Előfizetés

600 voltos árammal feltöltődve -A trolibuszvezető, aki az álomiparban maszekol

Sombor Judit
Publikálás dátuma
2020.08.01. 18:17

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Közösségi oldalán táncpartnert keresett egy kerekes székes lánynak. A felhívásra jelentkező magas, szőke férfi a szalagavatón székestül ölbe kapta a lányt, így keringőztek tovább, a közönség állva tapsolt. A budapesti trolibuszvezető, Brandt Viktor közel húsz éve azon munkálkodik, hogy teljesítse a sérült emberek álmait – ezért nevezik Álomszállítónak.
Elkap minket a vihar, ki kell várni a végét, hogy be tudjunk pakolni. Dél van, mire a csillagokkal telehintett Álomszállító feliratú mikrobusz elindul Balatonföldvár felé. 56 éves asszonyt viszünk, s vele egy élet kincseit. A hölgy gyógyíthatatlan izombetegségben szenved, állapota gyorsan romlik, egyedül már nem tudja ellátni magát, így most kénytelen-kelletlen beköltözik egy ápolási otthonba. Sokat őrlődtek, mire a fájdalmas döntés megszületett, meséli útközben Roxy, a lánya. De ő és a ­bátyja dolgozik, nem lehetnek mindig mellette. És van visszaút: a lakást nem kellett feladni, ha a mama nem képes megszokni az új helyzetet, hazahozhatják. Harmadik utasunk Annamari. Harminc-egynéhány éves csinos nő, kislányával és édesanyjával csöpp nógrádi faluban él. Alattomos auto­immun betegség támadta meg, két éve kényszerült kerekes székbe. Gyógykezelésre jött Budapestre, és azért tart velünk a Balatonhoz, mert örül, hogy végre megtörheti a napok, hetek, hónapok egyformaságát. Minden alkalmat megragad, úgy kapaszkodik a Viktor által szervezett programokba, mint fuldokló a vízen úszó fatörzsbe. Az otthonnál működésbe lép a mikrobusz padlójába épített lift – leleményes szerkezet, néhány pillanat alatt zökkenőmentesen földre teszi a kerekes székes utast. Az alkalmatosságot egy külföldön letelepedett magyartól kapták, aki a Facebookon bukkant az Álomszállítóra. Az öregecske Mercedesre is a közösségi oldalon indított Viktor gyűjtést, kétezer forintokból jött össze a pénz tíz hónap alatt. A busz eredetileg kilenc­személyes, de ha az ülések egy részét kiveszik, három kerekes széket biztonságosan rögzíteni lehet, két sérült átülhet a bent hagyott ülésekbe, és elfér még két segítő is. Alig kanyarodunk rá az autópályára, megakad a szemem a vezetőülés mögött lapuló bőröndön. Te jó ég! Itt hagyták Roxyék? „Nem, az a Mikulás-ruhám, fönt a lakásban útban lenne” – nyugtat meg Viktor. A Mikulás-troli immár évtizedes hagyomány. Viktor találmánya, sok sérült jó előre készül rá. A jeles nap előtt csoki-Mikulásokat gyűjtenek, amiket ajándékba adhatnak, a különjáratra kiteszik a „Elvis(z) a troli” táblát, földíszítik a járművet, szól a rock and roll az utastérben, Elvis-imitátor énekel hozzá, lehet táncolni, és a fergeteges bulihoz a karácsonyi fényekben pompázó Budapest adja a hátteret.  

