Előfizetés

Egy őszinte szó Orbántól – A kormányfő szintet lépett a gyűlöletbeszédben

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.02. 13:30

Fotó: Dursun Aydemir / AFP - Anadolu Agency
Orbán Viktor, a férfiasságot és fickósságot előszeretettel emlegető politikai ketrecharcos, a magyar férfiember archetípusát a gazdában felcsillantó felcsúti milliárdos fontos kérdést indukált a minap: hová vezet a nemzet újabb és újabb részének (a Fidesz–KDNP-n kívüli majdnem egészének) megbélyegzése? A kormányfő szintet lépett a gyűlöletbeszédben.
„Magyarországnak, nekem személyesen szerencsém van, mert én voltam katona, a fél életemet edzőtáborokban és öltözőkben töltöttem el. És nem vagyok a régi, de néhány ilyen libernyákot, akikkel vitatkoznom kellett, azokat azért még elviszem a hátamon. Tehát a fizikai megterhelését a tárgyalásoknak azt én az átlagosnál jobban bírom is meg bírtam is.” Orbán Viktor mondta ezt egy hete a Kossuth rádió­ban. A jelenlegi miniszterelnök úgy kommunikált, mintha az Európai Tanács maratoni ülésén szabadfogású pank­rációval – esetleg tizenegyesrúgásokkal – kellett volna a mintegy kétezermilliárdos gazdasági helyreállítási alap sorsáról dönteni. Az öltözőszagúan romantikus képpel nem is volna sok baj, minden kormányfőnek szíve joga, hogy belegabalyodjon szövegíróinak a metaforáiba, ahogy az is, hogy úgy magyarázzon az övéinek, aminek nyomán áradnak a közösségi médiában a lájkok, szívecskék és zászlócskák. És persze a szóhasználatban is szabadságot élvez: kellő mennyiségű mocskos liberálisozással és komcsizással biztosíthatja a menetrendszerű vértolulást a kemény mag tagjaiban. 
Olykor érdemes visszamenni a kályhához, jelesül a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) alapvetéséhez, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatához (NENYI). A 2010-ben választási lendületből elfogadott dokumentum „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” címmel örvendezett a fülkeforradalomnak, ami elhozta az új társadalmi szerződést. Ebben az eszmeesszenciában a NER kinyilvánította azt is, hogy „természetes része a mindenkori parlamenti ellenzék (…), amely a kormányzó többségtől eltérő véleményeket, szempontokat fogalmaz meg és képvisel, a nemzeti egységhez történő hozzájárulását elismerésnek kell kísérnie”. Utólag könnyen belátható, hogy a Fidesz-kormánynak addig fontos a nemzeti együttműködés, ameddig nem fenyegeti veszély kétharmados felhatalmazását – ami nem egészen 50 százalékos választási eredménnyel is megszerezhető. Ehhez – egyfajta országfaló – jobboldal kisgömböcként nincs más dolga, mint üzemi hőmérsékleten tartani a ­szavazóbázisát a jól bevált fin­kelsteini módszerrel, az ellenségképgyártással. A kormányzati propagandának köszönhetően a baloldal a mai napig cipeli a kommunizmus keresztjét, és mint a 2005-ös Orbán Viktortól tudjuk, Kun Béla és Rákosi Mátyás nyomdokain lépdelve „amikor csak teheti, ráront a nemzetére”. (Kövér László a baloldali bűntörténetet azzal egészítette ki, hogy senki, azaz senki más nem tehet Trianonról, csakis a szociáldemokraták és a kommunisták.) A liberálisok szint­úgy hazaárulók a kormányfő és körei szerint, akik Soros György pénzén élnek, és rendre feljelentik Magyarországot Brüsszelben. Az alternatív orbáni valóságban a mostani uniós csúcson is a nemzetközi liberális brigádok támadását kellett megállítani a magyar és a lengyel erőknek. Miközben a valóságos valóságban az Orbán által csak holland fickóként említett liberális kormányfő, Mark Rutte azon dolgozott (sokakkal együtt), hogy az uniós forrásokért cserébe a jogállamisági kritériumokat számon lehessen kérni. Ehhez képest milyen felütéssel írt a Magyar Nemzet a csúcsról? „Orbán zsenije lehervasztotta a mosolyt a baloldaliak arcáról.”

