Előfizetés

Időtlen vagányság

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.07.30. 11:00

Fotó: Roger-Viollet / AFP
Hat szóban összefoglalni egy regényt vagy novellát nem könnyű, főképp nem, ha a XX. század egyik legjelentősebb szerzőjének írásairól van szó. Ám Hemingway ma is megmozgatja a fantáziánkat.
Talán nincs, aki ne ismerné Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger című könyvét, amely 1952-es megjelenését követően a Pulitzer-díjat és az Irodalmi Nobel-díjat is meghozta az amerikai szerzőnek. A rövid, ám annál erőteljesebb hatású regény új kiadásával az év elején indította útjára a 21. Század Kiadó szerzői sorozatát. – Hemingway évek óta hiányzott a magyar boltokból. Hogyan lehetséges ez? Abszurd, nem? Ő a valaha volt legnépszerűbb írók egyike, itthon is, máshol is. Végigolvastam az életmű nagy részét – volt rá idő, majd’ két évbe telt, mire megszereztük a jogokat – és rá kellett jönnöm, hogy Hemingway jobb, mint valaha. Nem igaz, hogy férfi-regényeket írt, nem igaz, hogy elavultak, mert csupa háború, meg bikaviadal. Az öreg halász és a tenger, a Fiesta – ami tavasszal jelenik meg – vagy az elbeszélések tényleg a világirodalom első vonalába tartoznak – mondta lapunknak Bárdos András, a kiadó ügyvezetője. – A legnagyobbak egyike volt: a művek modernek, könnyen olvashatók, mélyek. Jancsó Miklóstól hallottam, hogy minden műalkotás a szabadságról vagy annak hiányáról szól. Hemingway is a szabadságról ír – hangsúlyozta. Az olvasó könnyedén eldöntheti, egyetért-e ezzel, hiszen az említett kisregény mellett már a Búcsú a fegyverektől című kötetet is kézbe veheti, előbbi Ottlik Géza, utóbbi Örkény István klasszikus fordításában, Somogyi Péter tervezte borítóval jelent meg. Biztos sokan legyintenek, ugyan olvastam a gimiben – jegyezte meg a kiadóvezető. – Lehet, de szerintem sokan járnak úgy, mint én: igen, olvastam. És mit értettem belőle. Újra kell olvasni. És újra, megint. Hemingway alakjához megannyi legenda kapcsolódik, egy alkalommal állítólag fogadást kötött, hogy ha kell, akár hat szóban is elmesél egy történetet. A szerző egyébként is az egyszerűsítés híve volt, az apró novella mégis meghökkentő: „Kisbaba cipő eladó. Soha nem hordták.” Ennek aporpóján a kiadó nemrég az olvasók fantáziáját is szerette volna megmozgatni, ezért pályázatot hirdetett: a jelentkezőktől hatszavas összefoglalókat vártak, ezzel elősegítve azt is, hogy újabb nézőpontból tekinthessünk a hetven-kilencven évvel ezelőtt született írásokra. Bárdos András szerint ebben rejlik az irodalom lényege. – Öregszik az olvasó, változik a világ, teljesen mást jelent ma nekünk Hemingway, Updike vagy Philip Roth, mint amikor először olvastuk. A pályázat lényege pedig szerintem, hogy Hemingway műveiből egy szót sem lehet húzni, mindent a lehető legszikárabban írt meg. Ezért találta ki a hatszavas novelláját, és ezért játszunk most mi is ezzel. A kiadóvezető elmondta, majdnem nyolcvan pályázattal vettek részt a játékban, amely szerinte a befektetett szellemi munka fényében örvendetes eredmény, hiszen a feladat nemcsak az volt, hogy egy adott Hemingway-regényt hat szóban foglaljon össze valaki, hanem a mondata feladványként is működhessen, melyből rá lehet jönni, melyik írást rejti az enigma. – Egy kiadói előszűrés után aztán a közönségre volt bízva, hogy megszavazza, a döntőbe került húsz pályamű közül, melyik kettő legyen a nyertes. A két befutó végül ez lett: Takács Péter 390 like-kal „Hideg gyereksírás hallatszik, nyitott borotva élén” mondata, mely az Indián tábor című írást idézi meg, és Palczer-Aschenbrenner Eti 263 like-kal „Életed vége nem a halálod napja” megoldása, mely a Búcsú a fegyverektől című regényt foglalja össze frappánsan. Rengeteg mű érkezett Az öreg halász és a tenger című kisregénnyel kapcsolatban, ami sejthető volt, hiszen kötelező olvasmány. Viszont legnagyobb örömünkre ritkább Hemingway-írások is felbukkantak, mint az Indián tábor, Veszélyes nyár vagy a Fiesta, miközben a Búcsú a fegyverektől és az Akiért a harang szól is népszerűek voltak – részletezte Bárdos András. Kiemelte, izgalmas volt látni, hogy Hemingway modernsége nem kopott meg, és regényei, gondolatai pont olyan vagányan működnek a közösségi médiában a huszonegyedik században, mint amikor annak idején papírra vetette őket. Infó: A legjobbnak ítélt pályaművek elérhetők a 21. Század Kiadó Facebook-oldalán.

