Elkap minket a vihar, ki kell várni a végét, hogy be tudjunk pakolni. Dél van, mire a csillagokkal telehintett Álomszállító feliratú mikrobusz elindul Balatonföldvár felé. 56 éves asszonyt viszünk, s vele egy élet kincseit. A hölgy gyógyíthatatlan izombetegségben szenved, állapota gyorsan romlik, egyedül már nem tudja ellátni magát, így most kénytelen-kelletlen beköltözik egy ápolási otthonba. Sokat őrlődtek, mire a fájdalmas döntés megszületett, meséli útközben Roxy, a lánya. De ő és a bátyja dolgozik, nem lehetnek mindig mellette. És van visszaút: a lakást nem kellett feladni, ha a mama nem képes megszokni az új helyzetet, hazahozhatják.
Harmadik utasunk Annamari. Harminc-egynéhány éves csinos nő, kislányával és édesanyjával csöpp nógrádi faluban él. Alattomos autoimmun betegség támadta meg, két éve kényszerült kerekes székbe. Gyógykezelésre jött Budapestre, és azért tart velünk a Balatonhoz, mert örül, hogy végre megtörheti a napok, hetek, hónapok egyformaságát. Minden alkalmat megragad, úgy kapaszkodik a Viktor által szervezett programokba, mint fuldokló a vízen úszó fatörzsbe.
Az otthonnál működésbe lép a mikrobusz padlójába épített lift – leleményes szerkezet, néhány pillanat alatt zökkenőmentesen földre teszi a kerekes székes utast. Az alkalmatosságot egy külföldön letelepedett magyartól kapták, aki a Facebookon bukkant az Álomszállítóra. Az öregecske Mercedesre is a közösségi oldalon indított Viktor gyűjtést, kétezer forintokból jött össze a pénz tíz hónap alatt. A busz eredetileg kilencszemélyes, de ha az ülések egy részét kiveszik, három kerekes széket biztonságosan rögzíteni lehet, két sérült átülhet a bent hagyott ülésekbe, és elfér még két segítő is.
Alig kanyarodunk rá az autópályára, megakad a szemem a vezetőülés mögött lapuló bőröndön. Te jó ég! Itt hagyták Roxyék? „Nem, az a Mikulás-ruhám, fönt a lakásban útban lenne” – nyugtat meg Viktor. A Mikulás-troli immár évtizedes hagyomány. Viktor találmánya, sok sérült jó előre készül rá. A jeles nap előtt csoki-Mikulásokat gyűjtenek, amiket ajándékba adhatnak, a különjáratra kiteszik a „Elvis(z) a troli” táblát, földíszítik a járművet, szól a rock and roll az utastérben, Elvis-imitátor énekel hozzá, lehet táncolni, és a fergeteges bulihoz a karácsonyi fényekben pompázó Budapest adja a hátteret.
Repülni a felhők fölött
Menet közben beszélgetünk, fura lett volna egy örökké tevékeny embert egy steril kávéházban faggatni. Azzal kezdi, hogy ő lököttnek született. Szerinte a tömegközlekedés remek dolog, hiszen azokat is eljuttatja a céljukhoz, akiknek nem telik kocsira. Ő már kisgyerekkorában is vezetni akart, a sínhez nem fűlött a foga, a buszt személytelennek találta, a troli viszont patinás, kötődni tud hozzá.
A karitatív munka mindig is vonzotta, a motivációt az adta, hogy a nagymamája mankóval járt, ki se mozdult a négy fal közül, s ő gyerekként nem tudott segíteni neki. Huszonévesen önkéntes sofőrnek jelentkezett egy sérülteket segítő szervezetnél, de egy-kettőre rájött, többet is tehetne. Önállósította magát, segédeszközöket, pelenkát, járókeretet, hordozható vécét, kerekes széket szerzett és szállított házhoz szabadnapjain, a saját kocsijával. Közben már gyűltek köré a sérültek, barátja lett Soma, az üvegcsontú kisfiú, Niki, az oxigénhiánnyal született fiatal lány és Ádám, a vigyori kamasz, aki havonta kétszer várt rá a szokásos megállóban, hogy trolizhasson vele. Belelátott az életükbe és rádöbbent, hogy a sérült embereknek ugyanolyan igényeik vannak, mint az épeknek, tehát az élmény, a közösség hiányzik nekik legjobban. A felismerést tett követte: egy bérelt kisbusszal kivitte néhányukat a Margitszigetre, ahol a speciális hintákban székestül hintázhattak – életükben először.
Felsorolni is sok, mi mindent csináltak már együtt. A Liszt Ferenc repteret annyian akarták látni, hogy csuklós trolit kért hozzá a cégétől. Mindent megnézhettek, a reptéri tűzoltók bemutatót tartottak nekik, s záróakkordként az összes pályát kivilágították – pazar látvány volt. Jártak az állatkertben, a Vidám Parkban, kirándultak, korcsolyáztak, gokartoztak, fölfedezték az erdőt mopedekkel, sárkányrepülőztek.