Köpönyegfordító

Kálmán László nyelvész (lásd: interjúnkat) a Facebookon elemezte Orbán szóválasztását (a miniszterelnök ellenfeleit libernyákoknak titulálta). Ha egy kormányfő ezt a szót használja, akkor a „csőcselék legaljába sorolta be magát”, értékel az egyetemi docens. „A miniszterelnök tudatosan bánik a szavakkal, és szeret provokálni, heccelni, már-már trollkodás, amit csinál: szerintem a libernyák kifejezés sem véletlenül került a rádiónyilatkozatba” – mondja Hunyadi Bulcsú. A történész, szociológus (egyben a Political Capital vezető elemzője) úgy látja: a Fidesz szereti a szimbolikus ügyeket, csakhogy ezeknek a politikai valóságértelmezési topikoknak súlyos, gyakorlatias következményei is lehetnek. Ilyen, amikor a civil szervezeteket akarja megregulázni a kormány, amikor a független sajtó mozgásterét szűkíti centiről centire, amikor szétroncsolja az MTA kutatói hálózatát és elismert szakembereket pécéz ki magának. A pártsajtóban Franka Tibor sietett a kormányfő segítségére, és nekiesett Kálmán Lászlónak. „Ebből a már gyökereiben is mérges kotyvalékból aztán – amelyben hazudozás, sunyiság, gyávaság, félelem, irigység, fennhéjázás együtt zuborog – kikeverte a Kálmán-féle rágalomkoktélt”, köszörülte a nyelvét a nyelvészen a lojális közíró a Magyar Nemzetben. Szerinte a libernyák szó nem mást jelent, mint köpönyeg. Az más kérdés, hogyha valóban komolyan gondolta, amit írt, és Orbán maga is „felsőruházati értelemben” használta a szót, akkor Franka szerint hova caplatott a miniszterelnök rahedli köpönyeggel a hátán Brüsszelben? A Nemzet publicistája nem emlékezett meg róla, de Dragomán György igen: az Athenaeum 1841-es, 48-as számában Kurucz Pál (aki valószínűleg Bajza József) küldött fontos üzenetet a jövőbe, 179 évvel későbbre, nekünk. „Én nem írok díjért, hanem hazafiságból, ez nekem elvem. Tudom, hogy ez elv mellett felkoppan az ember álla, s ha ma három frakkja van, egy év múlva megköszönheti, ha egy rongyos libernyák figyeg a vállán.” Az író hozzáteszi még: „Jegyezzük meg tehát, a libernyák szó azt jelenti: köpönyeg. Aki libernyákot forgat, köpönyeget forgat.” A liberálisokra használt dehonesztáló kifejezést a Patrióta Európa Mozgalom közösségi oldalán is megtalálhatni: libernyák médiáról írtak két éve. A CÖF (Civil Összefogás Fórum)-szerű szellemi képződmény 209 ezer követővel rendelkező közösségi oldalán a bakonyi halgombócleves és a Kárpát-medence csodálatos madarai között gyíkarcozza a momentumos Fekete-Győr Andrást, hazaárulózza az MSZP-s Ujhelyi Istvánt, és élteti a Fidesz libernyákozó elnökét. A fogalom öblös zsidózást is kifejező előképe a libsi, amelyet a liberális és a biboldó (zsidó) szavakból ­kreált a szalonnáci népnyelv, valamint a liberó, a libbant, libióta – vagy Pataky Attila röhejes verséből tudhatóan –, liberóta. Ezek a fogalmak még a Pesti Srácok felületén is inkább a hozzászólások között forognak, mélyen lenn, ahová regnáló kormányfő ritkán alacsonyodik le.

Elvitatott létezés

Hunyadi Bulcsú szerint a szélsőséges populista társadalmi-politikai szereplők és ideológiák sajátja, hogy lekicsinylően és megbélyegzően beszélnek azokról, akik mást gondolnak, mint amit ők, elvitatva tőlük a legitimitást, feleslegesnek vagy károsnak ítélve a létezésüket. A miniszterelnök dehumanizáló, lealacsonyító szóhasználata pedig azt jelzi: ezeket a szereplőket nem kell komolyan venni. „Az ilyen beszédmód legenyhébb következménye lehet az, hogy elmélyíti és rögzíti a megosztottságot. Az a hozzáállás rögzülhet az emberekben, hogy ha a miniszterelnök így beszél a nemzet egy csoportjáról, akkor ezt ők is megtehetik. Végső soron kialakul egy végtelen bizalmatlanság, és teljesül a cél, hogy egymástól hermetikusan elzárt szekértáborok jöjjenek létre, ahol mindenki csak a saját választóihoz beszél. Így nemcsak a liberális válik szitokszóvá, hanem mindenki ellenséggé lesz, aki mást gondol, és szavazók lezárnak a kritikus gondolatok előtt. Ennél durvább következmény lehet az egyes személyek, csoportok ellen irányuló verbális vagy fizikai atrocitás, fenyegetés és akár agresszió” – mondja Hunyadi Bulcsú. A vezető elemző azt mondja: az ellenségképzés a szélsőséges politikai aktorokra jellemző. Kitalálnak, fel­építenek egy „pofozóbábut”, és oda­állítják a társadalom elé: tessék, lehet utálni. Ennek az a politikai funkciója, hogy összefogja a saját tábort, és közös ellenséget teremt, aki ellen összefogva, együtt lehet harcolni. És hogy miért a liberálisok? Ennek Hunyadi Bulcsú szerint van egy kulturális-szimbolikus oka. A Fidesz narratívája régóta arra épül, hogy a hagyományos értékeket védik a szabadsággal vagy – ahogy ők fogalmaznak – a szabadossággal, a modernitással szemben. Mindez kiválóan használható mind a belpolitikai, mind a külpolitikai folyamatok magyarázására. Nem véletlen, hogy ez a beszédmód 2015-től, a migrációs hatások megerősödése után durvult el. A menekültellenes retorika és a migrációs narratíva lett az a civilizációs, kulturális keret, ami szerint a liberális nyugati elit tagjai és a belső ügynökeik vélt kötelezettségekkel támadják Magyarországot, miközben a kormány igaztalan támadásoktól védi a nemzetet a külföldi befolyásolástól.

