvánítás joga, és hol kezdődik mások jogainak megsértése. Minden országnak saját médiaszabályozása van, de az európai és amerikai szabályozás nagyjából megfeleltethető egymásnak. A szabályozás ugyan országonként egységes, de a betartatása platformonként eltérő: televízió, rádió és újság tekintetében könnyű az ellenőrzés és a felelősségre vonás, ott ezeket a szabályokat döntő mértékben be is tartják, különben komoly retorzióval számolhatnak. Az online tér azonban más, ott a szabályozás betartásának mértéke és szigora széles skálán mozog” – mondja Guld Ádám. A netes tartalom-előállítók egy csoportja szintén betartja a szabályokat, de az internet „mélyebb” rétegeiben egyre kevésbé lehet ezt ellenőrizni, ugyanis gyakran nem is látszanak a tulajdonviszonyok, nem tudni, ki működteti a portált, kié a felelősség. Ráadásul a tartalom mennyisége óriási, ez is nehezíti az ellenőrzést. Algoritmusok szűrik a képi és szöveges tartalmakat, de gyakran humán munkaerőt is alkalmaznak a „takarításra”., de így is rettentő sok káros anyag megy át a szűrőkön. „A posztok, hozzászólások kommentek gyakran a legbrutálisabb módon sértik embertársaink jogait. A trollok nemcsak hamis profillal élik ki agresszióikat, hanem valós emberek valós profillal is nagyon gyakran minősíthetetlen stílusban adnak hangot politikai, ideológiai véleményüknek, uszítással, gyűlöletbeszédnek megfelelő stílusban. A mai lehetőségekkel gyakran nem is lehet mit tenni ezek ellen: nem feltétlenül szigorítani kéne, hanem hatékonyabb ellenőrzéssel betartatni a jelenlegi szabályokat, illetve a közönség edukálása lenne a legcélravezetőbb. El kéne jutni odáig, hogy működjön az önszabályozás. Sokan azt gondolják, hogy az interneten mindent szabad, bárki bármit mondhat következmény nélkül. Holott ez óriási tévedés” – véli a szakember. Sokan még mindig nem tudják: amit az internetre feltesznek, legyen az kép, videó vagy hozzászólás, az örökre ott marad. És a neten elhangzó állítások ugyanúgy jogi szabályozás hatálya alá esnek, mint más médiumokban vagy az élő szóban elhangzó kijelentések. Ugyan kevés esetben történik feljelentés, de attól még az elvi lehetőség ott van, akár bírósági ügy is lehet, becsületsértés vagy gyűlöletbeszéd okán. K. V. 
Pénz beszél, erkölcs ugat   Amerikai multinacionális cégek sora tiltotta le a hirdetését a Facebookon és a Twitteren, mert a közösségi portálok nem tettek határozott lépéseket az elnökválasztási kampányban tapasztalt megosztás és gyűlöletkeltés ellen. De vajon mi motiválta őket? Szkeptikus a multik erkölcsi kiállását illetően Becker György reklámpszichológus, a BME és az ELTE címzetes docense, szerinte alapvetően a cégek voluntaristák, és ha bejön nekik egy hirdetés, mert elérik vele a fogyasztóikat, akkor nem fognak válogatni: a pénz beszél, a kutya ugat. A cégek nem az etikára figyelnek, hanem a társadalomra, és ha az embereknek valami nem tetszik, akkor nekik sem fog, máskülönben vevőket veszítenének. Ha a társadalmat nem érdekli valami, akkor a céget sem fogja érdekelni, nem fog rá reklámpénzeket költeni. „Néha előfordulnak ugyan