Előfizetés

Bóta Gábor: Hernádi és Kern

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.07.18. 16:13

Fotó: Pénzes Kristóf
Két „húzónév”, akikre sebtében is jegyet vált a publikum, hiszen most nem volt idő hosszas reklámkampányra, mégis dugig a nézőtér. Hitelük van a közönség előtt.
Hernádi Judit és Kern András jól állnak egymásnak. Ellentétes karaktereket játszanak pedig a Stephen Sachs által írt Valódi hamisítvány című vígjátékban, amivel a koronavírus-járvány miatt jelentős késéssel, a Városmajor Színpad megnyitotta a nyári évadját. Két „húzónév”, akikre sebtében is jegyet vált a publikum, hiszen most nem volt idő hosszas reklámkampányra, mégis dugig a nézőtér. Hitelük van a közönség előtt. Ha ők szerepelnek, nagy valószínűséggel nem fog unatkozni a publikum. Hazai viszonyok között sztárok. Bár színházban nem játszottak olyan sokszázas szériákat, mint Hernádi Gálvölgyi Jánossal, hiszen ők számítottak az összeszokott, bevált párosnak, és szintén meglehetősen jól állnak egymásnak. Ha van lehetőségük rá, passzolják a másiknak a színpadi labdákat, sorjáztatják a poénokat, gyakorlott évődő duót alkotva. Valaha szinte úgy összenőttek, mint Stan és Pan a filmvásznon. Persze a színészeknek csaknem bárkivel együtt kell tudniuk játszani, de a tapasztalat megmutathatja, hogy vannak, akik az átlagosnál sokkal jobban összeillenek. Mensáros László és Tolnay Klári például idős korukban a Madách Kamarában nyakra-főre játszották a szépkorú egymásba habarodókat, szelíd iróniával, temérdek humorral, nem múló sármmal és egymás iránti kiapadhatatlan kíváncsisággal. Leckét adtak színészetből, érzékenységből, örökifjúságból, miközben azért persze szóba került a mindig odébb hessegetni próbált kaszás. Ezt teszi az utóbbi időszakban, Molnár Piroska és Jordán Tamás is a Rózsavölgyi Szalonban. Ha sikerül rálelni ilyen párosra, melynek tagjai között ennyire működik a „kémia”, az kamatoztatható akár a végkimerülésig. Számomra tán a Csányi János által rendezett, legendássá vált Szentivánéji álomban tűnt fel először, hogy a mesterember jelenetekben milyen jól összepasszol Mucsi Zoltán és Scherer Péter. Jancsó Miklós több filmje direkt rájuk épül, felhasználva pazar rögtönöző képességüket, meg azt is, hogy közönségkedvencekké váltak Kapa és Pepe becenévvel. Darvas Ivánt és Garas Dezsőt Balázsovits Lajos hozta össze, amikor átvette a Játékszín igazgatását, és megrendezte a Jakobowsky és az ezredes című háborús vígjátékot, amiben a két nagy színész hasonlóképpen működött, mint Hacsek és Sajó a kabaréban. Psota Irén és Major Tamás egykori nevezetes Lujza és Jenő kabarépárosa, tulajdonképpen a Hacsek és Sajó nőre és férfira átplántált változata, nem élte túl a két szereplő halálát. A kezdetben Herczeg Jenő és Komlós Vilmos által megformált Hacsek és Sajó, akiknek a figuráját Vadnay László ötölte ki, azóta is él. Jó néhányan írták már a jeleneteiket, és játszották a jellegzetes kávéházi figurákat, akik a maguk szemszögéből kidumálják a nagyvilág és a magánélet eseményeit. Hosszú ideig a Mikroszkóp Színpad műsorainak jelentős részét hagyományosan Hacsek és Sajó zárta, Sas József és Beregi Péter megszemélyesítésében. Egyikük a mindent tudó, kioktató, másikuk az oktondi kis slemil, akit lehet szapulni a bumburnyákságáért, de ösztönös szókimondásával