A művészet nem harci cselekmény

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.07.30. 10:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Új struktúrára, a szakma átpolitizáltságának megszüntetésére, és az intézmények összefogására is szükség lenne a magyar fotográfia területén véli Kincses Károly fotótörténész, aki az önszerveződő közösségekben hisz.
A hazai fotográfiáról nehéz jót mondani, rossz a képzés, az infrastruktúra, a pénzelosztás, a könyvkiadás, a kritikai tevékenység, nyilatkozta többször. Jelenleg is így látja? Azt nem mondom, hogy rossz az egész, vagy ne lenne remény. Alapvető problémák viszont vannak, amelyeken nem úgy kell változtatni, hogy részenként barkácsoljuk, megjavítjuk a képzést vagy a könyvkiadást... Úgy lehetne, ha értékalapúvá válna a magyar fotográfia, és megszűnne az átpolitizáltság, a ki-hová tartozik elvén működés. Ha nem azok kerülnének vezető beosztásba, akik az aktuális rendszer emberei, hanem a legjobbak. Most is arról szól a dolog, hogy a mi kutyánk kölykét védjük, a másikat elhallgattatjuk. Így nem tud fejlődni a szakma. De ez nemcsak a fotográfia problémája, minden művészeti ágra és a közéletre is vonatkozik. Korábban beszélt arról, hiába van sok fotográfiai esemény, ha a színvonal nem megfelelő. Egy struktúrát nem a földszint és az első emelet közti dolgok határozzák meg, hanem az, hogy mi van a pincétől a tetőig. Hiába hozunk létre jót a földszinten, vagy az egyes emeleteken, ha az elveszik egy rossz épületben. Vannak jó kezdeményezések, de amíg az egész rossz, ezek a projektek elszórtan, hangsúly nélkül, lényegében fölöslegesen léteznek. Ennek ellenére havonta nyílnak fotóval foglalkozó kiállítások. Darabszámra sok van, de ezek sehogy sem kapcsolódnak egymáshoz. Jelenleg azt látjuk, az egyik csoport meghív egy világhírű művészt, a másik meghív egy másikat, de a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. A pénzzel és szervezőkapacitással rendelkező intézményeknek együtt kellene dolgozniuk azon, hogy közös kampányokat építsenek fel, és az emberek ne azt mondják, egykor voltam a Műcsarnokban, háromra megyek a Capába, ötre a Vintage Galériába, aztán egy hét múlva nem emlékeznek arra, mit láttak. Az a jó, ha fotóhoz értő közönség van, és nem olyan, aki jár ide-oda. Akik csak járnak, keveset visznek haza belőle. Sokan sok helyen hangoztatják a magyar fotográfia jelentőségét. Mennyiben ért egyet ezzel? A magyar fotográfia nem attól jelentős, hogy magukat arra hivatottnak érző emberek ezt mondják. Végignézve azon a közel kétszáz éves időfolyamon, amióta hazánkban a fényképezés számba jöhet, azt látjuk, volt idő, amikor az átlag alatt volt, aztán hozta az átlagot, majd világsztárokat termelt: ezt a hullámzást mutatja. Szerintem volt a kortárs fotográfiában is a jelenleginél jobb időszak. Most harc van, ám a művészet nem harci cselekmény. Ráadásul a világsztárok kivétel nélkül elhagyták az országot, ezzel Ön kiemelten foglalkozik. A nyolcvanas években kezdtem dolgozni ezen a projekten, és arra voltam kíváncsi, hogy van az, hogy a magyar fotográfusok, akik időben emigráltak, világhírűvé váltak, és akik itt maradtak, partikularitásban elvesztek. Jelenleg nyolcszázhét emigráns fotográfusról tudok, és a teóriám szerint az itthon maradók semmivel sem voltak kevésbé tehetségesek, mint akik elmentek, csupán hiányzott az infrastruktúra, ami képes lett volna a tehetségüket értékként kezelni. Magyarországon ez nem volt, nincs, és szerintem nem is lesz mostanában. Vannak tehetséges emberek jelenleg is, ám jobbára külföldön vagy a világhálón tudnak csak érvényesülni. Van jogunk így hangsúlyozni André Kertész vagy Robert Capa magyar származását? A népbutítás jelenlegi legnagyobb eszköze, hogy