Előfizetés

Köves József: Maszkabálos csuda világ

Köves József
Publikálás dátuma
2020.07.11. 11:15

Tekintettel arra, hogy a Covid–19-járvány újra és újra elszabadult, a hatóságok 2022-ben ismét kötelezővé tették a maszkok viseletét, most már nemcsak az üzletekben és a tömegközlekedésben, hanem a szabadban, sőt egy idő után már odahaza, a lakások falai között is. Akkor már nem volt maszkhiány, mint az első járvány kitörésekor és még sokáig. Kiderült, hogy huzamosabb ideig, elképzelhetetlenül sokáig kell maszkot hordaniuk az embereknek bizonyos helyeken. 2025-től pedig már mindig és mindenütt kötelező volt, még otthon, szűk családi körben is. A kormány egy felhatalmazás alapján elrendelte a pandémiaőrség felállítását, tagjai jogosultságot kaptak arra, hogy otthonokat is ellenőrizzenek és büntessék azokat, akik a lakásuk falai között védőálarc nélkül tartózkodnak. Csak a magányosságukat hivatalosan igazolók kaptak engedélyt a maszk otthoni nemhordásra. Élelmes vállalkozók nemcsak megszerezték és felárral árusították a kötelező egészségvédelmi eszközt, hanem ráadásul igyekeztek kielégíteni az emberek múlhatatlan divatigényét, és a legkülönbözőbb típusú kis arcvédők készítését és gyártását szervezték meg. Ha már álarcot viselünk, ha már mindenütt maszkban kell járnunk – gondolták az emberek világszerte –, legalább jelezzük valahogyan, ki és miféle ember rejtőzködik az arcot leplező anyag mögött: mi a vallása, a pártállása, melyik csapatnak szurkol, ki a kedvenc tévé- vagy filmsztárja és így tovább. Valóságos divatvetélkedő zajlott a különféle arcvédőkkel. Megjelentek a Fradi-maszkok, az Újpest-maszkok… Ebből problémák is támadtak, mert sok helyen a fanatikus maszkosok – akár a lelátón – összeverekedtek. A gyerekeket is maszk viselésére kötelezték, ők nagyon aranyos Stuart Little, Pán Péter, Oroszlánkirály, Harry Potter, Szaffi és más mesehősökkel díszített védőket kezdtek viselni. A legkisebbek pedig bölcsődei, óvodai jelüket hordták az arcukon is. A fiatal apukák arcáról szexis celebek kacérkodtak a szembejövőkkel: Madonnák, Lady Gagák, Rihannák mosolyogtak, a nők Justin Biebert mutogatták, és – még mindig – szívesen viseltek a szájukon Tom Jonest, ezt nagyon szexisnek, erotikusnak találták. Akadtak, akik pornómaszkot viseltek a szájuk előtt, amit a rendőrség hamar betiltott mint közerkölcsbe ütköző nemiszerv-ábrázolást. Az emberek 2030 körül már lényegében megszokták a maszkviselést. Hiába találták addigra fel és tették kötelezővé a védőoltást, mert a Covid–19 után megjelent a 20, a 21 mutáció, és minden évben a naptárral egyező újabb hasonló típusú rokonvírusok iparkodtak kiirtani az emberiséget. A légi járatokat a világon mindenütt betiltották (kizárólag az örök és megbonthatatlan kormányfő utazgathatott katonai luxusgéppel), a gépkocsik is csak korlátozott számban és ideig közlekedhettek. Ezek az intézkedések sokat segítettek a városok levegőjén, de nem járultak hozzá a járványok csökkenéséhez. Szeretkezni, gyereket nemzeni is csupán maszkban volt engedélyezett. A hosszú, forró csókok sok évezredes szokását felváltotta a szenvedélyes könyök-összeérintés, a Káma­szútra kiment a divatból: érdektelen, poros múz eumi könyvtárgy lett, mert minden aktusnál kötelezővé vált az úgynevezett kutyapóz használata, de még az is csak maszkban. Több szexlap tönkrement, ugyanakkor néhány pornóújság soha nem látott példányszámot ért el, mert persze a retró, a nosztalgia erősen jelentkezett az egyhangú karanténnel teli időkben.    