A Fidesz gazdaállatságai

A kormányfő megszólalásaitól korábban sem volt idegen a lenéző és megvető stílus. A menekültválság óta kifejezetten kézre esik neki a láthatatlan háttérhatalmak és hazai ügynökeik emlegetése. A 2016-os március 15-i beszédében a magyar lakosság egy részét parazitáknak bélyegezte, amikor arról beszélt, hogy az ellene szót emelőknek „gazdaállat híján meg vannak számlálva a napjai”. Hasonlóan stigmatizáló szavakkal szólt az „emberjogi harcosok falkáiról” is. Kovács M. Mária nemrég elhunyt történész akkor úgy értékelt a Népszabadságban, hogy „a politikai ellenfelek emberi mivoltának tagadása, dehumanizálása riasztó új fordulat a kormányfő re­torikájában”. Ez a riasztó fordulat utat nyitott olyan, a szervilizmus magasiskolájában tanult elméknek is, mint Csizmadia László. A békemenetes CÖF-elnök a bolsevik-kommunista erők és utódaik ideológiai vírusáról és az ultraliberalizmus többfejű sárkányáról értekezett a közelmúltban a Magyar Hírlapban. A Pesti Srácoktól sem idegen a képi lelemény, ha liberálisokról van szó, szerintük „a matematikától a biológiáig­ beszivárogtak mindenhová”. Ezt a kerékpárt a Magyar Nemzet tolta a végtelenbe, amikor álnév mögé bújva arról írt, hogy Szabó Tímea egy organizmus, a háttérhatalom biológiai fegyvere, akit „egy titkos szigeten lévő, illegális laboratórium­ban hoztak létre egy kullancs és Lendvai Ildikó DNS-éből... Először csak megbújt a parlamenti fakazetták, parketták rései között, aztán lassan bekúszott az ülésterembe…, és ­szerteszéjjel fröcskölte a baktériumait”.

Jobbnál rosszabb

„A Fidesz az elmúlt években szinte szó szerint átvette a szélsőjobboldal üzeneteit. Az a diszkurzív keret, amiben a migrációról beszélnek, megfelel a szélsőjobboldali Great Replacementnek, vagyis a Nagy Kicserélődés elméletének, miszerint külső és belső erők fenyegetik az őshonos fehér, keresztény, férfidominanciájú társadalmak etnikai és kulturális előjogait. Az ő narratívájukban a belső ellenséget a »család értékeit fenyegető« meleg közösségek, a »bevándorlást támogató« baloldali és liberális politikai csoportok és a misztikusan hangzó jelzővel ellátott, »külföldről támogatott« civil szervezetek jelentik. Ezt a szélsőjobboldalon uralkodó narratívát alkalmazza a Fidesz, ha esetenként finomabb nyelvezettel is” – értékel a PC vezető elemzője. A liberálisellenesség politikai termék, amint a polgári Magyarország eszménye is az volt, véli G. Fodor Gábor szavait parafrazálva Hunyadi Bulcsú. Fontos eleme volt ez már a menekültellenes narratívának, a Brüsszel elleni szabadságharcnak, a Soros György elleni kampánynak is, és a vezető elemző attól tart, velünk fog maradni, mert a kormány úgy ítéli meg, hogy a liberális ­el­len­ségképgyártásnak konjunktúrája van. A Fidesz számára a szélsőségesség követelmény, hiszen más formáció által bemutatott, értékelhető szélsőjobboldali produkció híján táborának jelentős része – egy néhány évvel ezelőtti becslés szerint egyharmada – radikális. A parttalan jobbra tolódás azonban veszélyes is lehet számára, mert középről, az européer, atlantista, konzervatív városi nagypolgári rétegből veszíthet további szavazatokat, mint ahogy a korábbi lemorzsolódást alátámasztották a közvélemény-kutatások is, mondja Hunyadi Bulcsú. „A Fidesz hatalmának az egyik alapja ezért a totális kontroll. Egyrészt a nyilvánosság és a közbeszéd kontrollja, másrészt a politikai folyamatoké, hiszen naivitás lenne azt gondolni, hogy ami a szélsőjobboldalon történik, arra a Fidesznek nincs ráhatása. Ahogyan teljes erőbedobással és éles médiafegyverzettel támadtak az erősödő és a mérsékelt jobbközép szavazóinak gesztusokat tevő Jobbiknak, azt jelzi, hogy a szélsőjobbhoz szólva sem akar szavazatokat veszíteni és riválist látni a jobboldalon.

