Eleinte azzal a megnyugvással néztem az amerikai tüntetésekről érkező képeket, hogy ilyen nálunk nem fordulhat elő. És nem azért, mert nálunk nincsenek feketék, hanem mert nincs ilyen mérvű rasszizmus. De aztán máris elcsodálkoztam a saját naivitásomon. És hirtelen magam felé fordítottam a kérdést – hiszen minden valamirevaló diagnózis önvizsgálattal kezdődik –, vajon mennyire itat át engem, a gyökereimet az idegenek iránti előítélet, gyűlölet. Mivel a feketéken nem működne a próba, hiszen ők nálunk jobbára még ma is egzotikumnak számítanak, a mi kisebbségünk felé fordultam: a romákhoz. A cigányokhoz. A mi feketéinkhez.
Gyerekkoromban főként gábor-cigányokkal találkoztam. Fekete kalapos, tömött, sűrű bajuszos emberek voltak, rendszerint kis, fekete mellénykét viseltek, a feleségük meg szép, színes szoknyát. Lábosokkal állítottak be időnként és használt ruhát, cipőt kértek érte. Anyám bonyolította az ügyletet és megvolt a maga koreográfiája. Egy idő után megfigyeltem, hogy a hangja megváltozik a tárgyalás során, olyan hangszín költözik bele, amelyet máskor nem használt, még a románokkal szemben sem. De a gábor-cigány hangját is érinti a változás (ez főként akkor derült ki, amikor pár mondatot váltott a feleségével cigány nyelven), ő sem a saját normális hangszínével tárgyal. Ő „nagyságos asszonynak” szólítja az anyámat, és minden szavát átitatja az alárendelődés, a nyájasság, míg erre válaszképpen az anyám mondatait a fölérendelődés színezi át. Magasabban beszél, emeltebben. Tán mindez hozzátartozott az üzlethez: a cigány az előre meghunyászkodás szerepével próbált jobb üzletet kötni, anyám meg felült a felkínált lóra, és így próbált több és jobb lábast szerezni apám használt cipőivel.
A gábor-cigányok a nevelésemben is szerepet játszottak. Ők vittek volna el, ha rosszalkodom. (Érdekes, hogy ez a pedagógiai fenyegetőzés mennyire átível az időn és a határokon. Mostanában olvastam, hogy Szaladin idején, a harmadik keresztes hadjárat után a muzulmán anyák Oroszlánszívű Richárddal ijesztgették hasonlóképpen a cseperedő gyermekeiket.) Úgy szól a családi legenda, hogy egy napon igencsak neveletlen voltam, ám anyám szerencséjére épp akkor bukkant fel az utcán egy cigánycsalád. Azt szeretnéd, hogy elvigyenek, fordult felém neheztelve. Én meg – mivel nem akartam feladni az állásaimat – önérzetesen odamentem a gábor-cigányhoz, és megfogtam a kezét, hogy rendben, akkor mehetünk. Mindenki nevetett. Még a gábor-cigányok is, holott a fülük hallatára zajlott minden, tisztán hallották, hogy ők az állandó mumusok ebben a történetben.
De a nyelv se nagyon segített. Cigányútra ment, így mondták, ha félrenyeltem. Cigánymunka, mondta nagyanyám, ha valamit összecsaptam, és nem volt megelégedve a végeredménnyel. Cigánykodik, mondta az apám, amikor azt magyarázta, hogy miért nem kedveli Ronaldót. Ami azt jelentette, hogy túl sok a körítés, túl sok a színészi munka. (Mindenképpen a kedvencét, Messit akarta kihozni az összevetésből, akinek szerénysége, visszahúzódó viselkedése jobban tetszett neki a pályán.) Ám ezeken túl soha egyetlen gesztus vagy kimondott mondat sem jelezte, hogy nekünk bajunk lenne a cigányokkal. Ahogy nem zsidóztunk, úgy nem cigányoztunk, az időnként felszínre szökő, nyílt gyűlölködést pedig felszívták a románok. Talán nem maradt energia másra? Vagy kisebbségiként valahogy öntudatlanul is úgy döntöttünk, hogy más kisebbséget nem ócsárolunk? Úriemberként csak a többségit, vagyis az erősebbet szidjuk?
Ahogy mostani fejjel visszanézek magunkra, amolyan szalonrasszizmusnak mondanám a mi kis toleranciánkat. Mindig tudtuk, hol a határ, azt soha nem léptük át: egészen biztos elítéltük volna azt, ha a hatalom (románok) nekimegy a mi kis gábor-cigányainknak, ha elveszi a jogait, ahogy tőlünk is igyekezett elvenni ezt-azt, de azért tán már nem lelkesedtünk volna, ha a szomszédunkba költözik egy nagyobb família a maga mindennapos bajaival. Fárasztó lett volna a túl sokáig fenntartott alá-fölérendelés, a naccsasasszony kontra emelt hang, ez a művi állapot. Mi lett volna a hangos perpatvaraikkal? A cigánykodásukkal? A mi családunkban is hangos mindenki, de a mi harsányságunkat olaszosnak mondjuk, ami azért mégis más. Az már Európa, pizza, napfény satöbbi. Ahhoz már szégyen nélkül lehet tartozni.
Emlékszem, mennyire sokat segített a romák megértésében Romano Rácz Sándor könyve, a Cigány sor.
Amint letettem, szinte azonnal meghívtam volna magunkhoz ebédre, hogy átbeszéljünk mindent, a könyv fontosabb történeteit. (Akit elolvasunk, az félig-meddig már családtagnak számít.) Ugyanakkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy a könyvben említett asszonyságokat, akik vezényszóra képesek műveszekedésbe bonyolódni szörnyű trágárságokkal és átkokkal, még mindig nem tudnám elképzelni az asztal mellett a vasárnapi ebédnél. Addig már nem terjed ki a büszke toleranciám.
A megértés és meg nem értés között ingázom tehát. Felhorgad bennem az igazságérzet, ha kisebbségieket bántanak bárhol a világban, biztonságos távolságra tőlem, de a felebaráti szeretetem valódi próbája már megbukik a szomszédban. Szalonkeresztény vagyok, szalonszavakkal. És reménykedem, hogy soha nem kell lelepleződnöm.