hangzatos, egyszeri kiállások, és akkor jól megmondtuk, de a következő öt évben megint nem csinálunk semmit ez ügyben. Ha a cégek erkölcsi alapon hirdetnének, akkor nem biztos, hogy egyáltalán lennének olyan médiumok, amiket ma bojkottálnak. És az sem biztos, hogy lennének olyanok, amelyeket teletömnek hirdetésekkel. De nem erkölcsi alapon hoznak döntéseket, hanem szigorúan saját és lehetséges megbízóik anyagi érdekei szerint” – mondja a reklámpszichológus. Szerinte nagy ritkán villannak csak fel etikus megnyilatkozások a multinacionális társaságok részéről. „A 2015-ös menekültáradat idején az egyik telekommunikációs cég ingyen wifit helyezett ki a Keleti pályaudvarnál. Akkoriban járt le a szerződésem, éppen váltani akartam, de meggondoltam magam. Nekem személyesen azt üzente a döntésük, hogy rosszul ítéltem meg őket, és ez egy etikus cég. De azóta sem nagyon láttam tőlük ilyen kiállást” – emlékszik Becker György. A cégek szerinte tehát elsősorban a pénztárcájukat, az üzleti lehetőségeiket nézik. Akkor is, amikor megtartanak egy logót, és akkor is, amikor változtatni kényszerülnek rajta. Egy nagyon etikátlan lépés persze más volna, de ilyenek ritkán történnek. „Magyarország azért nem Egyesült Államok, itt nem ölnek meg nemzeti kisebbséghez tartozókat a nyakukon térdelve. Van brutalitás, van kivételezés, de nem ütik meg azt a mércét, amire egy nagy cég ugrana. És amiért ugrana. Akkor teszi ezt meg, amikor a híradóba kerül egy téma. Előbb van a hír, az emberek reakciója, majd utána léphet a cég, és letilthat pél­dául egy hirdetést a közösségi portálon” – fogalmaz az egyetemi docens. Vagy odaállhat egy ügy mellé. A Coca-Cola Pride mellé állása például remek húzás volt a szakember szerint, ami nem egyszerűen arról szól, hogy vannak más szexuális szokásokkal rendelkező emberek, hanem egész egyszerűen vannak más emberek. Mindenki, aki azt gondolja, hogy léteznek más norma szerint élők, rokonszenvezni fog a Pride-dal, még akkor is, ha nem kifejezetten szeretné, hogy a gyereke homoszexuális legyen. „A másság elfogadása globális kontextusban divatos dolog. Az Y generáció nyitott erre, és a cégek is, mert tudják, hogy – mint a legrégebbi marketingmondás tartja – „ha megnyered a fiatalokat, mindenkit megnyertél”. Becker szerint kevesen lehetnek, akik elvárnak az általuk nagyra tartott márkáktól valamiféle rasszizmusellenes kiállást. „Biztosan sokan vannak, akik megpróbálnak etikusan élni és gondolkodni, de a többiek számára ezek nem problémák, amíg nem a kiskertjükben, a lakásukban vagy az orruk előtt, hanem a televízió híradójában történik meg. Mivel rendkívül sok elfogult médiát látunk, az emberek sok mindenről egyáltalán nem szereznek tudomást. Ki vannak hegyezve a bulvárra, a megégett, kidobta, megölte, leszúrta jellegű csont-vér híradókra. Az embereket megfélemlítik a médiából áradó borzalmak, és eltorzítják a valóságról alkotott képüket. Pedig utána lehetne nézni a tényeknek, és ezt az igényt az oktatásból lehetne megszerezni, megtanulva a valóság és a fake news közötti különbség észlelését” – véli a reklámpszichológus. B. T. 