mégiscsak önkéntelenül rá-rátapint egy csomó lényeges dologra. Darvas és Garas aztán gyakran kamatoztatták, hogy így egymásra találtak a színpadon, pazar kettős voltak Neil Simon az idő próbáját kiálló bulvárjában, a Furcsa párban, és Beckett Godotra várva című abszurdjában. Az nem állítható, hogy Hernádi és Kern agyba-főbe együtt játszottak. Évtizedekkel ezelőtt a Vígszínházban éppen csak belekóstoltak a közös színpadi létbe. Vagy hét-nyolc évvel ezelőtt aztán a remek producer, Orlai Tibor hozta össze őket ismét, Verebes István rendezésében, a Belvárosi Színházban, a Hitted volna? előadásában. Baráti házaspárok megözvegyült tagjaiként iparkodtak egymás számára fontosabbá válni, vagy éppen megriadtak, hárították ezt a lehetőséget, hogy majd a magánytól ijedjenek meg, és újra közeledni próbáljanak. Esendőségükön sokat lehetett nevetni, a szurkapiszkálódós megjegyzéseik mögül ki-kibukott a fájdalom, a kétségbeesés. Ott volt a reménytelenség, az egymásba kapaszkodás vágya és az ettől való megrettenés, a biztos talaj elvesztése és a fel-felpislákoló remény. Mindez igaz a Valódi hamisítvány című produkcióra is, amit több mint két évvel ezelőtt mutattak be a Belvárosi Színházban, és a jelenlegi helyzetben már önmagában is reményt sugároz azzal, hogy hosszú hónapok után megint zsúfolásig meg lehet tölteni egy 800 főt befogadni képes nézőteret. De ugyanakkor félni is kell attól, hogy ismét ki tudja milyen szigorítások jöhetnek, ha jelentősen rosszabbodik a járványhelyzet. Valahogy ez is akarva-akaratlanul hozzáértelmezhető most nő és férfi egyszer fent, máskor lent jellegű párharcához. Két igencsak különböző emberről van szó. Egyikük állás nélküli pincérnő, aki régóta a város peremén lévő lakókocsiban él - Valló Péter leleményes tervezése –, ahová minden tárgyat ő guberált össze. A férfi a messzi New York elitjéhez tartozik, egykori múzeumigazgató, könyvek szerzője, műalkotások becsüseként abszolút menőnek számít. Amiatt repült ide kifogástalan öltönyében és cinikus modorával, mert a nő azt híreszteli, hogy van egy valódi Jackson Pollock festménye, ami akár temérdek millió dollárt is érhet, bár ő 3 dolcsiért tett rá szert az ócskásnál. Maud lepecsételt írást akar arról, hogy igazi a kép. Lionel viszont elég hamar kimondja, hogy fabatkát sem érő hamisítvány. Innentől beindul a nyersen szókimondó, egyszerűségében igencsak őszinte nő és a disztingváltnak mutatkozni igyekvő, de, ha a szakmájáról van szó, ugyancsak nem kertelő férfi csatája. Mind nagyobb tétben folyik a sajátos libikóka-játék, érvek, ellenérvek és ezekkel együtt poénok sorjáztatása, különböző hangulatok, a letargikustól az euforikusig való „hullámoztatása.” Két egy húron pendülő színész jutalom- és örömjátéka, Valló Péter rendezésében, akinek szerencsére esze ágában sincs nyakatekert koncepcióval ellopni tőlük a show-t, hagyja őket kibontakozni, élvezettel „viháncolni”, virtuóznak lenni. Ugyanakkor azt is megmutatják, hogy a két magányos, elképesztően más világlátású embernek mégiscsak lehet némi esélye arra, hogy közös nevezőt találjon. A kiváló színészek szakmai felkészültségük teljes vértezetében szórakoztatnak, és közben érzékeltetik ennek a találkozásnak a tétjét. Hernádi és Kern alaposan rászolgálnak arra a bizalomra, hogy a nézők most is elkapkodták miattuk a jegyeket.