Később – hiába próbálkoztak védőoltások sokaságával – már az újszülötteknek is kötelező lett a maszkviselés. ­Eleinte ez a babákból élénk tiltakozást, harsány bőgést váltott ki, de három-négy generációval később már vérükben volt a maszkviselet, és sajátos metakommunikációval ki tudták követelni maguknak a speciális módon előállított szoptatós szájvédőt, ha nagy ritkán elfelejtették rájuk adni. Tudósok százezrei keresték a világ nagy kutatóintézeteiben az örök megoldást a gonosz és állandó mutációival újra és újra terjedő vírus ellen – nem sok eredménnyel. 2120 körül már eleve úgy születtek meg a babák, hogy mindkét fülüknél volt egy bevágás, az elődök sok-sok évtizedes maszkviselésének következményeként. Most már a kutatóorvosok, biológusok és egyéb hozzáértők meg hozzá nem értők is feladták a reményt, hogy valaha is végső megoldást találnak majd, bele kellett törődni, hogy az átkozott veszedelem itt van közöttünk és tovább gyilkol. Abban az évben a kozmetikaipar feltalálta a női kencék mintájára a lemosható védőmaszkot, amelyet az arcot némileg eltorzító hatása miatt Grimasqe-nak neveztek el. ­Eleinte a férfiak nem voltak hajlandók ezt viselni, de később a hatóságok kötelezővé tették, és komoly büntetést kapott, aki Grimasqe nélkül jelent meg nyilvános helyen vagy akár a saját lakása erkélyén, a háza kertjében. A járványnak annyi pozitívuma volt, hogy rengeteg ­hadiüzemet átállítottak újabb és újabb védőoltások sorozatgyártására, és 2135 körül a járvány lényegében világszerte megszűnt. De korai volt még örülni, mert új, másfajta hatással járó vírus kezdett el terjedni vészes gyorsasággal. Nem koronás, hanem csillag formájú. Egyes országokban Marsnak nevezték el a bolygó nyomán, másutt pedig – mivel majdnem fordítottja volt a Covidnak – a hajdani kalandorra emlékeztető Vidocq nevet kapta. 2140-ben már a Vidocq uralta a Földet.

Szávai Attila: Kilövés

Szávai Attila
Publikálás dátuma
2020.07.11. 10:45

„A vendéglátóegység tévéjét gyakran kapcsolgatja a pultos, ám most megáll a csatornák váltogatásával, egy élő rakétakilövés látható a képernyőn. Hagyd itt, szól harsányan a törött lábú polgárőr a kocsmárosnak, székét nehézkes, suta mozdulatokkal a tévé felé irányítja.”
A kocsma falán lógó meztelen nős naptár első oldalát libegteti a nyári kereszthuzat. Vagy talán a régi papíron feszítő meztelen, körtemellű szőke nőnek lett elege az évtizedes kocsmaszagból és a folyamatos, kényszeredett magamutogatásból, a mozdulatlanságból. A közeli ázott repcemező büdöséből. Repülni szeretne, mint egy rakéta, orbitális pályára állni az orális jellegű csücsörgetés helyett. Mert a tárgyaknak titokzatos életük van. A falinaptár mögött világosabb a fal, nem pácolta be a több évtizednyi dohányfüst és alkoholos kipárolgás. A naptáras nő pupilláján most apró bogár mászik, átgyalogol az orrnyergen, aztán a nyak következik és a bal mellbimbó. A bogár (hétpettyes katicabogár – Coccinella septempunctata) a kocsma bogara, Punci a beceneve. Feltételezhetően a septempunctatából fakadóan. A falu híres bogárszakértője, sőt entomológusa, akit a bogarassága