Amikor a bankhitel kiváltására kell az uzsora

Balassa Tamás Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.07.05. 10:12
Képünk illusztráció!
Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Odavágott a mélyszegénységben élő családoknak a járvány: a munkahelyek elvesztésével ismét egyre többen kényszerülnek az uzsorások jóindulatára bízni magukat. Ám a gyors pénz gyorsan elmegy, és a behajtás nem kellemes. Akár 500 ezer olyan háztartás is lehet, ahol nehéz nemet mondani a „kamatos pénznek”.
„Nem is neki kellett volna buknia, épp csak pár hónapja csinálta. Mindet el kellett volna vinni. Van, aki már húsz éve sanyargatja az embereket, de ő közel van a tűzhöz” – mondja egy neve elhallgatását kérő istvándi asszony, amikor az uzsorásokról kérdezzük. És hogy mit jelent a tűz közelsége a dél-somogyi faluban? „A magyar nem eszi meg egymást” – fogalmaz mérsékelten talányosan. Az utóbbi két hónapban kétszer csaptak le a rendőrök uzsoragyanú miatt. Június elején borsodi falvakban, azelőtt Istvándiban kattant a bilincs. Utóbbiból egy 43 éves férfit vittek el. „Olyan aránytalan mértékű kamatot kért, melynek megfizetése súlyos nélkülözésnek tehette ki a kölcsönért folyamodókat”, fogalmaz bikkfanyelven, de egyértelműen a police.hu. A horvát határ menti, alig 600 lakosú faluban közmunkán kívül más nemigen akad, így aligha van valaki, aki ne hallott volna az uzsorásokról. De beszélni róluk, érthető módon, senkinek nem akaródzik. „Ki akasztana tengelyt ezekkel? Hamar begorombulhat a helyzet, a nemfizetésre könnyen lehet erőszak a válasz” – szabadkozik az istvándi asszony. És igaza van, ha fél a tettlegességtől, az említett borsodi falvakban is elszabadult a helyzet – egy négytagú rablóbanda szedte a sápot esztendők óta. Egyik áldozatuk három éve kapott kölcsön 20 ezret, és még mindig nem tudta visszatörleszteni, a rohamosan kövéredő kamat miatt. A gyanúsítottak egyike májusban támadt rá az utcán, tízezer forintot vett el tőle. Másnap este a sértett otthonában ígért újabb verést, elhozta a televíziót, a mosógépet és egyéb háztartási felszereléseket is kipakolt. A banda 2017 novembere és 2020 májusa között több Ózd környéki famíliát sanyargatott, a családok kiirtásával, otthonok felgyújtásával fenyegetőzve tartva fenn a fizetési fegyelmet/kedvet. Az uzsora-bűncselekmények száma látványosan csökkent, amióta 2013-ban az alapvető jogok biztosa átfogó jelentést készített a jelenségről, és felszólította a kormányt, hogy hozzon létre kríziskezelő szolgáltatást az áldozatok megsegítésére – írta akkoriban a Népszava. A Fidesz a statisztikák mögé próbálta rejteni a valóságot, így próbálva elérni, hogy az ombudsmannak ne legyen újabb vizsgálatra, az ellenzéknek pedig a téma felvetésére ne legyen oka. De a rendszer továbbra is működik, csak két dolog változott. Egyrészt az áldozatok gyakran természetben (élelmiszer, háztartási eszköz stb.) adják meg a kölcsönt, másrészt a bűncselekményeket sokszor nem uzsoraként, hanem zsarolásként tartják számon. De a valóság az, hogy amint mélyül, erősödik valahol a szegénység, megjelennek az uzsorások. A kocsiból kiáltanak ki: kell pénz? És a válasz nem kérdés. 

Amíg minden fain

L. – az egyszerűség kedvéért nevezzük csak így, azt kérte, hogy még a monogramját se írjuk le – egy dél-baranyai kistelepülésen él. Az utóbbi időben egész jól ment a családnak, a járvány előtt volt munkája, „minden fain volt”. Ez tárgyakban kifejezve annyit tesz, hogy volt egy leharcolt Ladája, már novemberben ott állt a teljes téli idényre való tüzelő az udvaron, szép új linóleum került a nappaliba, s a gyerek megkapta karácsonyra álmai okostelefonját. Aztán jött a koronavírus, és L. egyik napról a másikra utcára került. Az após beteg, a sógoréknál megszületett a gyerek, muszáj volt eladni a Ladát. J. egész jó pénzt kínált érte, bizniszre kellett neki: „biztonságos” fuvarozásba kezdett, akinek dolga van a városban, azt hozza-viszi, csak hát jócskán megkéri az árát. Aki nem tud fizetni, azt hitelbe szállítja, ami olykor nagy segítség, viszont ketyeg a kamat, ami L. szerint egészen baráti ugyan, nem a szokásos uzsoratarifa, de hát pár hónap alatt így is összejöhet a Lada ára. Pár hete L.-ék is rászorultak J. szolgáltatására: oltani kellett vinni a kisebbiket, és L. nem engedte, hogy az asszony busszal menjen. Akkor nekik sem volt meg a fuvardíjra való, a családi pótlékból tervezték kiegyenlíteni, de mire megjön, már nem fogja a teljes adósságot fedezni. Bele kell nyúlni a gyedbe is. Nem a járványhelyzet szülte jelenségről van szó – az utóbbi 1-2 évben, ahogy a klasszikus uzsorázás kezdett visszaszorulni, egyre több helyen jelentek meg a szükségre rátelepült, irreális áron vagy görgetett hitelért kínált különféle szolgáltatások – köztük az úgynevezett „taxisuzsora”. Béres Tibor (a roma integrációt fejlesztési programokkal támogató Autonómia Alapítvány programfelelőse) többedmagával kutatta is a jelenséget. Azt mondja, Magyarország perifériatelepülésein, a szegénytelepeken nem igazán létezik a társadalmi szolidaritás, és mivel nincsenek szociális intézmények (vagy rosszul működnek), a kiszolgáltatottság kitermeli magából a természetbeni uzsorát. Bár Tibor jelenleg a gyöngyösi térségért felel, ahol nem igazán jellemzőek az ilyen zugkölcsönök, az Ormánságban és a Csereháton találkozott korábban a jelenséggel. Ami azért különösen veszélyes, mert képtelenség tetten érni.