Bihari Tamás: Délibábos izirájder

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.07.18. 15:47

Fotó: ERKY-NAGY TIBOR / Fortepan - Adományozó
„Az izirájder életérzés, magyar módra, végigsöpört a hazai tájakon. Mivel a Harley-Davidsonok sűrűsége egy négyzetkilométerre vetítve viszonylag csekélynek volt mondható, sok srác a mopedjéből fabrikálta a filmben látott szuperjárgányok utánérzéseit.”
Vaze, appám! Ez tök baró! – lelkendezett Jenő. Én ugyan nem igazán rajongtam a mopedekért, de megértettem gimnáziumi padtársam lelkesedését. A szomszéd udvarból ugyanis maga az alföldi rónaság délibábos szuperjárgánya berregett elő: egy alaposan megbuherált Berva moped. Nyári melónk gyümölcseit élvezve barangoltunk a Balaton körül, de elcsatangoltunk a Tiszántúlra is. Egy alföldi faluban több mint egy hetet töltöttünk, s a szállásadónk szomszédságában lakó sráccal hamar összehaverkodtunk. Annál is inkább, mert Jenő is imádott mindent, ami motorral működött. Igaz, ő inkább biztonsági játékos volt. Nem izirájderkedett, hanem két visszapillantó tükröt, indexet szerelt a Bervájára Sanyi, a Berva-tulajdonos ezermester büszkén feszített a nyeregben. Kezével keményen markolta a szürke marhák szarvára emlékeztető kormányt. Az arcán némi feszültséget jelezte, hogy igencsak szokatlan lehetett az egyszerű gyári szerkentyű után megülni ezt az egyedi masinát. Ha így is volt, Sanyi igyekezett ezt előttünk, de lehet, hogy maga előtt is titkolni, és hanyag eleganciával dőlt a magasított, kárpitozott üléstámlának. A különleges Berván akadt még néznivaló. Az eredeti Zsiguli-féle bilikék szín helyett élénkvörösre fényezte a vázat, a magasított háttámlába stoplámpát épített és krómozott pedálokat illesztett a mopedre. A hátsó kerék fölött a csomagtartót kétoldalt lelógó, szögekkel kivert bőrtáskára cserélte. Amilyet a westernfilmekben a cowboyok tettek a lovukra. Hát persze, hogy földbe gyökerezett a lábunk. Azokban a percekben eszünkbe sem jutott a Berva mondóka, hogy aszongya: „Berva moped drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs!” A mozikban éppen akkortájt mutatták be a Szelíd motorosok, vagyis az Easy Rider című, gyorsan kultfilmmé váló alkotást. Az izirájder életérzés, magyar módra, végigsöpört a hazai tájakon. Mivel a Harley-Davidsonok sűrűsége egy négyzetkilométerre vetítve viszonylag csekélynek volt mondható, sok srác a mopedjéből fabrikálta a filmben látott szuperjárgányok utánérzéseit. Na, srácok! Milyen? Tiszta izirájder! – lelkendezett Sanyi És mi lelki szemeink előtt már láttuk is, ahogy Peter Fonda meg Dennis Hopper, a két legendás izirájder a szuper Berva nyergébe pattanva, a szélben lobogó hajjal száguldanak a nagy magyar Alföld göröngyös, kátyús útjain. Visszatérve a valóságba újra Sanyi ült előttünk a saját két dolgos kezével létrehozott csodán. Mivel én a