azt mondjuk, mi, magyarok a világ tehetségei vagyunk. Akik elmentek, nyolcvan százalékban privát, tíz-húsz százalékban társadalmi okkal tették. Vannak tendenciák, nem véletlen, hogy 1919-1939 között mentek el mindazok, akikből világsztár lett, André Kertész, Moholy-Nagy László, Robert Capa, Martin Munkácsi, Brassaï, Lucien Hervé. Legtöbbjük zsidó származású volt, ezért egzisztenciájukban, később létükben is fenyegetve voltak. Ebből is látszik, nem elég az egyéni tehetség, biztosítani kell annak kibontakozását, s ez az állam és a mindenkori művelődéspolitikai intézményrendszer feladata lenne. Eszerint a Kertész-képek kétmilliárd forintból történő megvásárlása is csak porhintés. Jól látja, de ez sem ilyen egyszerű. Minden millió forint, amit nem egy falusi sportlétesítmény öltözőjének az ajtajára költenek, hanem a fotóra, az helyes. Más kérdés, hogy megéri-e azt a pénzt a megvásárolt ezer kép. De még ez sem kérdés, mert kifizettük, az a kérdés, mi lesz vele. Ha annyi történik, hogy betagozódik ebbe a struktúrába, akkor nincs értelme, vehettek volna futball-labdát is rajta. Az ön által alapított Magyar Fotográfiai Múzeum Kecskemétről Budapestre költöztetése többször felmerült az elmúlt években, információink szerint ismét terítéken van. Tudomásom szerint már nem is elsődleges, hogy Budapest kapjon fotómúzeumot, egy politikus szavaival élve azok a vidéki városok kapnának, amelyek megérdemlik: lesz Veszprémben, Debrecenben, és a maradék Kecskeméten. Szétbontják mindazt, amit tizenöt év alatt felépítettünk ott. A fővárosba költöztetésnek az lenne az értelme, hogy egy helyen koncentrálódjon minden, ami a fotográfiához kötődik, olyan emberek vezetésével, akik tudják, hogy kell egy korszerű múzeumot működtetni. Az alapításkor kétszázezer fotóval terveztem, most egymillió példányból áll a gyűjtemény, ennek bemutatására, őrzésére valóban alkalmatlan már a jelenlegi helyszín, ám nemcsak megfelelő épületre, de hozzáértő vezetésre is szükség lenne. A költözés önmagában kevés, ha ugyanazok az emberek ugyanazokkal az ötletekkel jönnek, akkor akár New Yorkban is lehetne a múzeum, nem számítana. Mindez tehát nem is a pénzügyi támogatásokon múlik? Elsősorban szemléletbeli, strukturális, és személyi feltételeknek kellene változniuk. Akkor lesz jó a magyar fotográfia is, ha az ország önállóan gondolkodó, viszonylag szabad, az elképzeléseiket megvalósítani tudó emberekből áll majd. Akkor először megjavítják az egészségügyet, majd az oktatást, és tizennegyedik sorban a fotográfiát is. Mégis, most mit tehetünk a változásért? Az egyetlen kiút, ha két, öt, tizenkét, harminc ember összefog egy azonos célért, és azt átviszik ezen a struktúrán, ha törik, ha szakad. Amíg az első emeleten öten kiabálnak, senki nem hallja őket a másodikon, mivel hangszigetelt falak vannak, és a rendszer okos, a beépített embereivel akadályozza az átjutást. De ha harminc ember összeáll, és nagyot kiált, akkor meghallják a másodikon, és így tovább. Én csak az önszerveződő, saját belső szabadságukért küzdő emberek közösségében hiszek. Azt ajánlanám a fiatal fotográfusoknak, keressék meg azokat, akikkel hasonlóan gondolkodnak, és együtt próbálják meg felvállalni a harcot azért, hogy az alkotásaik társadalmilag is releváns térben jelenjenek meg. Hozzanak létre sokkal több nem profitorientált galériát, ahol kiállíthatnak, olyan sajtótermékeket, ahová eljuthatnak, olyan marketinget, hogy mindenki rájuk figyeljen. De tartsák szem előtt, ez csak akkor működik, ha az alapokat kiásva, a pincéből indulva jutunk fel az első emeletre, és nem próbálunk rögtön a harmadikon kukorékolni, hanem azt mondjuk, most még az első szinten vagyunk, és az a terv, hogy a másodikra is eljussunk.  

