Előfizetés

Folytatás feketében

Szentgyörgyi Zsuzsa
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:03

A karantén több hónapja alatt kezdtem kifogyni az olvasnivalóból. Igaz, ott a rengeteg könyv a polcokon, no de vagy már olvastam, vagy nincs kedvem hozzá. De nini! Édesanyám hagyatékából itt ez a szép, keménybe kötött könyv. Eddig mindig túlléptem rajta, hiszen nem az én íróm. No, most ráfanyalodván, elővettem. Előítéletemben persze benne bujkált, hogy még a gimnáziumi ősidőkben lekicsinylő pár mondatot kaptunk csak Erdős Renée-ről, valahogy így: a Horthy-korszak divatos szerzője, főleg szentimentális regények nő-írója. Igaz, vegyük hozzá, hogy ezeket az intelmeket még az ötvenes évek legelején, a legvadabb diktatúra idején szánták nekünk az iskolánkban. Ám a könyv címe oly biztató: Brüsszeli csipke. Biztató, hiszen mindig is elsőrendű kedvencem volt ez a csipke. A vitrinemben most is ott díszeleg dédanyám gyönyörű estélyi gallérja, csodálatos szépség. És magam is, ahányszor csak megfordultam Brüsszelben, mindig hoztam egy-egy gyönyörűséges darabot. Nos, a csipke, a belőle összeállított készlet a regényben csupán díszlet, igencsak mellékszereplő. Hamar kiderül, hogy ez bizony egy szentimentális szerelmi regény. Éppenséggel nem nekem való műfaj, bár szép, olvasmányos stílusban íródott. És igencsak kapós lehetett a maga korában, mert az én kötetem első oldalán már kitűnik, hogy tizenháromezer példányban kelt el eddig. Hanem én még az Anna Kareninát sem kedveltem, mai napig számomra legvonzóbb alakja a szegény elhagyott, megalázott férj, Karenin. Ám végül a karanténnak a korábbi életemhez képest kitöltetlen mindennapjai győztek: végigolvastam a könyvet, amit máskor, mozgalmasabb életemben már talán a harmadánál visszarakok a polcra. Mert mit nekem a jómódú hölgy bánata, félelmei az öregedés küszöbén? (Öregedés? Negyvenéves, nekem, innen, életkorom hatalmas magasából, még igencsak fiatalka.) És mit nekem egy középkorú nő fellángoló szerelme, majd furcsa megcsalatása? Voltaképpen taszít, mert bár – mint már említettem – a könyv igen jól megírt és olvasmányos, semmit, szó szerint: semmit nem ad vissza a korból, amiben játszódik. A kiadás dátumából sejtem, hogy valószínűleg a múlt század húszas éveinek legvégén játszódik a történet. Ám semmi említés az akkori rettenetes gazdasági világválságról. Csak sejtem, hogy az utána következő megélénkülés gazdasági kibontakozásában élnek – nagyon magas színvonalon – a könyv hősei, mert a bank, amelynek a férj az igazgatója, nagy lakásépítkezésbe fog bele, amire éppen a csábító, az építési vállalkozó mérnök kapja a megbízatást. Valóban, ekkor nagy építkezések folytak, egyebek között az Új-Lipótváros szép Bauhaus házai is ezekben az években teremtődtek. Végül is, kiolvastam a könyvet. Magamban megdicsértem Renée-t a frappáns befejezésért, mert voltaképpen ez egy igen jól megírt könyv. Jó, ám nem kiváló, és főleg, nem nekem szóló. De mégis, miközben szépen visszaraktam édesanyám könyvtárának ezt a hagyatékát a polcra, mélyebben elgondolkodtam róla. Hiszen a karanténnak is voltak előnyei: sokkal-sokkal több időm maradt arra, hogy tovább görgessem a könyv mondanivalóját. Nem állhattam meg, hogy ne folytattam a hősök további sorsát. Valóban, elkezdett izgatni a gondolat, vajon mi lesz, milyen lehet Renée hőseinek további sorsa, mi történhetett velük alig egy-másfél évtized múlva? Nemkülönben a forró kérdés is belém hasított: mi történik az országgal, amiben éltek? És innen az izgató, égőpiros szerelmi történet