Viktor azt mondja: csodálatos érzés mozgássérült embert reptetni. Akik fönt voltak, azóta is emlegetik a felejthetetlent. Ő nem repült. Földhözragadt ember, négy keréken érzi magát biztonságban. Különben sem igényli, hogy mindent kipróbáljon, megelégszik annyival, hogy látja mások boldogságát. Majd azzal folytatja, hogy a sérültek zöme nem tud elhelyezkedni, rokkantnyugdíjat kap, ezért nem mindegy, hogy a kiruccanások mennyire fájnak a pénztárcának.
Viktor azt tapasztalta, hogy az emberek jók, csak ki kell hozni belőlük. Tudni és merni kell kérni, s ő azért bátor ebben, mert nem magának kér. Ha elég kitartó, föl lehet kutatni azt a vállalkozót, akivel szót érthet, és megkaphatják a programot kedvezményesen, sőt néha ingyen. Ráadásul, ha az ember már eléggé ismert, jönnek a felajánlások. Az erdőkerüléshez például bejelentkezett egy hobbimopedes csapat, akik kölcsön adták dédelgetett járgányaikat.
Mindenkivel lehet hülyéskedni
A parkolóban ifjú pár csókolózik. „Erőt, egészséget, fiatalok!” – kurjant ki Viktor a nyitott ablakon. Igyekszik vidámságot csempészni a mindennapokba, mindenkivel lehet hülyéskedni, tréfálkozni, függetlenül attól, hogy az illető két lábon jár vagy kerekes székben ül. Unalmas lenne az élet, ha csak nézne mereven maga elé és vezetne, akár egy gép. A trolin is sokan mondják, hogy imádnak vele utazni, mert mindig felvidítja őket. „Sokat nevetek, nekem nem kell ehhez inni. Jó, azt persze senki sem látta, mit dobtam be takarásban a benzinkútnál… Szóval röhögős vagyok, bizonyára ilyen leszek százévesen is, csak akkor már pelenkában” – kacsint rám. Majd váratlanul rázendít a „Hallod-e Rozika te…” kezdetű ősrégi nótára, ilyeneket szokott énekelni a trolibuszon is. Jókedve ragadós: egyszer csak észreveszem, hogy fülig ér a szám.
400 ezer forintot keres, és nem áll be a sorba. Panelban lakik, nincs szüksége luxusra, nem érdeklik a fullextrás autók, nem akar tejben-vajban fürdeni, Tenerifén nyaralni. Magyarország gyönyörű, és számára az a pihenés, ha keresztül-kasul bejárhatja. Hozzáteszi, ő akkor érzi jól magát, ha teljesítheti mások kívánságait, akik nélküle nem boldogulnának. Megkapja ezért a jutalmát: eljut oda, ahová a pártfogoltjai, átélheti az örömüket, és azok között van, akiket szeret. Szívből reméli, hogy lesznek, akik követik a példáját. Már most is sokan írják neki a Facebookon, hogy attól, amit csinál, ők is jobb emberek lettek.
Amúgy nem ő volna, ha nem lennének további álmai, köztük olyanok, amikről még korai beszélni. Egyelőre a közelebbi terveket sorolja: hasznát venné egy fiatalabb autónak, mert a mikrobusz 16 éves, eddig ötvenezer szolgálati kilométert tett meg, előbb-utóbb ki fog dőlni alóla. A saját zsebéből tankolja, szervizeli, megköszönné, ha valakik beszállnának ebbe. Fut a „super trike” projekt. A super trike: rásegítő motor kerekes székhez, nem olcsó, 350 ezer forintba kerül. Az Álomszállító eddig 32 darabot juttatott el a leginkább rászorulókhoz, de meg se állnak a 150-ig. Jó lenne, ha az alapítvány több autóval rendelkezne, annyi a kérés, hogy egy egész flottát el tudnának látni munkával. Sofőrt könnyen szerezne, sok kollégája gondolkozik hozzá hasonlóan.
„A trolivezetők nem átlagos emberek. Összetartó, kiváló csapat, biztos vagyok benne, hogy segítenének. Mi föl vagyunk töltődve energiával, 600 voltos árammal, rengeteg az erőnk. Hiperaktívak vagyunk, én még nem láttam olyat közülünk, aki a szabadnapján ledöglene tévézni. Egyébként is jót tenni jó dolog, csak rá kell érezni az ízére” – fejtegeti.
Három évvel ezelőtt Brandt Viktort Jószolgálat-díjra terjesztették fel. Közönségdíjas lett, több tízezren szavaztak rá.