Elégetett bevételek

Béres Tibor egyébként bármiféle uzsoránál veszélyesebb problémának látja a megtakarítási kultúra teljes hiányát. „A karantén előtt Gyöngyös környékén a kialakult munkaerő-kereslet miatt azok is álláshoz jutottak, akiket korábban nem láttak szívesen sehol. Így azokban a családokban, ahol korábban egy közmunkás és egy rendszeres szociális segélyen élő szülő élt, megugrott a havi jövedelem. Akiknek sikerült multiknál elhelyezkedniük, 250–350 ezer forintot is hazavihettek. A hirtelen jött pénz a szegénykultúrák fogyasztási modelljében arra való, hogy gyorsan elégessék: a sokáig nélkülöző családok ész nélkül vásárolnak, pocsékolnak. Sporttá válik a plázázás. Ebben a modellben nem az uzsorás a fő probléma, hanem a tőkeakkumulációs képesség hiánya, hiszen amikor egy kvázi rendszeres nagyobb jövedelem megjelenik egy családban, az azért a rokonságba is leszivárog.” Az Autonómia Alapítvány 2003 óta dolgozik azon, hogy a megtakarítás kultúráját valahogy bevezesse a kevéssé tudatos háztartásokba. Ahogy Béres Tibor mondja, minden mindennel összefügg: lehetséges, hogy – bizonyos térségekben legalábbis – egyre kevesebben szorulnak uzsorásokra, mert a fix jövedelem egyben banki hitelképességet is jelent. De amint jön egy nehézség, például egy kiszámíthatatlan járvány, azonnal borul minden, és áll vissza a „jól bevált” kölcsönszerzési metódus.

Kölcsönösségi alapon

A borsodi mélyszegénységben élők között dolgozó antropológus, Durst Judit úgy látja, hogy az uzsorázás egyfajta strukturálissá vált függőségi viszony ezekben a közösségekben. „Mivel alapvetően magukra vannak hagyva a szegénytelepülések – leszámítva azokat a helyeket, ahol civilek működnek, és így ott sokkal védettebb helyzetben vannak az emberek –, az itt élő családok kialakítják a maguk túlélést segítő hálózatait, amiben nagyon fontos szerepe van mind az élelmiszeruzsorának, mind az áramuzsorának, mind pedig a fuvaruzsorának. Mindezt maguk az érintettek nem is hívják uzsorának, (kamatos) hitelnek fogják fel. "Segítségnek", olyan kilátástalan helyzetben, amikor már senki nem segít, csak a kamatos hitelező. Az adósok összeállnak a szomszéddal, aki adja nekik a kamatos kölcsönt, meg hitelbe az áramot, miután náluk már kikötötték a villanyt (az elmaradt számlák befizetése miatt). Így együtt fizetik a szomszéd nevére érkező villanyszámlát, cserébe viszont kapnak tőle áramot, csak épp kétszeres áron. Ez így volt eddig is. Ami a válság óta változás, hogy nagyon sokan elvesztették a munkájukat. Előtte sokan azt csinálták, hogy elmentek fél évre a Bosch gyárba, embertelenül sokat, 3 műszakban dolgozni a futószalag mellé, így volt bejelentett jövedelmük, kaptak a bankoktól hitelt. Ezek az emberek most itt vannak pénz nélkül, banki adósságokkal, amire a válság miatt most ugyan egy évig még él a moratórium, de azután muszáj lesz a törlesztőrészletet is fizetni a mindennapok költségein túl. Ebben a kilátástalan helyzetben olyanok is belemennek az uzsorába, akik korábban nem vettek fel kamatos pénzt. Ráadásul úgy érzik, “segítséget “kapnak a kilátástalan helyzetükben. Ezt az uzsorások is úgy élik meg, hogyha ők nem lennének, nem “segítenének” azokon, akiken már rajtuk kívül senki nem segít, akkor ezek az adósok éhen halnának. Az elmúlt három évben közel 60 uzsorással és az adósaikkal készítettem interjút, egytől egyig úgy nyilatkoztak, hogy ha ők nem lennének, akkor nem lenne, aki segítsen az embereken. Az uzsorás mindig akkor bukik le, amikor a szolidaritás, vagy segítség látszatát megszegi.” Durst Judit úgy látja, hogy nemcsak azok száma gyarapodott mostanában, akik kénytelenek a járványválság miatt kamatos kölcsönt kérni, hanem azok is többen lettek, akik a kevés tartalékukból próbálnak pénzhez jutni. „Azok a szerencsések, akiknek a családjából valaki (általában a férj) továbbra is tud külföldön (betanított) alkalmi munkát vállalni, a hazaküldött bér egy részéből el kezdtek befektetni élelmiszer- vagy fuvaruzsorába. Felvásárolnak olcsón például süteményeket, és háromszoros áron adják hitelbe olyan családoknak, akik elvesztették a bevételeiket, és nem tudnak tortát venni vagy sütni a gyerek születésnapjára – amit akkor is minden szülő igyekszik kikeríteni a gyerekének, ha, ahogy errefelé mondják, az utó pénze is rámegy – magyarázza a szakember.” Bár, ahogyan Béres Tibor is mondta, van némi igazság abban, hogy azért tud újra és újra kivirágozni az uzsorabiznisz, mert nincsen valódi szolidaritás ezekben a közösségekben, Durst Judit szerint ez nem egészen állja meg így a helyét. „Igenis van valódi szolidaritás, csak épp a kölcsönös segítségnyújtás egysége a szegénykultúrájú, gyakran roma családokban az úgynevezett nukleáris, vagyis szűk család. Ha például veszünk egy hatgyerekes családot, ahol az 5 nagylány már mind férjnél van, és saját gyerekeik vannak, akkor ez egy “szűk” (nukleáris) család esetében sokszor több mint 20 embert jelent. Ilyen nagycsaládok mellett egyszerűen nem fér bele, hogy az anyák/nagymamák a gyerekeik családján kívül másoknak, például saját unokatestvéreiknek, testvéreik családjainak is segítsenek” – zárja a tapasztalatait a hosszú időn át velük élő, egy borsodi aprófaluban extenzív terepmunkát végző antropológus.”     