Névjegy

Kincses Károly muzeológus, fotótörténész. A Magyar Fotográfiai Múzeum alapítója, 2005-ig igazgatója. A Mai Manó Ház egyik létrehozója, művészeti vezetője, 2015-ig kurátora. 2006-2009 között a Kieselbach Galéria tanácsadója volt. 2006-tól 2013-ig a Műemlékek Állami (később) Nemzeti Gondnokságának fotóarchívumot épített. 2013-as megalakulásától a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ művészeti munkatársa volt 2015-ig. Hétszáznál is több fotókiállítást rendezett. A magyar fotográfia történetéből című kiadványsorozat kitalálója, kiadója, számos kötet (társ)szerzője.

Visszatérni az álmainkhoz - interjú Lóth Balázzsal, a Pesti balhé rendezőjével

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2020.07.29. 19:21

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Hollywoodi művek híján Lóth Balázs Pesti balhé című, holnap debütáló filmje ígérkezik az idei év nagy slágerének a mozikban. A rendező szerint a produkció amerikai recepten épülő, de ízig-vérig magyar akció-vígjáték.
Számos kisjátékfilm, videoklip, reklám után vágott bele az első profi egészestés produkciójába. Miért várt ki ilyen sokáig? A Pesti balhén öt évvel ezelőtt kezdtünk el dolgozni. Ebben közrejátszott az a tény is, hogy mi abba a generációba tartozunk, akiknek a projektje beleesett a Magyar Mozgókép Közalapítvány megszűnése a Magyar Nemzeti Filmalap létrejötte közötti csaknem kétéves űrbe. Mindeközben persze kerestük azt a formát, mely hozzám és a csapatomhoz közel áll: hogy olyan filmet tudjunk létrehozni, melyen a közönség velünk sír, velünk nevet. Azért három iskolát is elvégzett, mire leforgatta a Pesti balhét. Visszakérdezek: filmrendezőként lehet, vagy érdemes a rövid úton járni? Egy szórakoztató film elkészítéséhez is nagyon szükséges az a tapasztalat és szakmai tudás, hogy élő karaktereket alkoss, melyekkel a néző azonosulni tud. Van, aki erre húszévesen is képes, én érni szerettem volna. Nyilván nekem ezek az évek egyfajta útkeresést is jelentettek, de, most látva a végeredményt, tudom, hogy ilyen filmeket szeretnék készíteni. Vígjátékokat? Nem kizárólag. Műfaji filmeket. A hatáskeltés mestersége érdekel. Legyen az izgalom, katarzis, öröm – a lényeg, hogy képes legyek a néző figyelmét két órán keresztül magamnál tartani. Ezt örömmel hallom olyan alkotótól, aki az SZFE-n végzett, mivel a kritikus hangok szerint ott csupán alanyi művészképzés zajlik. Az SZFE számomra a szabadságot jelképezte, nagyon hálás vagyok minden tanáromnak. Én a Pesti balhét szerzői műfajfilmnek tartom, ha szabad ilyesmit mondanom. Nyilván ez a produkció egy amerikai recepten épülő, de ízig-vérig magyar akció-vígjáték. A főszereplő karakter, Marcell életútja, aki csodagyerekként indult, majd a pénzszerzést választotta, melyben megcsömörlött és mindeközben elfelejtette gyermeki énjét, sokunknak ismerős. Leszámolunk az álmainkkal, melyekhez néha szeretnénk mégiscsak visszatérni. Én nem voltam csodagyerek, de emlékszem, hétéves koromban apám kamerájával a kezemben elkészítettem az első gyurmafilmemet és készültem a nagy rendezői karrierre. Ehhez képest, tényleg hosszú utat tettem meg, mire elkészült a Pesti balhé, mely több mint nyolcvan vásznon kerül a magyar mozikba. Mit szól az SZFE-t érintő modellváltáshoz, mely ellen számos mostani és volt hallgató, elismert művész tiltakozik? Mélyen együtt érzek és nagyon bízom abban, hogy a fordulatok ellenére jövőben az SZFE megmaradhat az a szabad alkotóműhely, ami mindig is volt. Amikor a New York Film Academy-t végeztem Amerikában, bárkivel beszélgettem, két egyetemet ismert a régiónkból: a Łódź-I Nemzeti Filmiskolát és a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemet. Ez nem véletlen, hiszen elképesztő sikerek állnak az intézmény mögött. Annyit elárulhatunk, hogy a Pesti balhéban a csapat nem ki, hanem belopni akar egy festményt egy aukcióra. Ez kinek jutott az eszébe? Sajnos nekem! Vállalom a fordított képrablás