bringámon sem tudtam kicserélni a láncot, ha elszakadt, vagy meglazultak a szemek, csak a látványban gyönyörködtem. Jenő azonban, a vérbeli motoros, szakmai eszmecserébe mélyedt Sanyival. Én csak annyit értettem meg a kiselőadásból, hogy a gyárilag 50 köbcentis motorral óránként legfeljebb 40 kilométeres sebességre kalibrált járgány az ő művészete által országúton akár 60, sőt, lejtőn 70 kilométeres sebességre is képes. Persze hátszéllel – röhögtük el magunkat, de Sanyi összehúzott szemöldöke láttán jobbnak láttuk, ha elhisszük amit mond. A Berva moped sem a semmiből érkezett. Elődei, a kerékpárra szerelt kismotorral rajzó Dongók voltak. Az ’50-es években árasztották el a vidéket. Főleg az alföldi településeken kedvelték a népek a Dongókat, melyeknek a hangja valóban hajazott a tömzsi rovar zümmögésére. A hegymenetet nem igazán bírta ez a kismotor, de kétliteres tankjával el lehetett pöfögni akár 100 kilométert is. Városi gyerekként persze nem értettem, milyen fontos szerepet töltött be a Dongó a falvak életében. Kiskamaszként inkább megmosolyogtam, ahogy az idős parasztemberek (lehettek, talán 40-50 évesek) az asszonytól elkobzott ruhaszárító csipesszel, hogy a lánc ne kapja be a gatyaszárat, boka fölött szűkre csippentett nadrágban feszítettek a motorizált bringák nyergében. A ruhacsipesznek nagyon is praktikus oka volt. Mert igaz ugyan, hogy a motor hajtotta a kereket, de az indításhoz előbb pedálozni kellett. Márpedig, ha a nadrágszárat bekapta a biciklilánc, akkor mehettek újat venni. Az pedig pazarlásnak számított. Ezért ők egyáltalán nem találták viccesnek a csipeszt, hanem kihasználták a Dongó előnyeit. Azt, hogy nem kell hajnalban végigtekerni a háztól a határba, a tsz-istállóhoz, vagy a földekre, mert dolgozott helyettük a Dongó. A női bringák hátsó kerekén is afféle védőháló akadályozta, hogy a menetszél ne sodorja a szoknyát a küllők közé, illetve ne kapja be a biciklilánc. Az ifjúság azonban már a jövőről álmodott. Berva mopedről, Rigáról, Komárról ábrándoztak. A Dongó pedig elzümmögött a feledés homályába. De a ’70-es évek elején még nem számított múzeumi tárgynak. Mint ahogy akkor is éppen arra berregett egy, nyergében egy kalapos, ruhacsipeszes-nadrágos, konfekció zakós emberrel.
Sanyi odakiáltott neki: Bandi bá, nem versenyzünk egyet? De Bandi bá egy cifrát odarikkantva folytatta útját a kocsma felé. Sanyi csak nevetett, gázt adott délibábos izirájderének és elszáguldott. Mi pedig Jenővel néztük, ahogy a lemenő nap fényében eltűnik a falusi utca porából felvert szürke felhőben, mint egy motorizált garabonciás.

Hegyi Iván: Uru muri

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.07.18. 12:47
Az uruguayi Pedro Cea, Hector Scarone és Hector Castro az 1930-as Argentína elleni vb-döntőn
Fotó: AFP
A vb-t Uruguay nyerte, de nem csak az övé volt a világ.