Vergölődés a végeken

„Vergölődnek az emberek, és ha egyszer valaki belekerül a mókuskerékbe, onnan nagyon nehéz kikecmeregni” – mondja Bereczkiné Pavelka Jolán, Istvándi alpolgármestere. Miközben a Fidesz kétharmada által javasolt automatizmus alapján a parlamenti képviselői tiszteletdíj meghaladta az 1,1 millió forintot, addig Istvándiban a választások után a jussuk feléről lemondott a testület. A három képviselő 16 ezer, a főállású pedagógus alpolgármester 39 ezer forintot kap. A tavaly megválasztott polgármester korábban összetűzésbe került a törvénnyel, ezért jelenleg az ő bére is a közügyeket segíti, ami jelenleg komoly mozgástér. Bereczkiné arról álmodik, hogy gazdálkodásba fog a falu, munkát adva az embereknek, akik így kevésbé lennének uzsorakölcsönre szorulva. „Persze meg kellene tanítani az embereket gazdálkodni, a földdel és a pénzzel is” – teszi hozzá az alpolgármester.

Meghatározó szegénység

A családok 3–13 százalékát, vagyis akár félmillió háztartást is fenyegethet az uzsorahitelezés a Hitelintézeti Szemle júniusi számában megjelent tanulmány szerint. A szerzők – a Ma­gyar Nemzeti Bank elemzői – a szakirodalomban elsőként tettek kísérletet a magyarországi uzsorahitel-piac feltérképezésére. Eszerint a legkiszolgáltatottabbak Borsodban, Szabolcsban és Hajdú-Biharban élnek, és egy-két hónapra akár 50–100 százalékos kamattal vesznek fel hiteleket. A tanulmány szerint nagy kockázatot jelent, ha egy háztartás nem képes 70 ezer forintos váratlan kiadás fedezésére saját forrásból, és kockázat az is, ha nincs bankkapcsolatuk, vagyis a háztartás egyik tagjának sincs folyószámlája. A ma­gyar lakosság negyede ilyen. Az uzsorahitelek felvételét általában rendkívüli kiadások indokolják, ilyen a gyógyszerköltség, de gyakori az is, amikor alapszükségletekre kell a pénz. Az okok között megjelennek a szenvedélybetegségek is. A szegénység determinálja az uzsorát, ezért a megszüntetésére tett törekvéseknek potenciálisan a szegénység felszámolására kell koncentrálniuk, állapítják meg a szerzők.