komor, mély fekete valóságba torkollik. Mert ma már jól tudjuk, hogy a harmincas évek gazdasági lendületét erős háborús készülődés alapozta meg. Elég csak egyetlen példát felemlegetni: a Darányi-Imrédy-féle győri programot, amely jelentős haditechnikai fejlesztésével lendítette az ipart, a gazdaságot. Aztán, hogy mielőbb használjuk is ezt a haditechnikát, 1941 nyarán gyorsan beleugrunk a Szovjetunió elleni háborúba. Mert, pestiesen szólva: siettünk, hogy jó helyet kapjunk… Sikerül is eljutnunk másfél év múlva, 1943 telén a Magyarországtól kétezer kilométerre fekvő Voronyezsig… (Jártam ott, mint nukleáris szakember, mert Novovoronyezsben épült föl a mi majdani atomreaktorainkhoz hasonló két egység. Nagyon szívélyesen fogadtak az ottani kollégák. Ám én elborzadtam, milyen hatalmas távolságra van tőlünk ez az óriási lapály. És milyen rettenetes lehetett a szerencsétlen magyar katonáknak a mínusz 30, sőt időnként 40 fokos hidegben, alkalmatlan öltözékben hátrálni-menekülni, miközben még lőttek is az én barátságos kollégáim apái-nagyapái.)
Elgondoltam, tovább szőve az Erdős-könyvet, hogy nagy valószínűséggel a főhősnő imádott fia, immár mérnökként, valamilyen alacsonyabb tiszti rangban, hadnagyként, netán főhadnagyként vajon hazajutott-e innen? Vagy megfagyott, jobb esetben fogságba esvén esélyt kapott a túlélésre? Netán életben maradt, de le kell vágni elfagyott lábát? És a szülei sorsa? Apjáé, a precíz, okos bankáré? Akinek gyanúsan németes neve van, bár meglehet, hogy nem zsidó, hanem szász vagy sváb származék. Nagy a valószínűsége persze, hogy vezető pénzemberként zsidó, az ő helye tehát a gyönyörű svábhegyi villából a pesti gettóba vezet. És felesége, a regény hősnője, a szerelmes szépasszony? Követi-e férjét az üldöztetésbe? Vagy menti „árja párja”-ként az urát, eldugva egy rejtett kamrában? No és a könyv szerelmes ifjú párja? A hősnő önfejű lánya és az ő férjévé vált csábító építész? Talán volt annyi eszük és még az Anschluss után kivándoroltak Amerikába? Hepiend lenne, mert így a felszabadulás utáni rettenetes nyomorban, majd az azt követő mély szűkösségben segíteni tudnák az itthon maradottakat. No de mi lett a család pompás panorámájú, gyönyörű svábhegyi villájával? Nagyon valószínű, hogy a még Pest felszabadulása után is dúló budai harcok során jó pár találatot kaphatott. Az épület megmaradt részeiből pedig, áldott magyar szokás szerint, nyilván széthordtak minden mozdíthatót. De szerencsére a gazdag bankár családnak volt egy ötszobás lakása is Pesten, az Andrássy úton. Amely a kommunista érában igen alkalmas lehetett társbérletnek. Meghagynak a régi tulajdonos-lakóknak két szobát, a másik háromba meg beköltöztetnek egy sokgyermekes proli családot. És folyhat éveken, akár évtizeden keresztül a mindennapos ádáz közelharc a fürdőszobáért, a konyháért. Csakhogy az is megtörténhet, hogy nem túl sokáig tart ez a harc, mert rövidesen jön az értesítés, hogy irány a Hortobágy, oda telepítik ki őket, velük az asszony öreg szüleit: az egykori magas rangú bírót és feleségét. Végül is, elgondoltam: mennyire igazságtalan vagyok! Hiszen Erdős Renée, ez a sikeres szerző, akinek több mint ötven kötete jelent meg, ezúttal is egy jól eladható, szívet facsaró, szépségesnek szánt és annak el is fogadott könyvet írt, a „boldog béke” éveiben. Aligha lehet számon kérni rajta vérpiros történetének fekete folytatását. Ámbár, voltaképpen megírhatta volna, hiszen 1956 nyaráig élt. És amilyen remek tollú író volt, talán egy kiváló regény születhetett volna belőle.