Uruguay három okból nyerte el az első labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát: válogatottja 1924-ben és 1928-ban olimpiai bajnok volt, az ország 1930 júliusában ünnepelte függetlenségének századik évfordulóját, és megígérte a FIFA-nak, hogy az alkalomra felépíti a csaknem százezres Centenario stadiont. Európa nem ájult el az ötlettől. Bár a házigazdák felajánlották, hogy valamennyi küldöttség utazási és szállásköltségét kifizetik, a klubok nem akartak több hétre lemondani játékosaikról, így nem hajózott a vb-re Anglia, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Németország, Olaszország, Spanyolország, Svájc válogatottja sem. A nagy aréna pedig nem készült el a Mundial rajtjára, de úgy alakították a menetrendet, hogy az „uruk” csak öt nappal a nyitány után, július 18-án lépjenek pályára először. Addig Montevideo másik két stadionjában, a Pocitosban és a Parque Centralban zajlottak a küzdelmek, szerény érdeklődés mellett. (Ez volt az egyetlen labdarúgó-világbajnokság, amelynek mérkőzéseit egy városban rendezték.) A Románia–Peru találkozót (3:1) háromszáz, a Chile–Mexikó meccset (3:0) ötszáz, a Jugoszlávia–Bolívia partit (4:0) nyolcszáz néző előtt játszották. Ám 362 nappal a Centenario építésének megkezdése után 57 735 néző lehetett tanúja az avatásnak. A kiadások a huszonegyedik század magyar stadionlázát idézték: a költségeket 300 ezer dollárra kalkulálták, a végösszeg azonban 450 ezerre rúgott. Juan Antonio Scasso, az építész 1932-ben a Penarol klubelnöke volt, ám egy kurta év után visszatért eredeti hivatásához. Andres Mazzali, a Nacional kapusa viszont nem fordulhatott vissza. A kétszeres olimpiai bajnok négy nappal a nyitány előtt megszökött az összetartásból, hogy találkozzék egy hölggyel, mire Alberto Suppici kapitány hazaküldte őt. Így is kilenc Nacional-játékos (Andrade, Castro, Cea, Petrone, Piriz, Recoba, Saldombide, Scarone, Urdinaran) maradt a keretben, szegény Enrique Fernandezt meg marta a fájdalom, mert ő volt az egyetlen labdarúgó a montevideói klub kezdő tizenegyében, akit nem hívott meg a szakvezető. A másik Fernandez, a penarolos Lorenzo viszont alig várta az Uruguay–Peru meccset, és nemcsak az aréna átadása miatt, hanem azért is, mert az 1929-es Copa Americán mesterhármast ért el a peruiak ellen (4:1). Ám a kilencven évvel ezelőtti nyitányon forróságban is köhögött az uruguayi csapat, amelyet Hector Castro mentett meg a 0:0-ás premier szégyenétől. A győztes gólt szerző labdarúgó félkezű volt, mert már tízévesen asztalossegédként dolgozott, és tizenhárom esztendős korában egy elektromos fűrésszel levágta a jobb alkarját. A lába hibátlan maradt, és a legendás labdarúgó – egyebek közt – azzal is beírta magát a futball történetébe, hogy az uruguayi bajnokság 1934-es döntőjében a Nacional mindhárom gólját ő szerezte a Penarol ellen (3:2). Hosszadalmas döntő volt, mert az első mérkőzésen a Penarol úgy érte el az egyetlen gólt, hogy a labda már elhagyta az oldalvonalat, és a Nacional doktorának orvosi táskájáról pattant vissza a pályára, ám ezt a játékvezető nem vette észre. Óriási balhé támadt, a Nacional tiltakozó játékosai közül hármat kiállított a bíró, majd – mivel az indulatok nem csendesedtek – a hetvenedik percben lefújta a mérkőzést. Az uruguayi szövetség szabálytalannak ítélte a gólt, ezért az utolsó húsz perc pótlását rendelte el 0:0-ról, de úgy, hogy a három kiállítás közül kettőt érvényben hagyott, azaz a Nacional kettős létszámhátrányban játszott ötven percet, azaz kihúzta a kétszer negyedórás hosszabbítást is. Aztán harmadszorra Castro