miatt – férfi léte ellenére – csak Boginak hívnak a kocsmában, szeretettel gondozza Puncit, a katicát. Punci a mellbimbón megáll, felfigyel a hirtelen felélénkülő kocsmabeliek zajára. Valami történik. Szárnyait szétteríti, de nem mintha repülni akarna, inkább csak unalomból, hogy történjen valami. Aztán vékony alsószárnyait a külső, piros kemény szárnyai alá rendezi. Egy miniatűr, piros űrhajó. A vendéglátóegység tévéjét gyakran kapcsolgatja a pultos, ám most megáll a csatornák váltogatásával, egy élő rakétakilövés látható a képernyőn. Hagyd itt, szól harsányan a törött lábú polgárőr a kocsmárosnak, székét nehézkes, suta mozdulatokkal a tévé felé irányítja. A kép jobb alsó sarkán láthatóak a visszaszámlálás adatai. A rakéta a kilövőálláson áll, mint egy égnek meredt óriási mutatóujj. Reflektorok világítják a hatalmas szerkezetet. A villanyóra-leolvasó, aki szintén a kocsmában van (kólát iszik, vízzel hígítva, ahogy mindig, ez még a régi utasellátós időkből maradt meg nála, amikor az édesapja tolatásvezető volt a vasútnál), meg is jegyzi, hogy ott a NASA-nál mennyi lehet a havi villanyszámla, csak egy ilyen kilövésen mennyit pöröghet a villanyóra az ordenáré reflektorok miatt. Még tizenhárom perc. A kocsma ablakánál ülő író megnézi az óráját, elmélázva kinéz az ablakon, homlokát ráncolja, majd jegyzetelni kezd a noteszébe. Arról ír, hogy a világűr is az otthonunk, nem csak a Föld. Aztán arról még, hogy az általunk ismert óriási, emberi léptékkel fel sem fogható univerzum is talán csak egy parányi része lehet valaminek, ami szintén parányi része egy nagyobbnak és így tovább. Valamit még az emberi kíváncsiságról és a vakmerőségről és arról, hogy mi a kapcsolat a technológiai változás és a közösségek jólléte között. Mielőtt pontosan végiggondolná ezeket, a tévében éppen a rakétához gyalogló űrhajósokat mutatja a kamera, mosolygós, életerős amerikai férfiak, integetnek a furcsa ruhájukban. Aztán a stúdióban nyakkendős szakférfiak és kiskosztümös szaknők beszélgetnek a hamarosan el­startoló küldetésről, technikai részletekről. Az egyik modellarcú szaknő olyan arccal tud beszélni a rakétahajtóművek tolóerejéről, mint éhes kisgyerek, ha meglát egy tányér nutellás palacsintát. Csak a szintén a kocsmában üldögélő mérnök érti, hogy miről beszélnek a tévében angolul, kérik a többiek, hogy fordítson, de lehurrogja a kíváncsiskodókat, pszt, hadd figyeljek oda. A kocsmáros unni kezdi a kilövésdit, a távirányító felé nyúl, lehalkítaná a készüléket, de a vendégek morogva lebeszélik. Bogi azt kéri, hogy a csapos inkább hangosítsa fel a tévét, holott a bogárszakértő sem ért egy kukkot sem a stúdiós beszélgetésből. Hallani akarja, hogy hogyan beszélgetnek azok a szép és bizonyára gazdag amerikai szaknők és szakférfiak. Punci közben a naptáras nő jobb hónalján jár, nem foglalkozik a kilövéssel, mert a bogarak ősi közönyével nem vesz részt az emberek dolgában. Bogi közben fél szemmel és fél kézzel előkészíti a katica ebédjét. Punci levél- és pajzstetvekkel táplálkozik. Hogy a bogarász honnan szerzi be ezeket az élőlényeket, rejtély, de senki nem foglalkozik vele. Vannak ennél nagyobb rejtelmek is számukra, például az, hogy a kilövés előtti másodpercekben gőz vagy füst látható-e kinyomulni a rakétatestből. Rövid ideig tanakodnak