Repülni a felhők fölött

 Menet közben beszélgetünk, fura lett volna egy örökké tevékeny embert egy steril kávéházban faggatni. Azzal kezdi, hogy ő lököttnek született. Szerinte a tömegközlekedés remek dolog, hiszen azokat is eljuttatja a céljukhoz, akiknek nem telik kocsira. Ő már kisgyerekkorában is vezetni akart, a sínhez nem fűlött a foga, a buszt személytelennek találta, a troli viszont patinás, kötődni tud hozzá. A karitatív munka mindig is vonzotta, a motivációt az adta, hogy a nagymamája mankóval járt, ki se mozdult a négy fal közül, s ő gyerekként nem tudott segíteni neki. Huszonévesen önkéntes sofőrnek jelentkezett egy sérülteket segítő szervezetnél, de egy-kettőre rájött, többet is tehetne. Önállósította magát, segédeszközöket, pelenkát, járókeretet, hordozható vécét, kerekes­ széket szerzett és szállított házhoz szabadnapjain, a saját kocsijával. Közben már gyűltek köré a sérültek, barátja lett Soma, az üvegcsontú kisfiú, Niki, az oxigénhiánnyal született fiatal lány és Ádám, a vigyori kamasz, aki havonta kétszer várt rá a szokásos megállóban, hogy trolizhasson vele. Belelátott az életükbe és rádöbbent, hogy a sérült embereknek ugyanolyan igényeik vannak, mint az épeknek, tehát az élmény, a közösség hiányzik nekik legjobban. A felismerést tett követte: egy bérelt kisbusszal kivitte néhányukat a Margitszigetre, ahol a speciális hintákban székestül hintázhattak – életükben először. Felsorolni is sok, mi mindent csináltak már együtt. A Liszt Ferenc repteret annyian akarták látni, hogy csuklós trolit kért hozzá a cégétől. Mindent megnézhettek, a reptéri tűzoltók bemutatót tartottak nekik, s záróakkordként az összes pályát kivilágították – pazar látvány volt. Jártak az állatkertben, a Vidám Parkban, kirándultak, korcsolyáztak, gokartoztak, fölfedezték az erdőt mopedekkel, sárkányrepülőztek. Viktor azt mondja: csodálatos érzés mozgássérült embert reptetni. Akik fönt voltak, azóta is emlegetik a felejthetetlent. Ő nem repült. Földhözragadt ember, négy keréken érzi magát biztonságban. Különben sem igényli, hogy mindent kipróbáljon, megelégszik annyival, hogy látja mások boldogságát. Majd azzal folytatja, hogy a sérültek zöme nem tud elhelyezkedni, rokkantnyugdíjat kap, ezért nem mindegy, hogy a kiruccanások mennyire fájnak a pénztárcának. Viktor azt tapasztalta, hogy az emberek jók, csak ki kell hozni belőlük. Tudni és merni kell kérni, s ő azért bátor ebben, mert nem magának kér. Ha elég kitartó, föl lehet kutatni azt a vállalkozót, akivel szót érthet, és megkaphatják a programot kedvezményesen, sőt néha ingyen. Ráadásul, ha az ember már eléggé ismert, jönnek a felajánlások. Az erdőkerüléshez például bejelentkezett egy hobbimopedes csapat, akik kölcsön adták dédelgetett járgányaikat.