Populizmus a szélsőjobbról

„Tőlem jobbra nem állhat demokratikus párt a német politikában” – ezt még a nyolcvanas években mondta Franz-Josef Strauss, a bajor CSU vezére. A helyzet évtizedekig nem változott, a kereszténydemokratáktól és a keresztényszociálisoktól jobbra valóban sokáig nem volt számottevő erő. A bevándorlásellenes AfD megjelenésével ez megváltozott, ahogy korábban Ausztria is mintát kapott a Jörg Haider-vezette szélsőségesek megerősödéséről. A jobboldali populista pártok jó ideje kihívást jelentenek Nyugat-Európában a mainstream konzervatív pártok számára Hunyadi Bulcsú szerint. „Különféle taktikákat találtak erre az egyes országokban, miközben a válaszkeresés folyamatos. Arra is van példa, hogy a centrista jobbközép pártok jobbra tolódnak, és populista elemeket vesznek át és építenek be a politikájukba. Ilyet látunk Ausztriában, és részben Hollandiában és Dániában is. De olyat, hogy egy volt centrumbeli konzervatív párt egy az egyben átveszi a szélsőjobboldali narratívákat és azoknak a leghangosabb szószólója lesz, amint ez Magyarországon történik, a kontinens nyugati felén nem találunk, de még a térségünkben sem igazán. Talán Lengyelország példája hasonló, de ott a PIS (Jog és Igazságosság) soha nem volt annyira centrum-konzervatív párt, mint egykor a Fidesz” – mondja a Political Capital vezető elemzője.

Heti abszurd: Borsmacska

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.08.02. 08:30
Benkő Tibor honvédelmi miniszter a Leopard 2A4HU típusú harckocsik átadásán
Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
„Hogy milyen dal születik, azt eldönti az idő, az viszont valószínűleg nem tévedés, hogy az erő, pontosabban a magyar erő dicséretét zengi majd – hisz itt mindent a férfiasság és az izomszag mítoszával ad el a kormányzati kommunikáció.”
A világhírű Macskák musical után a magyar kormány büszke szívvel nyújtja át az ő népének – a honvédségi produkciós iroda szíves közreműködésével – a Nagymacskák című opust. Amit a hatalom szerénysége (és a mű rövidsége) okán nem neveznek nagyzenekari és nagyszínpadi mesterműnek, noha a pár perces „honfiú dalban” egy nemzet érzete sűrűl majd össze, azaz mondanivalóját tekintve túlvágtázza Andrew Lloyd Webber jelentős hírnévre vergődő, a társadalmi alapvetéseket nyávogás útján feszegető művét. Ráadásul itt nem lesz a konyhai cirmost idéző nyervákolás, a nagymacskák dorombolni fognak – szigorúan mély D-ben és tremolóban. A magyar verzió címszereplői ugyanis leopárdok, igaz, nem vérből és húsból való ragadozók, hanem száguldó acélszörnyek, amiket a köznyelv – a hivatásos egyenruhásoknál szívritmuszavart idézve elő – egyszerűen tanknak nevez. A kormány épp most rendelt be mintegy 44 ilyet, amelyek több hullámban érkeznek, és a tatai páncélosoknál lesz állomáshelyük. A fegyverfrissítés pedig egybeesik azzal a zeneszerzői aktussal, hogy az Ismerős Arcok menetindulót prezentál a tatai alakulatnak. A formáció a Jobbik klubzenekaraként működött, aztán ahogy elgyengült az egykor szélsőséges pozícióból startoló párt, úgy igazolt át a Fideszhez, és nyilvános politikai hitvallását az ellenzéket szapuló dalban mondta el (címe: Egyszerűen senkik vagytok). Hogy milyen dal születik, azt eldönti az idő, az viszont valószínűleg nem tévedés, hogy az erő, pontosabban a magyar erő dicséretét zengi majd – hisz itt mindent a férfiasság és az izomszag mítoszával ad el a kormányzati kommunikáció. (Emlékeztetőül: amikor Orbán Viktor Brüsszelbe indult lerontani a jogállami lobbit, akkor „komoly és férfias tárgyalásokra” készült, noha az ­Európai Bizottság elnöke, Ursula von Der Leyen, illetve a vén kontinensen a passzátszelet fújó német kancellár, Angela Merkel is nő. Persze lehet, hogy mindkettő nőbőrbe bújt férfi.) Mindenesetre az erő prófétája kiváló háttérkép lenne egy kliphez, Darth Vader sziluettje szépen kiadja a német rohamsisak kontúrját, legfeljebb szuszogásán kell némiképp módosítani. A sith nagyúr ugyanis azt zihálja: az erő veled van, ifjú Skywalker! Értelemszerűen a név cserélendő. Persze, hogy mire elég a honi védekező- és csapásmérő erő kiteljesítése, majd kiderül. De akkor sincs tragédia, ha a germán Leopárdok Tatán pannon pumává szelídülnek, hiszen a magyar erő akkor is nagy, ha kicsi. Legalábbis autoriter rendszerek mindig ezt sugallták – például Bors, a katona a Kádár-rendszer egyik kurzusfilmsorozatában lényegében egymaga két vállra fektet bármilyen szervezetet, hadsereget. A címválasztás áthallásához nincs szükség elmélyült tudáshoz, a fűszernövénnyel kapcsolatos közmondás ismerete bőven megteszi. És hogy az erőkultusz közmondásai/közhelyei rendszereken ívelnek át, jól mutatja Benkő Tibor mondata. A honvédelmi miniszter a piciny honi hadsereget emígy magasztalta fel: „Azt szoktuk mondani, hogy bár kicsi a bors, de erős.” (Persze nem volt mindenki ilyen finomkodó az igazság kinyilvánításával, Lányi Zsolt kisgazda politikus, Orbán Viktor szövetségese az első kormányzás idején őszintén megmondta, hogy a magyar katona egy szál szuronnyal többet ér, mint egy amerikai katona ötezer rakétával.) Úgy tűnik, a keleti nyitásból Orbán Viktor profitált: ha a despotapénz nem is döngeti az ország kapuját, a szellem már bemasírozott. Van az a míves orosz mondás, hogy szilá jeszty, umá nye nádá. Aki nem értené a keleti politikai zsargont, lényegében annyit tesz: erő van, ész nem szükséges. Magyar földbe átültetve valószínűleg úgy lehetne fordítani: az erő látszata megvan, ész nem szükséges. Pedig a frissen a teniszszövetség élére avanzsáló Lázár János épp most deklarálta, hogy Orbán Viktort logikus érvekkel meg lehet győzni. De példát nem említett. Kívülről viszont úgy tűnik, hogy a miniszterelnök akkor tér ki szándékából, ha reped az erő látszata vagy ellenerőbe ütközik. Ilyesmi történt, amikor a netadó okán tízezrek vonultak utcára, vagy amikor a saját polgármesterei feszültek be a településvezetők tervezett (a járványra való hi­vatkozással) jogfosztása után. De ilyesmi ritkán esik meg. 

