Párhuzamos világok

Jópofa ez a magyar miniszterelnök, mindig olyanokat mond, hogy van min csámcsogni hetekig. Közben elhisszük, hogy a kormánypropaganda ellenére Orbán Viktor műanyag karddal ment ki a múlt héten Brüsszelbe, ahonnan döntetlennel tért meg. A NER tíz éve után is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez a döntetlen a „konszenzusos diplomácia” következménye. Sőt még azt is bevesszük, hogy valójában deresre akarják húzni a magyar miniszterelnököt. Csak még nem tudják, ki, mikor és hogyan. De a jogállamisági kritériumok ajtaját kinyitották, amit már nem lehet becsukni...

Abban is konszenzus lehetett Brüsszelben, hogy az ajtó kitárásának felelősségét rátolják a „bevándorláspárti, Soros-kézben lévő” Európai Parlamentre. Ha nagy vehemenciával magyarázzák, azt is látjuk, hogy Orbán egyezséget kötött Merkel német kancellárral, aki viszont a magyar befektetéseit féltő német nagytőke kezében van. Pedig nekik igazán tudniuk kellene, hogy a tőke és az autoriter politikai rendszerek szövetsége hozhat ugyan anyagi sikert, de a vége e viszonynak nem szokott túl szép lenni. Ezért is lehetett és lett a liberális parlamenti demokrácia a tőke legkellemesebb ágyasa.

Minden világos, csak a fejünk zúg. Abban nem vagyunk biztosak, hogy a Nyugat valóban megértette, amit a kormányfő már Budapesten nyilatkozott: „nem vagyok a régi, de néhány ilyen libernyákot, akikkel vitatkoznom kellett, azokat azért még elviszem a hátamon”. Nem a politikailag korrekt beszéd elleni küzdelemmel álcázott tahóságról beszélünk, hanem a tartalomról (Kálmán László nyelvész: a kormányfő ezennel a csőcselék legaljába sorolta be magát), amely egyetlen jelzőbe sűríti azt, ahogyan a magyar hatalom feje a Nyugat politikai kultúráját minősíti, s ami azt sugallja, hogy lépésnyire vagyunk az EU kifelé – Keletre – nyíló kapujától.

Megértjük azt is, hogy a Nyugat nem tud mit kezdeni a magyar hatalommal. Le nem válthatja, mert mégis a fél ország szavazta kormányra többször is a tíz év alatt, s ha tetszik, ha nem, parlamenti jelenlétével az ellenzék is legitimálja a NER-t. Furcsa is volt hallgatni, hogyan dicsőül meg a sötétbe ugró Index-szerkesztőség gerince, miközben az ellenzék a Házban ücsörög, keseregve sanyarú sorsán, amelynek megint csendesebb visszhangja lesz a könnyű emlékezetű nyilvánosságban. Amely megint elvesztette a tájékozódás, a hatalom ellenőrzése jogának egy szeletét.

Párhuzamos valóságokban bolyongunk, és ha mi sem ismerjük ki magunkat a saját földünkön, mit kezdjen, kezdhet velünk az ugyancsak bolyongó Nyugat? Ahol „a liberalizmus éppen akkor veszít a hiteléből, amikor az info- és biotechnológia összeolvadása hamarosan emberek milliárdjait taszítja ki a munkaerőpiacról, és aláássa a szabadságot és az egyenlőséget is”. Ahol a „big data algoritmusai digitális diktatúrákat hozhatnak létre, amelyekben a hatalom egy parányi elit kezében összpontosul, míg a többség sorsa nem is a kizsákmányolás lesz, hanem valami annál is rosszabb: a jelentéktelenség.”

Yuval Noah Harari történészt idéztük. És – talán – a közeljövőt.