jött, látott, a Nacional győzött. Hiszik vagy sem, a világbajnokságon is esett a táskáshoz hasonlóan furcsa gól. Az Uruguay–Jugoszlávia elődöntőben, 1:1-nél a labda elhagyta az alapvonalat, egy fotóriporter – más források szerint egy rendőr – visszarúgta, és Anselmo a hálóba lőtt. A jugoszlávok őrjöngtek, és végül 6:1-es vereséget szenvedtek, de nem győzték hangoztatni: a rendezők nyilvánvalóan megvesztegették Almeida Rego brazil játékvezetőt. Ezen a meccsen jegyezték a vb hivatalos rekordközönségét: 79 867 fizető néző tolongott a tribünökön. A döntőre már csak 68 346 belépőt adtak ki, de sokkal több embert engedtek be, mert 40 ezren kinn rekedtek, és a rendőrség ribilliótól rettegett. Az atmoszférára jellemző, hogy a Mundial alatt az állami hivatalok csak délelőtt tartottak nyitva, míg a börtönökben rádiókat szereltek fel, hogy elkerüljék a futballrajongó fegyencek lázadását. A csúcstalálkozót a lapok „a viszonteladók eldorádójának” nevezték, az üzérek hússzoros áron értékesítették a tiketteket. A rivális argentinok pedig ezzel a jelszóval készültek a döntőre: „Győzelem vagy halál!” A nagy meccs első félidejét argentin, a másodikat uruguayi labdával játszották. E miatt vagy sem, a szünetben a vendégek vezettek 2:1-re. Góljaikat Carlos Peucelle és a torna mesterlövésze, Guillermo Stabile szerezte, de nagyot nőtt a szemekben a jogászhallgató Manuel Ferreira is, aki a vb alatt hazautazott vizsgázni, majd a sikeres kollokvium után visszatért Montevideóba, és a döntőn is játszott. Ám a fordulás után a házigazdák 4:2-re fordítottak, az argentin futballszövetség pedig közölte az uruguayival, hogy minden összeköttetést megszakít vele. A döntést azzal indokolta: „Uruguay válogatottja brutálisan játszott”. A bojkott az eredeti szöveg szerint „örök időkre” szólt, és két esztendeig valóban nem találkozott a két hagyományos ellenfél, amely csak 1929-ben öt mérkőzést vívott egymással. Buenos Airesben a döntő estéjén megtámadták az uruguayi konzulátust, és uruguayi zászlókat lengető nőket vertek meg a legcsekélyebb kímélet nélkül. Az uruguayi játékosok ugyanakkor nemzeti hősökké váltak hazájukban. Legendává lett a Rimet Kupát először magasba emelő José Nasazzi; a később uruguayi szövetségi kapitányként is elismert Pedro Cea; a két évig a Fiorentinában játszó, „Itália leggyorsabb labdarúgójának” nevezett, a 100 métert 11 másodperc alatt futó Pedro Petrone; a Nacionalban 369 meccsen 301 gólt szerző, utóbb a Barcelona és az Internazionale csapatában is futballozó, az ötvenes évek elején a Real Madridot edzőként irányító Hector Scarone; a cipőtisztítóból aranyifjúvá emelkedő, majd nemi bajoktól szenvedő, fél szemére megvakuló, idült alkoholistává satnyuló José Andrade; vagy az az Alvaro Gestido, akinek bátyja, Oscar Uruguay elnöke volt 1967. március elsejétől december 6-ig, amikor hatvanhat éves korában meghalt. (Alvaro az ötvenet sem érte meg, negyvenkilenc éves korában elhunyt.) S ha az első vb-n a magyarok nem vettek is részt, hazánk fiainak volt közük a Mundialhoz, Uruguayhoz. Chile válogatottját Orth György irányította, a Nacional bajnokcsapatát pedig Szigeti Imre dirigálta „a 9 a 11 ellen” idején. A vb-t Uruguay nyerte, de nem csak az övé volt a világ.  

Uruguay–Peru 1:0 (0:0)

Vb-csoportmérkőzés, 1930. július 18., Montevideo, 57 735 fizető néző. Jv.: Langenus (belga). Uruguay: Ballestrero – Nasazzi, Tejera – Andrade, Fernandez, Gestido – Urdinaran, Castro, Petrone, Cea, Iriarte. Peru: Pardon – De las Casas, Maquilon – Denegri, Galindo, Astengo – Lavalle, Lores, Villanueva, Neyra, Ferreira Souza. Gól: Castro (68.).