Mindenki veszít az Index beszántása miatt

Csejtei Orsolya Krausz Viktória
Publikálás dátuma
2020.08.02. 08:00

Fotó: Bődey János / Index
Két Magyarország van – mondta néhány napja Sükösd Miklós médiakutató egy a Klubrádióban elhangzott interjúban, annak kapcsán, hogy az Index beszántása, vagyis a nyilvánosságból való kicenzúrázása milyen hatással van vagy lesz az amúgy nem létező médiapiacra.
Az egyik a lakájmédiát fogyasztó kormányhívek országa, a másik pedig az ellenzéki Magyarország. A nagy kérdés: egy Index-kaliberű ügy képes-e mozdítani annyit a tragikus hazai médiahelyzeten, hogy legalább egy keskeny sávban egymásra csússzon a „két ország”? Nőhet-e egyéb ellenzéki médiumok olvasottsága, vagy maradnak továbbra is apró, de legalább szabad szigetek a lakájmédia tengerében?
Bár még nem tudni, mi lesz az Index, vagyis mindazok sorsa, akik egészen július 22-ig a portál szellemiségét képviselték – és az előzmények pontos ismerete nélkül senki nem is mer róla határozottan állást foglalni –, az egészen biztos, hogy nem marad hatás nélkül az eredeti felállásban működő portál megszűnése. Ráadásul, ahogy Polyák Gábor jogász, a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője nyilatkozta, a következmények sem nyilvánvalóak ebben a történetben. „Nem egyértelmű, hogy bárki profitál-e a jelenlegi helyzetből, sőt inkább az a valószínű, hogy mindenki veszít: az olvasó éppúgy, mint maga a médiapiac és a teljes nyilvánosság. Súlyos piacrombolás zajlik, ami visszaüt mindenkire. Az Indexnek volt egy olyan brandje, ami nagyon általános elérést biztosított – nem a hardcore hírfogyasztóknak, és nem valamelyik politikai oldalnak. A politikai és a könnyű tartalmak jó elegye volt – ez és a mögötte álló húsz év tette Magyarország vezető portáljává.”