Mindenkivel lehet hülyéskedni

A parkolóban ifjú pár csókolózik. „Erőt, egészséget, fiatalok!” – kurjant ki Viktor a nyitott ablakon. Igyekszik vidámságot csempészni a mindennapokba, mindenkivel lehet hü­­lyés­­kedni, tréfálkozni, függetlenül attól, hogy az illető két lábon jár vagy kerekes székben ül. Unalmas lenne az élet, ha csak nézne mereven maga elé és vezetne, akár egy gép. A trolin is sokan mondják, hogy imádnak vele utazni, mert mindig felvidítja őket. „Sokat nevetek, nekem nem kell ehhez inni. Jó, azt persze senki sem látta, mit dobtam be takarásban a benzinkútnál… Szóval röhögős vagyok, bizonyára ilyen leszek százévesen is, csak akkor már pelenkában” – kacsint rám. Majd váratlanul rázendít a „Hallod-e Rozika te…” kezdetű ősrégi nótára, ilyeneket szokott énekelni a trolibuszon is. Jókedve ragadós: egyszer csak észreveszem, hogy fülig ér a szám. 400 ezer forintot keres, és nem áll be a sorba. Panelban lakik, nincs szüksége luxusra, nem érdeklik a full­extrás autók, nem akar tejben-vajban fürdeni, Tenerifén nyaralni. Magyarország gyönyörű, és számára az a pihenés, ha keresztül-kasul bejárhatja. Hozzáteszi, ő akkor érzi jól magát, ha teljesítheti mások kívánságait, akik nélküle nem boldogulnának. Megkapja ezért a jutalmát: eljut oda, ahová a pártfogoltjai, átélheti az örömüket, és azok között van, akiket szeret. Szívből reméli, hogy lesznek, akik követik a példáját. Már most is sokan írják neki a Facebookon, hogy attól, amit csinál, ők is jobb emberek lettek. Amúgy nem ő volna, ha nem lennének további álmai, köztük olyanok, amikről még korai beszélni. Egyelőre a közelebbi terveket sorolja: hasznát venné egy fiatalabb autónak, mert a mikrobusz 16 éves, eddig ötvenezer szolgálati kilométert tett meg, előbb-utóbb ki fog dőlni alóla. A saját zsebéből tankolja, szervizeli, megköszönné, ha valakik beszállnának ebbe. Fut a „super trike” projekt. A super trike: rásegítő motor kerekes székhez, nem olcsó, 350 ezer forintba kerül. Az Álomszállító eddig 32 darabot juttatott el a leginkább rászorulókhoz, de meg se állnak a 150-ig. Jó lenne, ha az alapítvány több autóval rendelkezne, annyi a kérés, hogy egy egész flottát el tudnának látni munkával. Sofőrt könnyen szerezne, sok kollégája gondolkozik hozzá hasonlóan. „A trolivezetők nem átlagos emberek. Összetartó, kiváló csapat, biztos vagyok benne, hogy segítenének. Mi föl vagyunk töltődve energiával, 600 voltos árammal, rengeteg az erőnk. Hiperaktívak vagyunk, én még nem láttam olyat közülünk, aki a szabadnapján ledöglene tévézni. Egyébként is jót tenni jó dolog, csak rá kell érezni az ízére” – fejtegeti. Három évvel ezelőtt Brandt Viktort Jószolgálat-díjra terjesztették fel. Közönségdíjas lett, több tízezren szavaztak rá.