Heti abszurd: Ez elment vadászni...

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.07.05. 07:27

Fotó: Bruzák Noémi / MTI
Most „tetemre hívás” nélkül lehet vadászni, hisz amíg ült a parlament, az ellenzék háromhetente személyében kérdezhette a kormányfőt, azonban most hónapokig mellőzheti a szembesítést.
Vége a vadászszezonnak, somolygott Orbán Viktor, deklarálva, hogy a héten annyi a parlamenti ülésszaknak, így nem zaklathatják azonnali kérdésekkel mindenféle ellenzéki képviselők. A szája szögletében üldögélő kajánság egyértelművé tette, hogy ebben a felállásban nem ő a zsákmányállat, és aki nehezebben boldogul a gesztusnyelvvel, annak a kormánypárti média egyértelműsítette (Orbán Viktor lemosta az ellenzéki képviselőket a pályáról a parlamentben – az Origo szíves közlése), hogy ebben a vadászatban a nyúl viszi a puskát. Persze lehet, lehet, hogy a nyúl nem a legmegfelelőbb állati megtestesülés. Stílusát tekintve címezhetnénk például tapírnak – a Lánchíd felújítása kapcsán Karácsony Gergelyt Mekk mesterként emlegette (aki át akarja érezni a hasonlat sértő voltát, az tekintse meg azt az epizódot, amikor a kétbalkezes kecske házat épít a disznófamí­liának). Mohósága alapján titulálhatnánk rozsomáknak (magyar nevén: torkosborz), e robusztus menyétféle észak-amerikai példányai elől még a grizzly is kitér, sőt prédáját is átengedi – és bizony a kormány épp most nézte ki magának a Hajógyári-szigetet, amin ezer fát döntene ki, hogy rejtélyes indokkal gátakkal vehesse körbe (a védekezési stratégia arra utal, hogy változna a funkciója). Szóval számtalan párhuzam kínálkozik, mindenki állatosítsa kedve szerint a miniszterelnököt. Aki miközben fennszóval hirdette, hogy vége van, pontosan tudja, hogy épp kezdődik a szezon. Ráadásul most „tetemre hívás” nélkül lehet vadászni, hisz amíg ült a parlament, az ellenzék háromhetente személyében kérdezhette a kormányfőt, aki most hónapokig mellőzheti a szembesítést. És ha szezon, akkor persze Balaton. Amiről a CNN olyan helyre kis tudósítást közölt, hogy most már nemcsak a magyaroknak, de az egész világnak a „Balaton a Riviéra”. A magyar tengert pedig a NER-elit nyugodtan nevezheti a „mi tengerünknek” (eredetiben Mare Nostrum, és a Róma uralta Földközit jelölte). Ide toboroz most turistákat az állami kommunikáció „járvány idején biztonságos hazai tájon nyaralj!” mondással. A tólátogatók vagyonosabbját pedig a kisebb és nagyobb potentátok vadásznák le, persze ehhez előbb uniós forrásokat kell elejteni. Itt van például egy ötcsillagos golfhotel, amit az állam 1,7 milliárddal dotál, ám ezt a summát a beruházó még 1,5 milliárddal egészítené ki. Utóbbi tétel uniós forrásból érkezhet, mégpedig egy „posztoperatív rehabilitációs központ” kialakítása okán. Prózaibban ez annyit tesz, a beruházó az ötcsillagos ­hotelt alkalmassá teszi arra, hogy ott élsportolók és celebek lábadozzanak, gyógyulásukat pedig luxuskörülmények között végrehajtott sportolás (lásd: golfozás) segítse elő. Persze ha ritkán is, de megesik, hogy a préda kitör a hajtókörből. Például a kormány kiszervezte volna a balatoni hajózási cégből a nyereséges vitorláskikötőket egy külsős cég működtetésébe, ám a terv végül elbukott, lényegében fideszes polgármesterek ellenállásán. Közülük egy állt ki egyértelműen a projekt ellen, és napokon belül lemondani kényszerült – a pletykák szerint azért, mert a vadászok irányt váltottak, és a célkeresztbe Balatonszemes első embere került. Úgyhogy ennyit arról, miszerint vége a vadászszezonnak.