Identitást kínál

Azért sem egyértelmű a helyzet, illetve a jövő, merthogy Magyarországon az utóbbi 10 évben egy olyan, ahogy Bajomi-Lázár Péter nemrég megjelent könyvében fogalmaz, patrónusi-kliensi médiarendszer jött létre, amelynek elsősorban nem a tájékoztatás, hanem a megerősítés és az identitásképzés a legfőbb funkciója. És mivel az újságírás soha nem légüres térben alakul ki, hanem az újságírókat körülvevő társadalom lenyomata, a médián belül is meg fognak látszódni, sőt törvénysze­rűen mélyülnek azok a törésvonalak, amelyek a társadalomban is megvannak. Innen nézve az Index kigolyózása már-már törvényszerű stációja annak a 2010 óta zajló paradigmaváltásnak, mely sajnálatos módon felülről indult ugyan, de amelyhez a hazai társadalom az igényeivel nagyrészt alkalmazkodott. És amely egyre-másra satírozza át azokat a felületeket, amelyek a gondolkodásra késztető tájékoztatás irányelveit írták zászlajukra. Megvoltak az átállás fokozatai. Gyors ismétlésként: először létrejött egy új médiahatóság; a médiatanács tagjait politikai alapon jelölték ki, ráadásul 9 évre szóló mandátumot kaptak; elbocsátották a közmédia majd’ 600 alkalmazottját; állami hirdetésekben szinte kizárólag a kormánypárti médiumok részesültek; felvásárolták a TV2-t; kormánypárti kézbe került a megyei lapok 100 százaléka; majd egy jól irányzott tőrdöféssel – épp csak vegetáló állapotba taszítva a sokszínűséget – megszűnt a Népszabadság is. Az ellenzéki médiumok módszeres kivéreztetésének, a média gyarmatosításának egyik utolsó stádiuma az Index-ügy. Bajomi-Lázár a már említett, a Patrónusi-kliensi médiarendszer című könyvében részletesen elemzi az ide vezető utat. Arra keresi a választ: miért rosszabb a sajtószabadság helyzete Közép- és Kelet-Európában, mint általában Nyugat-Európában? Hogy az erős, a posztkommunista országokra jellemző centralizált kormányzás miként eredményez gyengülő médiát? Illetve, hogy a rendszerváltáskori egyértelmű szándék ellenére miért nem tudta felváltani a pártállamit a pártsemleges sajtómodell Magyarországon, ahol zömében még mindig (már megint) a politikailag elkötelezett újságírásnak van terepe.

Mindennapi betevőnket megadja

Azért fontos foglalkozni egy keveset az előzményekkel, és vázolni a jelen aktualitását, mert ennek fényében lehet egyáltalán bárminemű jóslatokba bonyolódni az Index-keltette hullámok pillangóhatásáról vagy elfodrozódásáról. Közhely, de nagyon nem mindegy, hogy ami történik, az egy demokratikus, avagy egy cenzúrázott nyilvánosság előtt zajlik-e. Egy, ahogyan Sükösd Miklós fogalmazta, nyugati típusú alkotmányos demokrácia sokszínű médiapiacán, vagy egy diktatórikus, fölülről lefelé építkező, szinte feudális nyilvánosság előtt? Merthogy, és ezt már Bajomi-Lázár Péter mondja közvetetten, a rendszer az olvasói igényekre és a reakciókészségre is rányomja a bélyegét. Vagyis, ami az „egyik” Magyarországot felbolydítja, az a „másik Magyarország” ingerküszöbéig sem jut el. Bajomi szerint a médiafogyasztás Kelet-Közép-Európában – különösen igaz ez Magyarországra – egyfajta rítusnak felel meg. Vagyis az újságolvasást úgy kell értelmezni a magyar médiatérben, mint egy misén való részvételt, ahol a résztvevő semmi újat nem tanul, ugyanakkor megerősödik benne egy készen kapott világkép. A hírek egyfajta drámává állnak össze, a világot a jó és a gonosz közti folyamatos harcként ábrázolják a sajtótermékek. Minél megosztottabb egy társadalom, állítja a könyvében Bajomi-Lázár, annál inkább előkerül a médiának ez a rituális funkciója. Magyarországon a médiapiac alkalmazkodik ehhez a megosztottsághoz, vagyis a sajtó igyekszik kiszolgálni a többségi vagy többséginek gondolt közönség igényeit. A rí­tus virtuális közösségeket teremt, identitásokat kínál föl, és éppúgy megtéveszt, ahogy a Facebook-algoritmusok, amelyek elsősorban a bennünket érdeklő témákat, értelmezési kereteket kínálják fel. Azt az illúziót keltve, hogy mindenki úgy gondolkodik, ahogyan mi. Egy ilyen közegben, ahol a lakájmédia mindennapi betevőként adagolja a propagandaadatokat, emellett pedig folyamatosan és módszeresen cenzúrázza ki, mi az, amiről esélye se nagyon legyen hallani a „híveknek”, különösen nagy veszteség az Index beszántása – mondja Sükösd Miklós. Hatalmas űr maradt a helyén, milliós olvasótábor keresi minden reggel, hogy hova kattintson, és a kisebb portálok, a 24.hu, a 444 vagy a hvg.hu csak részben tudják átcsatornázni az „indexeseket”. Beszédes, hogy a kormány minden igyekezete ellenére is az Index volt a legolvasottabb, legnépszerűbb hírportál az interneten (lásd: keretes írásunkat), számtalan kormánypárti olvasóval, aminek Sükösd szerint az is oka, hogy Magyarországon mostanáig az Index töltött be egyfajta közszolgálati funkciót.