Két fordítási apróság

Töttös Gábor
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:02

Fotó: DANIEL MIHAILESCU / AFP
Székelyek mokaszinban Élvezettel hallgattam naponta a Kossuth Rádión Patrick Leigh Fermor Erdők s vizek közt – Esztergomtól Brassóig gyalogszerrel 1934-ben című útirajzának folytatásait. A szerző kellő beleérzéssel s megértéssel issza magába és adja vissza a Kárpát-medence történelemét, s annak hétköznapi jelenségeit biztos kézzel helyezi tágabb összefüggésekbe. Vajda Miklós fordítása gördülékeny és figyelmes, egészen a 13. rész egyik mondatáig. A 2011. július 6-i folytatásban azt hallottam: "a székelyek nemesek, akkor is, ha mokaszinban járnak". Jó magam ugyan – objektív okoknál fogva – nem lehettem 1934-ben a székelyek között, sőt ekkoriból egyetlen fényképem sincs e népcsoportról, de úgy sejtem, nemigen járhattak mokaszinban. Ez ugyanis a Magyar értelmező kéziszótár szerint néprajzi értelemben "az indiánok bőrbocskora", kereskedelmi használatban pedig "papucsszerű cipő", s eredetileg az indián nyelvekből került az angolba. Így még afelől sincs kétségem, hogy az író ezt a szót használhatta leírásában, mert saját fogalmai közül ez a néprajzi jelenség ehhez állt legközelebb az általa látottakhoz. A fordítónak azonban tudnia illett volna, hogy a két világháború közötti székelyek aligha indián mintára készült lábbelit viseltek, sokkal inkább bocskort. Fermor leírása ez esetben még arra is utal, hogy nem csizmát hordtak, ami a tehetősség egyféle jelképe, s ekként szemben áll a jobbágyi-paraszti "felhajtott szélével a lábfejre boruló bőrből álló, szíjjal fölerősíthető kezdetleges lábbelivel". Az angol szerző azt már gondos előtanulmányai ellenére sem tudhatta, hogy Magyarországon az elszegényedett nemességet éppen a bocskoros jelzővel illették. Valaha ez többszörösen sértő megnevezés lehetett, mert a német parasztháború zászlain is a Bundschuh, azaz a bocskor szerepelt – szemben a nemesség csizmáival és a polgárság cipellőivel.