Radar alatt az autisták és a fogyatékosok

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.07.26. 18:37

Mindenkinek másképp volt nehéz az elmúlt néhány hónap, de az autizmussal élő vagy sérült gyereket nevelő szülők számára különösen kemény volt a karantén. Sokan egy személyben voltak dolgozó nők, anyák, feleségek, gyógypedagógusok, fejlesztők, mindezt úgy, hogy semmiféle segítséget nem kaptak az államtól. Egy friss felmérés szerint a sajátos nevelési igényű vagy fogyatékos gyermekek 8,2 százaléka távoktatásban sem részesült.
Az Autisták Országos Szövetségének kezdeményezésére bizottság jött létre az Országos Autizmus Stratégia megújítása érdekében – nemrég erről tájékoztatott a kormány. Szükség is van a korai fejlesztés, a szűrés, az oktatás, valamint a családtámogatási rendszer frissítésére, az újraszervezésre, de kérdés, hogy valójában mi valósul meg a tervekből, a stratégia ugyanis még nem jelent semmit, ha nem követik kormányzati döntések. Anélkül ez is csak egy szép lufi lesz, mint – többek szerint – a korábbi iránymutatás. „Több szülő is jelentkezett nálunk amiatt, mert nem elégedettek az ­autisták érdekvédelmével, ezért nálunk is alakult egy munkacsoport, mivel az előző stratégiából a gyakorlatban sok minden nem valósult meg. Az ­autista gyerekek jövője gyakran attól függ, hogy mennyire határozottak a szüleik és kijárják-e az útjukat, de ennek nem így kellene lennie” – mondja Csordás Anett, a Lépjünk, hogy Léphessenek! Közhasznú Egyesület elnöke. Az egyesület célja az országban élő, központi idegrendszeri sérült gyerekeket nevelő családok támogatása, érdekképviselete. A szervezetet 2011-ben szülők egy csoportja hozta létre. Csordás Anett elmondta: sok szülő azért küzd, hogy gyermekét ne nyilvánítsák autizmussal élőnek, mert az gyakran egyenlő azzal, hogy nem járhat egy iskolába a többiekkel. Folyamatos készenlétben „Sokszor érezzük, hogy azok a folyamatok, amelyek a változáshoz kellenek, lassúak, egy családnak például nincs 4-5 éve arra, hogy gyógypedagógus érkezzen egy iskolába vagy lakóotthonba, de akkor is menni kell előre, össze kell fogni” – fogalmazott Kővári Edit, az Autisták Országos Szövetségének elnöke, aki maga is egy autizmussal élő gyermek édesanyja. Tizenhat éves fiával nem volt könnyű az elmúlt néhány hónap, hiszen Marci nem hagyható felügyelet nélkül, március óta nincs iskola, így azóta Editnek kell lefoglalni, foglalkoztatni gyakorlatilag egész nap. „Édesanya, dolgozó nő, háziasszony vagyok, és a napi életritmus mellett folyamatosan kell figyelni arra is, hogy neki is értelmesen teljen az egész napja. Ha erre nem tudok kellő mértékben figyelni és ezt folyamatosan menedzselni, akkor ő maga kezdi keresni az ingereket például a bőrének órákon át tartó csipkedésével, rágásával, vagy a szemhéja húzogatásával. A napi, vagy akár a több nappal későbbi terveket pedig nemcsak nekem kell tudni, hanem neki is el kell magyarázni. Ehhez egy képes naptárt használok, amiben számára értelmezhető módon láthatja, hogy mikor megyünk például strandra vagy a nagyszülőkhöz” – részletezi Edit. Az autistáknál jellemző tünet a szociális interakciók nehézsége, az időnként nehézkes kommunikáció (szavak helyett képek értelmezése), az alul- vagy túlérzékenység. Marci például mindenkivel egyformán, ugyanúgy barátkozik, nem tartja be a szociális érintkezés mások számára megszokott határait. Ha lehet, mindenkinek az ölébe ül, közeledik felé, ami, mivel már kamasz, eredményezhet kínos, kellemetlen szituációkat, amiket Editnek kell kezelni. Ez folyamatos készenlétet igényel. Magyarországon a legtöbben nem tudják, hogy viselkedjenek egy autizmussal élő emberrel, és hiá­nyoznak a speciális intézmények is, amelyekben az autizmussal élőkkel foglalkoznak. Országosan és helyi szinten is hatékonyabban kellene felhasználni az erőforrásokat. Bár Edit szerint sok a jó szakember, nem tudnak annyira „elaprózódni”, mint amire igény lenne. Ezen szerinte változtatni kellene, hogy a családok és az intézményrendszer is megfelelő támogatásokat kapjon. A korábbi autizmusstratégia mentén egyébként már elindult egy mentor-szülő hálózat, amelynek célja, hogy segítsen a friss diagnózis utáni folyamatokban a családoknak.
Egyre több az érintett „Büszkék vagyunk arra is – mondja Kővári Edit –, hogy az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán egy Európában is egyedülálló autizmus szakirányon lehet tanulni a spektrumzavarról. Ám a diagnosztika javulásával annyira megnőtt az autizmusban érintett személyek száma, hogy új feladatok jöttek, amelyekhez képest eltörpülnek a korábban elért eredmények. (A becslések szerint Magyarországon a lakosság egy százaléka, körülbelül 100 ezer ember diagnosztizált autista, de ennél jóval többen lehetnek – a szerk.) A mindennapokban, a társadalom számára is érzékelhető probléma például, hogy a rendszer nem tud mit kezdeni a többségi intézményekben tanuló autista gyerekekkel. Pedig az ő tanulási képességeik egyébként a normál vagy az átlag feletti szinten vannak, nem indokolt, hogy szegregált csoportokba kerüljenek, de ahhoz, hogy ez másként legyen, szemléletváltásra és megfelelően képzett pedagógusokra lenne szükség, ami igen komoly feladat. Időközben emellett felnőttek olyan autista gyerekek is, akik megtalálhatnák a helyüket a munkaerőpiacon, ha lenne egy támogató rendszer, de nincs ” – fogalmazott Kővári Edit. Nincsenek elegen A nehézségeket évek óta saját bőrén tapasztalja Tóth-Turgonyi Dóra, aki négy gyermek édesanyja. Elsőszülött fia már felnőtt, sajátos nevelési igényű, oxigénhiánnyal született lánya egyetemista, középső fia 8. osztályos, ő beilleszkedési és tanulási, magatartási nehézségekkel küzd, míg a legkisebb fia középsúlyos autista. A karantén­időszak nekik sem volt egyszerű, de ő másokat is igyekezett támogatni. „2015-ben lettem mentorszülő, önkéntes alapon próbálok segíteni azoknak a családoknak, amelyek autizmussal élő gyermeket nevelnek. Szükség is van a segítségre, mert bár Magyarországon nagyon jó a szakembergárda, jók a gyógypedagógusok, de nagyon kevesen vannak. A járvány alatti oktatásról pedig nem is akarok beszélni, olyan borzasztó volt. Három gyerekkel volt itthon egy laptopunk, ráadásul képzettség nélkül autizmus­spe­ci­fi­ku­san oktatni egyetlen szülő sem tud, mégsem volt segítség” – mondja Dóra.