Nem csak a közönség, a piac is veszít

Az az olvasó, amelyik nem világnézetet keres, hanem „képben akar lenni”, továbbra is keresni fogja az ehhez hasonló hírforrást – Polyák Gábor szerint a „versenytársak” közül a 24.hu a leginkább ezt követő modell: vegyes tartalmak, semleges hangvétel, így valószínűleg a kényszerből lapot váltó Index-olvasók nagy részét ők nyerhetik meg. A 444.hu is ugyanolyan jó újságírói munkával készül, de speciális hangvételű, más a brandje, Polyák szerint az a megítélés, ami körülötte van, nem teszi az Index alternatívájává. A hvg.hu, illetve a nepszava.hu is nyerhet újabb olvasókat, de senki nem így akarta legyőzni az Indexet. „A mostani piaci környezetben a kattintásszám növekedése nem jár együtt a bevételek növekedésével. Az Index bedarálása erős és rossz üzenet az esetleg még létező néhány piaci résztvevőnek: nem érdemes hosszú távon gondolkodni, ebbe a területbe befektetni, mert a hirdető nevére is ráéghet a „nem-Fidesz jelleg”, és pórul járhat. Nemcsak a közönség, hanem a piac is veszít, még jobban megroppan, nő a bizonytalanság” – véli a szakértő. Ráadásul egyértelmű jelek mutatnak arra, hogy az Index után mások is sorra kerülhetnek. Most úgy tűnik, hogy a 24.hu a következő „áldozat”: szisztematikus támadás zajlik már a Central Médiacsoport (a 24.hu is idetartozik) tulajdonosa, Varga Zoltán ellen. Polyák szerint azonban ő nem olyan könnyű célpont, mint az egykori Index-vezér, Spéder Zoltán, aki a Fidesz kezében volt. „Varga Zoltánnak vélhetően nincsenek olyan sötét ügyei. Lehet persze a kormánymédiumokban offshorozni, személyeskedni, lejárató kampányt folytatni ellene, de ezek egyelőre nem lesznek elegek ahhoz, hogy megingassák a pozícióját” – állítja Polyák.

Realitás lehet-e az előfizetés?

Az Index lehetséges sorsáról úgy véli, rengeteg bizonytalansággal járna nekiállni egy új oldal létrehozásának. Az Index-brand ugyanis nemcsak a tájékoztató jellegű újságírásból áll, hanem benne van például az a temérdek pénz is, amit az In­damedia beletett, valamint a teljes blog.hu szekció, a Velvet, a Totalcar stb. Ezt a brandet, aminek a felépítéséhez kellett az elmúlt húsz év, most az újságírók viszik, nem a tulajdonos. Egy 80-90 fős szerkesztőséget igen drága fenntartani. Tavaly 1,2 milliárd forint volt az Index forgalma, ennek a töredékét lehetne összeszedni az olvasóktól. Az is igaz, hogy a jelenlegi helyzetben nagy eséllyel nemcsak a magánemberek, hanem néhány pénzügyileg erős szereplő is úgy érezheti, támogatóként valamit tennie kell, mert ha nincs Index, akkor az eddiginél is instabilabbá válik a magyar nyilvánosság. Nagy kérdés, ki az a magyar vállalkozó, aki tisztán üzleti alapon beszállna a médiapiacba? Sükösd Miklós úgy véli, csak idő kérdése, hogy mikor indul el egy előfizetéses új Index, például „mutató.hu” néven, mert bár igaz, hogy Magyarországon viszonylag kicsi az előfizetéses portálok kultúrája, most egy nagyobb fizetőképes bázis maradt fórum nélkül. Szerinte érdemes volna arra az 5-600 ezer, külföldön dolgozó és tanuló, zömmel ellenzéki gondolkodású Index-olvasóra támaszkodni, akiknek egy előfizetéses rendszerű támogatás havi összege nem igazán kottyan meg. Ha a közéleti hírszolgáltatás léte vagy nem léte a tét, szerinte, a szokások ellenére is mozgósíthatók az olvasók. Egy szlovák példát említ, a Denník N című internetes lapot, mely 2015-ben indult, és ma már 25 ezres előfizetőnél jár az 5 milliós Szlovákiában. Polyák Gábor is egyetért azzal, hogy az indulótőkét még csak-csak össze lehet kalapozni valahogy, de honnan lesz reklám és folyamatos bevétel? – teszi fel a kérdést. „Ha kampány indulna, vélhetően többen fizetnének indexes tartalomért, mint mondjuk két hete, vagy mint három hét múlva, mert most friss az ügy. Az Átlátszónak az 1 százalékokkal együtt 50 millió forint bevétele van adományokból, a Klubrádió évente néhány tízmilliót kampányol össze, ezek a magyar piacon óriási eredmények. De egy új Index esetében nem néhány tízmillió kellene, hanem inkább százmillió. Ráadásul, amíg lesz ingyenes Origo, addig sokan nem költenének más, akár még jobb tartalomra sem. Hiába propagandaoldal, még mindig az egyik legnagyobb hírportál, sok olvasó számára megfelelő kompromisszum, mert sokféle tartalmat biztosít. A főcímekből kiderülnek a főbb események, és amíg közpénzből működik, biztosan nem is teszik fizetőssé.” Az online világ fizetős tartalmának kérdése nem csak a magyar térben zűrös. Mindenhol azt keresik, hogy adott üzleti modellel milyen piaci körülmények között tud működni. „A New York Times vagy a Guardian a nemzetközi piacról szedi az olvasóit, témáik, cikkeik téged, engem ugyanúgy érdekelnek, mint mondjuk egy indiai értelmiségit, plusz komoly a reklámbevétel-összegük – mondja Polyák Gábor. – Az amerikai médiapiacot a legrosszabb állapotában sem érdemes összehasonlítani a magyar helyzettel, nálunk sok-sok nagyságrenddel kisebb az olvasótábor, az elérés és a fizetőképes háztartás is. Ráadásul nincs piac, nehéz olyan bevételeket szerezni, amelyek a folyamatos működést biztosítanák” – magyarázza a jogász. Sokan fel szokták tenni a kérdést, főleg külföldiek, hogy ha a magyar médiahelyzet olyan, amilyen, akkor miért nem olvassák többen a BBC-t, a New York Timest vagy a CNN-t, de erre sem egyértelműek a válaszok. Egyrészt persze a magyar lakosság nagy része komoly idegen nyelvi hiányokkal bír, másrészt ezek a külföldi lapok nem foglalkoznak a magyar viszonyokkal olyan mélységekig, ahogyan az a hazai olvasókat érdekli.