A sült csirke velője Jaroslav Hašek Švejk - Egy derék katona kalandjai a világháborúban (Európa – valójában Madách Könyv- és Lapkiadó –, 1982.) című regényének átültetése magyarra óriási munka lehetett. Nemcsak a több mint nyolcszáz oldalnyi terjedelme, hanem a sajátos német–cseh–magyar katonai kifejezései s az ehhez párosuló nyelvi humor próbára tehették a tolmácsolót. „A fordítás alapjául Jaroslav Hašek: Osudy dobrého vojáka Švejka za světové války (Praha, Státní nakladatelství krásné literatury, hudby a umění, 1953) című cseh kiadása szolgált. Fordította Réz Ádám” – olvasható a tartalomjegyzék utáni lapon. Az már a címoldal hátlapjáról derül ki (ami ez esetben nem az impresszum), hogy a fordító még a megjelenés évében elkészült munkájával. Megszámlálhatatlanul sok a szellemes fordulat, a speciális tudást és találékonyságot igénylő megoldás a lehető legbonyolultabb szakkifejezésekben sem botlik. Ezért meglepő az a tévedés, amely az 508. oldalon található. A hadszíntérre vonatozó katonák egyike, Chodounskỳ meséli: „amikor a háború elején Szerbiába mentünk, minden állomáson torkig telezabáltuk magunkat, mert mindenütt csak úgy hordták az ételt. (…) Amikor átutaztunk Magyarországon, minden állomáson sült csirkéket dobáltak be nekünk a vagonba. Ezekből semmit se ettünk meg, csak a velőt.” Anélkül, hogy csehül tudnánk, s anélkül, hogy láttuk volna az eredeti szöveget, biztosak lehetünk benne: a kiemelt mondat tévedés. Biológiailag ugyan igaz, hogy a csirke vékony kis csontocskájában üregében van némi kis csontvelő, ez azonban sem nem olyan csemege, sem nem olyan mennyiség, hogy érte érdemes volna – leginkább foggal – feltörni a csontot. Akkor vajon mit takarhat az itt leírt velő szó? Igen egyszerű: tölteléket. Azt, amivel a lelkes lányok és asszonyok a gyenge csirkét megtöltötték. S vajon miért ezt ették csak meg a katonák. Azért, mert – a szövegből kideríthetően – a húsra már ráuntak, s a feltételezhetően fűszeres töltelék jobban esett ínyüknek. Nem vállalkozunk még alaprecept közlésére sem, de zsemle vagy kenyér, petrezselyem, bors, só, tojás, máj szokott leggyakrabban előfordulni az alapanyagok között. Úgy is mondhatnánk: ez a dolog veleje, de nem a velője…

Vidám talajélet

Tompa Imre
Publikálás dátuma
2020.07.19. 09:02

Bár e borok ivója és e sorok írója, muhaha, be van oltva a mindenféle mozgalmak ellen és fenntartásokkal viseltetik a szélsőségesen kézműves termelőkkel szemben is, ezúttal kampányol egy kicsit a "Hazait vegyél-mozgalom", vagy mi mellett, mert a borászatok, a kistermelők, a naturális, zöld- és öko-nézőpontot valló étel-, ital- és kütyükészítők, minden kis bolt és az egyre európaibb éttermek mind padlót fogtak a vírustól, és nem fokozatosan, hanem egyik pillanatról a másikra zuhant a bevételük a nullára - azért ilyen még nem volt -, és segíthet rajtuk, ha tudatosan veszünk egyedi és hazai terméket, bár egyikük szerint az így befolyó bevétel a villanyszámlára sem elég, de a semminél mégis több. Márpedig a Balcsi újjászületése főleg ezeknek a nem-tömegtermelő, nem-ipari és nem-kombinátos gazdasági vállalkozásoknak köszönhető. 2005 táján indult el a tó felfelé és kilépve az endékás szandálból elkezdte megközelíteni Európát, mára a Balaton-régió a főleg helyi alapanyagokra támaszkodni próbáló cuisine és a modern, profi, sokszor kis kézműves műhelyekből kikerülő eszméletlenül jó borok világa lett. Egy egyedi bornak arca van, egy iparinak nincs személyisége, jóllehet szükség van rá, mert lehet jó minőségű és olcsó a tömegbor is, és nem mindenkinek van kedve fejenként tíz rugót perkálni egy vasárnapi ebédért, ahogy az itt, a Balcsinál előfordul, ha nem figyelsz oda. Well, ezúttal egy ilyen kis családi műhely naturális borait ajánljuk a szomjazó olvasó figyelmébe, mely a fura Aranysörte névre hallgat, és teljesen tuti, jó struktúrájú és szövetű, telt, egyedi borokat készít Dörgicsén. A pince vezetője, Pflanzner Sándor az informatikában szerzett jövedelmétől szabadul meg a borászkodáson keresztül. (Ismert borvilági bon mot: hogyan lehet szert tenni borászkodásból egy egész kis vagyonra? Úgy, hogy van egy egész nagy vagyonod, borászkodsz, és lesz egy egész kicsi. Én ezt Szeremley Hubától hallottam először, még az ezredforduló körül, amikor körbevitt hatalmas badacsonyi birtokán, melyen szürke marhák és bivalyok molyoltak. Akkor 20 milliárdra becsülték Szeremley vagyonát, aki azt is elmondta: a görög drámák sorsszerű bizonyosságával vezet a borászkodása a bukáshoz, azóta vagyonát elvesztette, most asszem egy kisvárosi lakótelepi lakásban él.) Pflanzner Sándor őstermelő amúgy agrármérnök és ős-balatoni, már a dédnagyapja is híresen jó bort készített, Pflanzner (nomen est omen: pflanzner a. m. szemenkénti, szemen szedett, mint a tokaji aszú - az aszúszemet szemenként szedik ki a szőlőfürtből) nem kevesebbet akar, mint a Balaton-felvidék legjobb borát elkészíteni, ami azért ma már elég merész ambíció, mert hál’ istennek jó pár kisebb-nagyobb világszínvonalú műhelyt találni a tó körül. Pflanzner kiscsávó korában minden nyarat a Balcsinál töltött, e sorok írója is azért él most egy hegytetőn a Balcsinál, mert kiskorában mindig a nagymamájánál nyaralt Bánhegyesen, ajándék volt az élettől az a sok klasszik mezítlábas falusi nyár a meleg, frissen fejt tőgymeleg tejjel, ahol Magyarország a legszebb arcát mutatta és ez vitte vissza a falu világába ezt az embert. Pflanzner mögött 15 év kísérletezés és tanulás áll, mindent a maga kárán tanult meg. Nála a kézművesség elsősorban a szőlészetben érvényesül, mert a jó bor lényege a jó szőlő, a tőkén dől el a bor minősége, és kézzel kell szőlészkedni. Nem bioborász, mert az elvesz a szőlő ízéből, felszívódó permetszereket használ, tartózkodik a rovarölőktől és a gyomirtótól, mert „a szőlőben a legfontosabb a biodiverzitás, a lényeg a vidám talajélet”, 4400 tőke/hektár, 1 fürt/hajtás, 1,2 kg/tőke, tőkénként max. 1,5 kiló, ez 50 mázsa/hektárt jelent (száz mázsánál már minőségi bort lehet készíteni), hat termő hektárja van D-DK-i területeken, ami azért fontos, mert sokat süti őket az egyre melegebb nap. Egyrészt a Becce-hegy agyagos barna erdő- és agyagtalaján tesz-vesz, ami telt íz ad a bornak, ez a birtokmag, itt régi magyar fajtákkal is kísérletezik, mint pl. a gohér vagy az öregszemű sárfehér, mert a régi magyar fajták adnak egyediséget a magyar bornak, másrészt a Halom-hegy bazaltos, tufás dűlőjébe kapaszkodnak a szőlői, itt van a furmint, ami jó dűlőfaggató szőlőfajta, a löszös részen terem a szexi sárga-muskotály, és itt van egy bazaltos vörösagyag telér is, amin a kékfrankos szolmizálgat. Ez a kis birtok is mutatja a balatoni borvidék szédületes sokszínűségét, ami a balatoni (és a magyar) bor fő ereje. A tárgyalt tételek mind 2019-esek, a legivósabb a muskotály: könnyed karakter, visszafogott, szép virágillat, táncos léptek, piacos, nem gejl, kérek még-stílusú, szexi bor ágyjelenetekhez, ezért is van az a kicsit lüke neve, hogy a Randi illata, 