ezen, majd kérdőn a mérnökre néznek, aki ugye nagy titkok tudója, de az bal kézzel legyint, hunyorogva nézi a tévét, mintegy elvágja a kibontakozás előtt álló vitát. Rádiós beszélgetést hallani az űrhajósok és a kilövést irányító központ szakemberei között, vartyogó-sistergő angol szavak töltik meg a kocsma épületét. A törött lábú polgárőrben jól fejlett hivatástudat van, sikeres katonaévek után néhány éve nyugdíjas, nagy érdeklődéssel kíséri a tévében látható eseményeket. Különösen az űrhajósok tetszenek neki, régi, fiatal katonaönmagára gondol, miközben nézi a büszkén integető férfiakat. Párás tekintettel az asztalra könyököl. Megvakarná a térdtől lábujjakig begipszelt bal lábát, de nem teheti, zavarában meg­igazítja az asztalnak támasztott mankóit. Két kis­unokája is vele van, egy kisfiú és egy kislány. A kislány, hogy jobb kedvre derítse nagyapját, néhány nappal korábban rózsaszín körömlakkal (meglehetősen pontatlanul) kilakkozta a gipszből kilógó vaskos falusi férfikörmöt, most a kisfiú rajzol vastag fekete filccel egy ákombákom űrhajót a gipszre, lábszárközép tájékán. A polgármester, aki eddig a mérnökkel beszélgetett (az óvodai kazán felújításának lehetőségeiről), unottan fordul a tévé felé, mert már gyerekkorában sem szerette az űrhajós filmeket, nyomasztónak tartotta azokat. Arra gondol, hogy a rakétakilövő állomás mennyit hozhat a konyhára ott annak a terület tulajdonosának, ahová építették. Mekkora lehet Amerikában az iparűzési adó? Aztán telefonhívást kap, elbúcsúzik mindenkitől, Puncitól is, kifelé menet még odaszól a csaposnak, hogy még egy kört kér mindenkinek, legközelebb fizeti. A kocsmában ülők az űrhajósokról kezdenek beszélni. Ezek a srácok aztán tuti gyorsabban kapálnák fel az anyós kertjét, szól a villanyóra-leolvasó. Abban biztos lehetsz, feleli a törött lábú polgárőr, ezek a gyerekek fél kézzel hasogatnák a négy köbméter tölgyrönköt, a másik kezükkel jégkrémet nyalnának, folytatja, majd hangosan felröhögnek. Még mielőtt részletesen kifejtenék, hogy hány liter rozéfröccs férne el abban a modern űrhajóssisakban, a mérnök csendre inti őket, mert már csak egy perc van a kilövésig. Rövid ideig azon töpreng, hogy gyorsan kiszalad a mosdóba, de végül meggondolja magát, nem akar kizökkenni ebből a szinte ünnepi hangulatból. Az író is izgatott, gyorsan felírja még a noteszébe, nem egészen világos céllal: űrmagány. Talán arra gondol, hogy azért ilyen az emberiség, amilyen, azért olyan hirtelen és (az erényein túl) gyakran elképesztően ostoba, mert valójában nagyon magányos abban az elképzelhetetlenül óriási univerzumban. A villanyszerelő azt kérdi a csapostól, hogy szerinte hova nagyvécéznek az űrhajósok, ha rájuk jön a szapora, csak ő kuncog csukott szájjal a besült poénon. Aztán mindenki elcsendesedik. A rakéta lomha, de erős mozdulatokkal elhagyja a kilövőállomást, mint Punci a félmeztelen nő jobb hónalját, hogy táplálkozás után távolabbi térségeit ismerhesse meg a világnak, ahol él.

Turbuly Lilla: Zongoraterem

Turbuly Lilla
Publikálás dátuma
2020.07.11. 10:00

„Hétfőn, negyed tizenegykor jöttem rá, hogy miért csak vasárnap ért rá lakást megmutatni, szerződést kötni, kulcsot átadni. Tízkor ugyanis kinyitott a lakás hátsó falával szomszédos zongoraüzlet, és negyed tizenegykor valaki játszani kezdett.”