Elég a Facebook és a Google?

A magyar internet az 1990-es évek második felétől azért tudott meghatározó lenni, mert ingyenes, ezért futott fel gyorsan, ezért is tudta háttérbe szorítani a nyomtatott lapokat, csak akkor még volt reklámpiac – ellenben nem volt Facebook. Igaz, hogy a közösségi médiában még szabadon lehet írni, és azt sem tiltja semmi és senki, hogy megkeressük a nekünk tetsző tartalmakat, számtalan felmérés bizonyította már, hogy nem kifejezetten a híréhség ösztönzi barangolásra az embereket az interneten. Ezenkívül, ha országos merítést nézünk, és a nagyvárosok mellett a vidéki kisvárosok, falvak olvasótáborát is vizsgáljuk, akkor azért azt látni, hogy egyfelől gyerekcipőben járnak a digitális képességek, másfelől nincs meg a kellő kíváncsiság az emberekben. Elég a Facebook és a Google, melyek mára lepipálják a netes híroldalakat – állítja Polyák Gábor. Itthon is gigantikus mértékű a social media elérése, nagyobb, mint az Indexé. Közösségi média nélkül nem tudna kommunikálni, szerveződni egy civil szervezet vagy egy ellenzéki párt sem. Egy jó Facebook-bejegyzéssel nagy elérést lehet produkálni, de nem ugyanaz a mélységű írás egy ilyen poszt, mint egy blog vagy netán egy újságcikk. „Az Indexszel együtt megszűnő blog.hu tárhelyen kívül sok más magyar és külföldi blogmotor, blogfelület létezik, amelyekre át lehet költözni, ezek csak a tartalom tárolói, az elérést a megosztások hozzák, erre jó a social media összes felülete, csak sajnos ezek minőségi tartalmat nem garantálnak: Mari néni cicás képei, az Origo vagy az Index cikkei ugyanolyan súlyúnak tűnnek ott, mint egy blogbejegyzés. Csak akkor van minőségi tartalom, ha azt valaki legyártja.” A minőségi újságírás, a valódi újságírók, akik alól folyamatosan húzzák ki a talajt, nehezen tudják felvenni a versenyt a social media tartalmaival. Polyák szerint ezt a vákuumot tölti be a szenny, a fake news, az ellenőrizetlen hír, a vélemény. Aki nem hardcore hírfogyasztóként használja a netet, hanem mondjuk a Facebookról tájékozódik az alapján, hogy mit osztanak meg az ismerősei, annak az Index mint brand kevésbé volt fontos, ő az ismerős posztjára kattint.” Polyák úgy látja, hogy az a típusú tájékozódás, ami szükséges és nem luxustermék egy jól működő nyugati társadalomban, nem tud megvalósulni a social medián keresztül. És a közösségi tér arra sem elegendő, hogy ellensúlyozza, főleg vidéken, a kormánypropagandát. Bár a szakember szerint nincs jelentős eltérés a médiafogyasztási kosárban vidék és Budapest között, a különféle kontextusok, melyeken keresztül adott tartalmak megérkeznek az emberekhez, hatalmas szórást mutatnak. „Nem önmagában a plakátok és a kormánypropaganda kellett ahhoz, hogy a vidékiek nagyobb százalékban szavazzanak a Fideszre, hanem az a sokirányú kiszolgáltatottság – közmunkától a kormányközeli kocsmatulajdonosokon és polgármestereken át –, ami az emberek létét, megélhetését biztosítja. Ezért fontos felület például a szinte bárhol fogható RTL Híradó, ami ugyan már nem olyan harcos, mint 2014-ben, de tisztességes, valódi hírforrás, a legnézettebb hírműsor” – teszi hozzá a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője. És ezért volt fontos az Index is…

Közel a felét az Index vitte

A Gemius a maga által auditált, közéleti, nem közvetlen kormánypárti irányítás alatti internetes újságok körében vizsgálta a letöltésszámot 2020 januárja és májusa között. A felmérés alapján az összesen 20 médium közül az index.hu a letöltések 46 százalékát adta. Mögötte jócskán lemaradva a 24.hu következett 13 százalékkal, majd a hvg.hu 9 százalékkal. A többi 17 portál a fennmaradó alig 32 százalékon osztozott.