92 pont. A (kékfrankos) rozé (Naplemente) telt, nem édeskés és fajélesztős, lakkos-virágos cucc, hanem lendületes, jó italú, telt változat, jó gyümölcsös innivaló, melyben szép, kerek egyensúlyban forog az édesség halvány emléke és a sav, jó harapni, 93 pont. A zászlóshajó a furmint lesz (Hattyúdal), most még határozottan savhangsúlyos, de jövőre egyensúlyba kerül, komoly struktúrájú és szövetű, telt ital almás, csontszáraz, hosszú, macsós-fickós karakter, leginkább komolyabb, fekete ünneplős férfiaknak való és nem a hétköznapokra (94 pont). A borok 2500-3500 Ft között érhetők el. Egy ősrégi, negyedszázada palackozott csodabort állítunk az Aranysörte borai mellé, azok közé a durva régi borok közé tartozik, melyeket még vastagon a kombinátos időkben készítettek és még ma is isteniek, ugyanis vannak ilyenek. Abból a szartengerből, ami akkor hullámzott a borvilágban, kiemelkedtek szigetek és voltak remek borászok is, akik sokszor mintegy szamizdatban készítettek kiváló tételeket, még a palackot meg a dugót is úgy kellett összelopni néha hozzá, amikor híre ment, hogy valamelyik dűlőben fantasztikus a szőlő. Az egri borászok például a széklábfaragás közben szédületes menoirokat vagy blauburgereket készítettek így, és elfektették a város alatti végtelen és sötét pincerendszerben, minden borváros alatt van egy ilyen negatív lenyomat, egy fekete város, egy végtelen pincelabirintus, pl. Sopron, Buda (régen a budai nagyon menő borvidék volt, de a szőlő és a város háborújából a város került ki nyertesen), Eger és főleg Tokaj alatt több tucat kilométernyi pincelabirintusok tekeregnek). Ebből lett aztán az Egervin utóbb bő százmilliót érő muzeális készlete, ma is tökéletes tételekkel. Ilyen ez a tramini is, amit itt magasztalunk, az van a (hibátlan) dugón, hogy Nemesgulács-Rizapuszta, Badacsony Borászati Szövetkezet, 1986, és az van az irtóztató, a kombinátos idők minden negatívumát felmutató, malevicsi (jóformán feketére feketével írt) címkén, hogy „exkluzív” tétel, ez nyilván kimagasló alapanyagból készült, limitált változat volt, és tramini! A tramini nagy fajta, de nálunk alig termesztik, mert a bor mindig funkció, és az illatos bor funkcióját nálunk elsősorban a hárslevelű, a leányka, és a magyar nemesítésű Irsai és Cserszegi foglalják el, valamint mert a tramini kis fürtű és alacsony hozamú, amit a kombinátos időkben nem szerettek. A tramini jellemzően rózsaillatú, lehet könnyed és lehet olajos, sőt mély és komplex, sűrű természetes édes bort is készítenek belőle pl. Elzászban. Mindig élmény ilyen idős, hibátlan tételeket kóstolni, meglepő a bor savérzete, hogy nem üresedett ki, nyilván nagy anyag volt, a finom palackbuké érett, elegáns, édes-mézes illata fölött mintha a hordó emléke lengedezne, óaranyba játszó szép színe van és meghökkentő a savérzete a majd’ negyedszázados, nem kifejezetten savgyűjtő fajtából készült tételnek - le a kalappal. A két bort, a furmintot és traminit mintha az ásványosság enyhe kesernyéje kötné össze. Tanulság: még a komenizmusban is készültek csodák, és tessék jó magyar bort, hazait inni, mérsékkel, ahogy nekem Molnár őrmester, a legendás, idült Bleszák százados alkutyája mondta mindig kimenőkor, tudván, hogy kiszabadulván Kalocsára, inkább a mennyiség szempontjából fogok belemerülni a szeszek csillogó világába, semmint a kvalitások felől, és hogy abból semmi jó nem fog kisülni a kalocsai laktanya szempontjából, és mindig igaza volt, amit a három hét fogda is igazolt anno.