Vasárnap költöztem, épp egy héttel azután, hogy a főbérlővel megállapodtunk. És hétfőn, negyed tizenegykor jöttem rá, hogy miért csak vasárnap ért rá lakást megmutatni, szerződést kötni, kulcsot átadni. Tízkor ugyanis kinyitott a lakás hátsó falával szomszédos zongoraüzlet, és negyed tizenegykor valaki játszani kezdett. Én meg hogy örültem ennek a lakásnak! Földszinti, udvari, és akkorka csak, hogy a macskám négy ugrással körbeéri, de mégiscsak önálló lakás! Elegem volt a társbérletekből, a koszos fürdőkből és teli mosogatókból, a hűtőből lába kelt vacsorákból, ebből az egész, buli az élet, még mindig mintha kollégisták lennénk fílingből. Huszonnyolc leszek szeptemberben. Saját konyhát akartam, saját fürdőt, saját levegőt. Még ha az a konyha csak egy kétlapos rezsó, a fürdő egy zuhanyfülke a vécé mellett, és a levegő egy gangos körház aljára szorult is be, közvetlenül a kukatárolók melletti sarokba. Nem, nem mondhatom, hogy egész nap játszott. Volt ebéd­idő, cigarettaszünet, néha vevők jöttek, zongorákat hoztak-vittek. És volt, hogy a terem túlsó végén gyakorolt, nem a közös falhoz legközelebbi zongorán. Én sem voltam mindig otthon. Csak majdnem. Egy építész­irodának rajzolok, számlára persze, de mint a gályarab, napi nyolc-tíz órában. Azt meg csak otthon tudok. Nem vagyok zenerajongó, dolgozni csendben szeretek, úgyhogy nekiálltam új lakást keresni, addig meg vettem pár csomag füldugót. Utáltam. Mármint a kilátástalan keresgélést. Meg a füldugót is, amitől megfájdult a fülem, ha jól bedugtam, de muszáj volt, hogy ne halljam a zongorát. Akkor viszont a saját szívdobogásom idegesített. Alig vártam, hogy este hat legyen, és végre bezárjon az üzlet. A pasast, ha kiléptem a házból, gyakran láttam cigarettázni a bolt előtt. Ha órákat javított volna, talán még szimpatikusnak is találom, kivéve, persze, ha kakukkosat meg éjjel-nappal a negyedeket ütőt is vállal. Magas, kicsit mackós, kicsit hajlott vállú művészfajta, sötét keretes szemüvegben, úgy harmincöt körül. Néha elfogott a kísértés, hogy odamenjek hozzá, és mondjak valami nem túl kedveset a begyulladt fülem meg a szétcincált idegeim állapotáról, de magam is tudtam, hogy egy zongoraüzletben munkaidőben zongorázni nem tartozik az extrém aljasságok közé. Így meg kellett elégednem a szemrehányó pillantásokkal. Valószínűleg félreértette, mert egyszer valami olyasmit dörmögött, hogy „próbáltam, de az istennek se tudok leszokni”. Hát ne szokjál! – forrongtam magamban. Bár szívnád reggeltől estig, fülem se fájna! De eljött a nap, amikor a bennem fortyogó vulkán kitört. Éjjel fél kettőkor zongoraszóra ébredtem. Ez most nem a napközben hallott klasszikusok közül volt, hanem valami egészen más: felkavaró, modern zene nagy távlatokkal, mint az először csak képzeletben kifeszített, hihetetlen távolságokat átívelő hidak egy merész építész álmaiban. Na de éjjel kettőkor?! Hangosabban, mint valaha?! Átdörömböltem a falon, de ő csak zengett és zúgott rendületlenül. Magamra rángattam egy farmert meg egy pulóvert, kiviharzottam a lakásból az utcára, és rátenyereltem a zongorabolt csengőjére. Ezt azért meghallotta. Most már éjjel is ez lesz? – támadtam azonnal, mielőtt még mentegetőzni kezdett volna. Áthallatszik? – nézett rám a szemüvege mögül némi bűnbánattal, szemébe lógó, csapzott hajjal, gyűrött trikóban, mint aki az ágyból kelt ki, mert fültövön vágta az ihlet. És hogy bocsánat, csak elkapta a