ötletét. Írótársaimmal eleinte egy osztálytalálkozó-szerű filmben gondolkodtunk, melyben egy baráti csoport, úgy dönt, hogy elkövet valamiféle közös dolgot, nemes cselekedetet. Erre jött a gondolat, hogy a sikertelen festő barátjuk képét belopják egy aukcióra, hogy megmutathassa magát a világnak és az őt sosem támogató apjának. Ez pedig remek lehetőséget adott arra, hogy cinikusan tekintsenek a művészvilágra. Nem akartunk pálcát törni a magas művészet előtt, nem lépünk túl a fricska határain. Jól bevált „sikerarcok” mellett a Pesti balhé nagy felfedezése Inotay Ákos. Nem tudja, hol volt ő eddig? A sikerarcok kérdése tekintetében: Mészáros Bélát már 2016-ban kiválasztottuk a főszerepre, amikor még alig szerepelt magyar filmben. Hála Istennek, hogy más is úgy gondolta, hogy csillogó tehetség és mára sztárrá vált – ez nekünk jó. Inotay Ákos húsz éve jó barátom, mint számos más filmet, közösen írtunk. Én elkezdek egy mondatot, ő pedig befejezi. Hozzánk csatlakozott Kis-Szabó Márk, aki Katarban élt, így igazi nemzetközi munka volt. Ákossal természetes szövetség volt és amikor formálódtak a karakterek beugrott, hogy tökéletes lenne az egyik szerepre. Hogy hol volt ő eddig? Ákos nem egy extrovertált színész és nem igazán önmenedzselő típus. Én évek óta tudom, hogy generációja egyik legjobb filmszínésze és főleg sorozatokban és kisfilmekben láthattuk. Meglepő módon több amerikai filmben lehetett látni, mint magyarban. Remélem, hogy végre a magyar nagyközönség is felfedezi magának. A Pesti balhét látva sokszor Guy Ritchie jutott az eszembe. Ez az előzetesre igaz inkább. Előttem sokkal inkább a heist movie műfaja, azaz a képrablásos filmek lebegtek, mint az Ocean’s Eleven vagy Az olasz meló. Illetve számos haver és felnövéstörténet, mint a Másnaposok. Nagyon mélyen merítettünk és rengeteg a referencia a Pesti balhéban, de hiszem, hogy végül egy tökös magyar zsánerfilmet készítettünk, melyre nagy szükség van a mozikban. Azt hadd tegyem hozzá: könnyű műfajt csak nézni könnyebb, nem csinálni. A magyar zsánerfilm fogalma eddig többnyire kamara kabaré jellegű komédiákat jelentett, melyeket többnyire lehúztak a kritikusok, de a pénztáraknál meglepően jól teljesítettek. A kritika szubjektív műfaj, én nyilván azt szeretném, hogy az ítészek is jól szórakozzanak a Pesti balhén, hiszen ők is csak nézők. Történelmi filmet készítene? Történelmi indíttatású filmet igen, mert önállóan a zsáner nem létezik. A kosztümös film is csak technikai fogalom. Amúgy meg, miért ne? Ha az adott film története eljut a szívemig, ezáltal tudok vele hatni, az élet szép oldalát mutatja meg, érdekel. A mohácsi vésznek van esetleg ilyen oldala? Hollywood minden bukásban megtalálja a kis emberi sikertörténeteket, megfogható katartikus momentumokat. Akár a mohácsi vész esetében is meg lehet találni ezeket, melyektől egy kataklizma elviselhető, sőt felemelő lehet annyira, hogy gazdagabban jöjjünk ki a moziból. Gondol még a Celluloid Műhelyre? A kilencvenes években fiatalokból álló csoportra, akik autodidakta módon készítettek filmeket. Hogyne, hiszen olyan alkotók kerültek ki innen, mint Orosz Dénes, aki sorra szállítja a közönségsikereket. De hosszan sorolhatnám azokat a neveket, akiknek mi adtuk meg a lehetőséget első kisfilmjeik megvalósítására: ez volt a Celluloid Workshop melynek keretében, film nyersanyagra két-három nap alatt hat-nyolc kisfilm készült el. Ez a műhely nagyon demokratikus kezdeményezés volt, ahol senkinek sem az ego volt a lényeg.   

Névjegy

Lóth Balázs 1977-ben született, tanulmányait a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció szak televíziós szakirányán (operatőr képzéssel), a New York Film Academy Total Immersion Course-on, valamint a Budapest Cinematography Masterclass 2003-on (operatőri mesterkurzus Zsigmond Vilmos és Kovács László vezetésével, observer) végezte. 2010-ben diplomázott a Szinház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakán.