Az 1990-ben megjelent, A magyarországi radikális demokrata ideológia kialakulása című könyvében a „szociológia első magyar műhelye”, a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Huszadik Század című folyóirat történetét dolgozta fel. Jászit jobbról és balról is rengeteget támadták az elmúlt száz évben: a Horthy-korszakban az 1919-es proletárdiktatúráért tették felelőssé, a kora Kádár-rendszerben pedig „jobboldali elhajló”-ként az 1956-os forradalom szellemi előkészítésével vádolták meg. Önt mi vitte rá fiatal történészként, hogy a polgári radikálisokat kutassa?
1950-ben születtem, 1968-ban érettségiztem és kezdtem egyetemre járni (ELTE BTK), legtöbb közeli barátomat az 1960-as évek vége óta ismerem, a 68-as generáció tagjának érzem magam. Számos nemzedéktársamhoz hasonlóan gondolkodó értelmiségivé válásomat az 1968-as év tapasztalatai határozták meg. Akár Prágára vagy Párizsra, akár Németországra gondolunk, akkor nagy erővel törtek fel nehezen irányítható civil mozgalmak. Lehet emlékezni Havelre, Formanra vagy Kunderára, ha rendíthetetlen ballibek vagyunk és lehet emlékezni a Mao-Marx-Marcuse „szentháromságra”, anarchiára, szabadosságra, terrorizmusra, ha a jobboldalhoz tartozunk! Engem a baloldal lehetőségei és korlátai érdekeltek 1968 eseményeiben, ugyanúgy mint a magyar politikai gondolkodás történetében. Még az egyetem előtt figyeltem fel irodalomtörténész apám révén a Magyar századforduló című könyvre, mivel szerzője, a baloldali szociáldemokrata Horváth Zoltán (a Népszava egykori főszerkesztője - a szerk.) apám barátja volt. Ebben a könyvben találkoztam a gondolattal, hogy a baloldal nemcsak marxistákból áll, nemcsak ők lehetnek progresszívek, hanem az úgynevezett polgári baloldal is. Felfedeztem, hogy létezik szocializmus-kritikus baloldal is, a Huszadik Század folyóirat és köre kiváló példa rá. Apámmal, valamint Pamlényi Ervinnel, a modern magyar történetírás és művelődéstörténet kiváló kutatójával, első főnökömmel, illetve Litván Györggyel beszélgetve kiderült, hogy senki se írta még meg e folyóirat történetét. Eleinte a folyóirat egész históriáját meg akartam írni, de aztán rájöttem, hogy az igazán érdekes kérdés az, hogy 1905–1906 táján miként vált a korábban afféle „vegyes felvágott” folyóirat határozott – általam radikális demokratának nevezett – ideológiájú lappá. Nem sokra becsülik ma ezt a polgári radikális/radikális demokrata értelmiségi csoportot, de nincs egészséges kulturális, tudományos, politikai élet hozzájuk hasonló értékőrző értelmiségiek nélkül, akkor sem, ha maguk többnyire sikertelenek a gyakorlati politikában, és nem egyszer dogmatikusak is. Hadd idézzem Jászi Oszkár 1931-ben papírra vetett gondolatát: „Egész civilizációnk jövője attól függ, hogy az emberiség képes lesz-e összhangba hozni Hegel és Marx rendkívüli erejű látomását arról, hogy mi van és mi volt, Rousseau és Kant mély erkölcsi tanításával arról, hogy minek kellene lennie.”
Az elmúlt két évtizedben írt tanulmányainak visszatérő témája a modern bűnbakkeresés. Hosszan sorolhatnánk a híres magyar bűnbakokat a „magyar Júdástól”, Görgey Artúrtól egészen Soros Györgyig, akinek az arcával évek óta tele van plakátolva az ország. Miért ennyire népszerű az irracionális bűnbakképzésre építő politika?
A mindenkori balsikerek, kudarcok értelmezésének, magyarázatának gyakori, meghatározó eleme a bűnbakkeresés és ez alól a XXI. századi magyar valóságunk sem kivétel. A bűnbak számos formát ölthet: lehet egyén és csoport, politikai és /vagy társadalmi intézmény, eszme, gondolat vagy ideológia. Kijelölésének formája lehet terjedelmes, tudományos eszközrendszert alkalmazó analízis vagy odavetett, csak néhány ecsetvonással felvázolt esszéstílusú érvelés, esetleg kiélezett vitában odavetett megjegyzés - társadalmi hatása független a kidolgozottság formájától és szintjétől. A bűnbakkeresés persze korántsem a közép- és kelet-európai politikai gondolkodás és gyakorlat privilégiuma. A jelenség minden társadalom életében megfigyelhető, önmagában nem deviancia, nem szüntethető meg, de befolyásolható, kezelhető. Ha azonban elfogadjuk a feltételezést, hogy a bűnbakkeresés elsősorban válsághelyzetek és kudarcok eredménye, nem alaptalan összefüggést keresni a közép-kelet-európai térség XX-XXI. századi súlyos megpróbáltatásai és politikai gondolkodásának a bűnbakkeresést előtérbe állító jellege között. A bűnbakkeresés a rendszerbe foglalt gyűlöletkeltés egyik formája, amely gyakran vezet agresszióhoz. Az agresszió gyökereit kereső történész számára igen hasznos lehet ez a fogalom: a kutatásaimat meghatározóan inspiráló Peter Gay szerint a modern kori európai eszme- és politikatörténet bemutatható úgy is, mint az agressziók kitörését megfékezni kívánó kísérletek sorozata. A tömegek kiábrándultsága a nagy világmagyarázó ideológiákból a XX. század végére nyilvánvalóvá vált, ám a bűnbakképzés az ember elemi lelki igényeit elégíti ki és még mindig egyfajta működőképes ideológiapótlék lehet a politika kezében.
Trianonért is előszeretettel hibáztatnak olyan bűnbakokat, mint Clemenceau magyar menye, aki a legenda szerint magára haragította apósát, de a Michnay Idát ért gyalázkodások sehol sincsenek a Károlyi Mihályt ért rágalmakhoz képest, akinek a szobrát 2012-ben el is távolították a Kossuth térről. A diplomáciatörténészek már alaposan dokumentálták, hogy az 1918–1919-es forradalmak alig befolyásolták a trianoni békeszerződés súlyosságát, mégse csökkennek a Károlyival szembeni indulatok. Mi teszi őt ideális bűnbakká?
Károlyi jelenleg a jobboldal számára XX. századi történelmünk első számú történelmi bűnbakja, egy igazi politikai állatorvosi ló. A „régi jó világ” hívei szerint ő volt az, aki szétvert egy jól működő rendszert, úgymond vele kezdődött el a hanyatlás kora. Ideális bűnbak, hiszen a gyűlölet leginkább azok ellen irányul, akik közénk tartoztak, de elhagytak minket. Márpedig ő arisztokrataként lett a „vörös gróf”, saját osztályának árulója. A bűn, amit felrónak neki, a lehető legnagyobb, a történeti Magyarország elvesztése. De a helyzet – amelyben Károlyi látszólag döntési pozícióban politizált – cselekvési lehetőségeit korlátozó hatalmas nemzeti és szociális problémákkal volt terhes. A "bűnbakolók" bonyolult problémákra egyszerű válaszokat keresnek, negatív üzeneteik erősebbek a pozitívaknál, a gyűlöletplatform pedig a kohéziót erősít, összetartja a "bűnbakolókat" híveikkel. Történészként jól ismerjük Károlyi emberi és politikai tévedéseit, de a tragédiának, amelyben szerephez jutott, csak az egyik szereplője volt. A bűnbakkeresés folyamatában másra vagy másokra ruházzuk a felelősséget egyéni, csoport- vagy nemzeti tragédiáinkért. Nem ritka az ellenkező véglet, az önpusztító önmarcangolás sem. Szerencsés az a társadalom, ahol a végletek helyett a múltat a jövő lehetőségeihez kapcsoló felelős önvizsgálat nyerhet teret.
Történészként nemcsak kutatója a szabadkőművesség történetének, de maga is szabadkőműves. Mióta a hírhedt Barruel abbé a francia forradalom előtt népszerű „jezsuita világ-összeesküvés” elméletet lecserélte a „szabadkőműves világ-összeesküvés” képzetével, majd pedig idősebb Dumas elterjesztette ezt a mesét az Egy orvos feljegyzései című regényével, gyakorlatilag mindenért felelőssé tették már a szabadkőműveseket. Miért annyira népszerű bűnbakok ők?
Aki belülről éli meg a szabadkőművességet, az tudja, hogy olyan társadalmi igényt elégít ki, amelyet az egyházak, politikai pártok, jótékony, szakmai egyesületek nem. Ez pedig az egymás és a társadalmak jobbítása iránt elkötelezett, gondolkodó emberek egymásra találása. Nincs szó a hatalom megszerzéséről, vagy más titkos célról. Önmagunk, és így társadalmaink tökéletesítése, a durva kő türelmes csiszolása a vállalt feladat: a haladás nagyon elvont, de konkrét időszakokban, adott helyeken mégiscsak realizálható lehetőségében hívő, különböző emberek összehozása. Aki azonban kívülről nézi a szabadkőművesek világát, gyanúperrel él. Nemzetközi nyitottságát nemzetietlen kozmopolitizmusnak, szigorú értékcentrikusságát káros elitizmusnak minősíti. Sajátos módon a szabadkőművesség egyszerre látható és láthatatlan: közéleti, karitatív, kulturális megnyilvánulásai nyilvánosak, belső világába azonban, számos más szervezethez hasonlóan, nem bocsát be másokat. A szabadkőművességet a nagyszabású világ-összeesküvés egyik pilléreként láttató nézetek egyik legkoherensebb kifejtése Friedrich Wichtl osztrák politikus először 1919-ben Bécsben publikált (a két világháború között számos alkalommal újra kiadott) Világszabadkőművesség, világforradalom, világköztársaság című műve, amely szerint a világháború utáni „bolsevista káosz” a zsidó világuralmat előkészítő folyamat része. E törekvés szervezeti keretét adja szerinte a szabadkőművesség. A „szabadkőműves-zsidó-kommunista démon” megfestése a hivatalos propaganda fő eszközévé vált a náci Németországban: a „békeszerető Németország” elleni széles körű kampány fő mozgatóit a nemzetközi zsidóságban, szabadkőművességben és marxizmusban jelölték meg. A gondolat egyik magyarországi kifejtője, Somogyi István szerint a trianoni döntést az 1917. június végi párizsi szabadkőműves „világkonferencián” készítették elő, noha a mintegy három tucatnyi, véletlenszerűen kiválasztott résztvevővel zajló megbeszélés nem hatott se a háború kimenetelére, se következményeire – ahogy azt Ablonczy Balázs is bemutatja a 2010-ben megjelent Trianon-legendák című könyvében.
Többször is írt arról, hogy a németországi, 1986-ban kezdődött Historikerstreithez hasonlóan szükség lenne egy, nemcsak a szakmát, de a közéletet is megmozgató magyarországi történészvitára, például a II. világháborús felelősség kérdéséről, de a mostani centenárium lehetőséget adott volna egy Trianon-vitára is. Mi az oka annak, hogy még mindig nem került sor egy ilyen történészvitára?
Ha egy tág ívű vita kialakul, akkor annak középpontjában Trianon és a holokauszt, az 1920 és 1944/45 közötti viszonyrendszer lehetne – nem is egy ilyen megközelítésű cikk, tanulmány, könyv jelent már meg magyar történészek és politikusok tollából. A gond szerintem az, hogy a németországi vitában, ha nem is alakult ki konszenzus, a vitapartnerek nem megsemmisíteni, hanem meggyőzni akarták egymást. A frontvonalak határozottak voltak és ma is léteznek, de az egész folyamat a józan nemzeti önvizsgálatot szolgálta. Nálunk (de Ausztriára is utalhatnék) azért nehezebb a helyzet, mert míg a németek az elkövető pozíciójából vizsgálódtak, nálunk keverednek az áldozati és elkövetői megközelítések. A választ tovább keresve, hadd emlékeztessek Antall József 1991. március 19-én, az 1944-es német megszállás évfordulóján a Parlamentben elhangzott napirend előtti felszólalására. A történész-kormányfő csak nagyon áttételesen célzott arra, hogy mi történt itt az 1944. március 19-ét követő hónapokban. A keresztény felső- és középosztály felelősségét (amely egy tisztázó igényű vita során bizonyára napirendre került volna) Antall nem akarta napirendre tűzni, mivel ő éppen ezt a réteget kívánta az új rendszer pillérévé tenni.
Az önvizsgálat elmaradásának további oka az lehetett, hogy a rendszerváltás gátszakadása újult erővel hozta felszínre Trianon problémáját. Magyarországon sem 1920, sem 1945 után nem került és nem kerülhetett sor őszinte, kollektív „Trianon-gyászra”. A gyász ugyanis azt jelenti, hogy valami visszafordíthatatlanul lezárult, véget ért, a múlt részévé lett. A tágabb értelemben vett magyar és közép-kelet-európai jelen azonban a mai napig Trianonnal kezdődik. Trianon után nem lehetett temetni, sugallni kellett, hogy „lesz itt még magyar feltámadás”. 1945 után sem került sor a „kibeszélésre”, helyette részben az „uralkodó osztályok” leegyszerűsített felelőssé tétele, részben a problémák szőnyeg alá seprése volt jellemző. A II. világháborút követő 20-25 évben a nemzetközi trendekhez hasonlóan a magyar közgondolkodás viszonylag kevés figyelmet fordított a világháború zsidó áldozataira, a zsidóság szenvedéstörténetének egyediségére, bár fontos adatfeltáró és forráskiadó tevékenység indult. Nem könnyítette meg a tisztázó szembenézést a holokauszttal az sem, hogy a szovjet rendszer „agit-prop” retorikájában gyakran egybecsúszott a „háborús bűnös” és az „osztályellenség” kategóriája. A nagy nyilvánosság előtt évtizedekig arról sem esett elég szó, hogy miként jöhetett létre egy olyan magyar közigazgatás, amely a deportálásokat ennyire hatékonyan tudta végrehajtani. Az 1990-es években szép számmal születtek ugyan a témával foglalkozó történészi munkák, de a nagy politikai csatazaj elnyomta ezek társadalmi visszhangját. Egy tisztességes, komoly „történészvita” kialakulását az is akadályozta, hogy a 1990-es évek elején a Trianonnal és a holokauszttal kapcsolatos kérdőjelek megválaszolását a szélsőjobboldal mintegy kisajátította. Csurka István és pártja, a MIÉP a saját maga által felvetett, tagadhatatlanul igen fontos kérdésekre leegyszerűsített, szélsőségesen nacionalista, gyűlölettel teli antiszemita válaszokat adott, és így a témakörrel való foglalkozás egy időre sajátos módon némileg szalonképtelenné vált.