hév, nem is gondolt rá, hogy már ilyen késő van. Nem bocsátottam meg. A nyakába zúdítottam az elmúlt másfél hónap minden nyűgét és mérgét a megviselt hallójárataimról és a megviselt idegeimről. De mert úrinő vagyok, azt elismertem, hogy munkaidőben szíve joga, hogy a billentyűket csapkodja, de könyörgöm, legalább éjjel hagyjon aludni! További bűnbánó bólogatások mellett megígérte. És csináljon valamit a hajával, mert borzalmas! Elképzelni sem tudtam, hogy ez hogy csúszhatott ki a számon. Jó, megvan ez a rossz szokásom, biztos a mérnökagyam az oka, hogy nem bírom az összedobált, átláthatatlan szerkezeteket, idegesítenek. Láttam, hogy nagyobbra nyílik a szeme a döbbenettől, úgyhogy gyorsan kiviharzottam, nem vártam meg a választ, hogy mégis, mi közöm van nekem az ő hajához és annak állásához. Órákig nem bírtam elaludni, pedig csak némi motoszkálást hallottam a fal túloldaláról, aztán egy ajtócsapódást, majd csend lett teljesen. Nem, nem vágatta le a haját, de attól kezdve mindig köszönt, éjjel nem zongorázott, és napközben is a közös faltól legtávolabbit nyüstölte. És igen, ahogy ez a mondvacsinált filmsorozatokban lenni szokott, történt még valami. Távolabbról nézve az, hogy beláttam, esélyem sincs ennyi pénzért másik lakást találni, itt kell berendezkednem. Vettem pár doboz festéket, és undorító halványkékről vajszínűre festettem a lakást. A rozsdás konvektorházat is át akartam fújni, kivittem az udvarra, hogy majd ott, ne a lakást büdösítsem. Aztán behúztam magam mögött az ajtót, hogy kívülről se menjen be a festékszag. Fura kattanást hallottam, de hogy ez mit jelenthet, arra csak akkor jöttem rá, amikor a konvektorház már szép vajszínben pompázott, és én vissza akartam menni a lakásba. Ott álltam egy szál pólóban, rövidnadrágban és papucsban az udvaron, festékesen, telefon és pénz nélkül, délelőtt tízkor. Kizárva a saját lakásomból. És persze senkit sem találtam otthon, akitől telefonálhattam volna egy lakatosnak, senkit az egész rohadt házban, még Gizi néni is elment a piacra, pedig ő aztán mindig ott sertepertélt az udvaron, a virágai körül. Most csak a zongoraüzletből üzent az élet egy vidám induló hang­jaival. Mit tehettem, eljátszottam a bűnbánó madonnát, és megkértem, hogy telefonálhassak. Épphogy föl nem nyerített, amikor előadtam a sztorit, de hozta a telefont. Még azt is felajánlotta, hogy várjam meg ott a lakatost. Azt már azért mégse, de pisilni sajnos még be kellett kéretőznöm. Másnap vittem neki egy üveg bort, ne mondhassa, hogy nem volt gyerekszobám. Megint valami modernet játszott, amikor beléptem, olyan hídépítős zenét, mint akkor éjjel. Egy darabig nem is vette észre, hogy ott vagyok, én meg nem szóltam, álltam és hallgattam, ahogy a zene felcsapódik a plafonra, aztán vissza a zongora tetejére, mint egy kiadós főcsőtörésnél. Csak akkor látott meg, amikor felállt a zongorától és megfordult. Ha nem takarja el a fél arcát a lobonca, azt is hihettem volna, hogy örül nekem. Megkérdeztem, hogy ezt, amit játszott, ki követte el, mert ha már valamit, az ilyet jobban bírom, mint a klasszikusokat. Komolyan mondom, hogy elpirult. Az ő zenéje volt. Azóta minden áldott nap a saját zenéjével indít, én meg addig be sem dugom a fülem, míg klasszikusokra nem vált, mert fura, de erre jól tudok dolgozni. Rend van benne, merész ívek és fesztávok, mint egy jó hídtervben. Ha vége van, mindig tapsolok, ő meg a szomszédban talán meghajol.