Állami támasz nélkül

Az új stratégia és a kormány látszólagos támogatása azt sejteti, hogy az autizmussal élők esetében erős az érdekképviselet, ez azonban nem jellemző minden rászoruló csoportra. Több ezer olyan család van az országban, amelyik magára maradt a problémáival. Nagy Anna otthon ápolja két sérült, 6,5 hónapra született, kerekes székes gyermekét. Az ikerlányok, Anna és Nóri már 16 évesek. Nóri egy ritka rendellenességgel, nyelőcső nélkül született, már több műtéten is túl van. A tavaly januárban velük készült riportunk során Anna elmondta: nettó 104 ezer forintot kapott az államtól azért, mert otthon ápolja a lányokat, de nem panaszkodik, lelkileg támogatják egymást és a családjától is kapnak némi támogatást. Erre szükség is van, hiszen mára közel 140 ezer forintba kerül csak a havi lakhatásuk. Most arról kérdeztük, van-e olyan szervezet vagy alapítvány, amely próbálja még segíteni őket akár fejlesztésekkel, akár mentorhálózattal. Kiderült: egyedül vannak, mert „nem tartoznak sehova”, így nincs, aki képviselje őket. Helyzetük messze nem egyedülálló. Miután a koronavírus-járvány lassítása érdekében az iskolák 2020. március 16-án digitális oktatásra álltak át, a „Lépjünk, hogy Léphessenek!” Közhasznú Egyesület egy online kérdőívvel szerette volna felderíteni, hogy a fogyatékossággal élő és sajátos nevelési igényű tanulók oktatása ebben az időszakban hogyan zajlott. Az egyesület honlapján arról tájékoztat: 770-en töltötték ki a kérdőívet, melyek alapján a gyermekek 8,2 százaléka semmilyen távoktatásban nem részesült, további 15,1 százalékuk pedig csak hetente egyszer számíthatott valamilyen fejlesztésre a digitális oktatás keretében. Az összefoglaló szerint a legtöbb problémát nem a pedagógusok és gyógypedagógus erőfeszítései, hanem a távoktatásra való felkészületlenség jelenti. A hirtelen jött átállás nem tette lehetővé, hogy megfelelő tervvel álljanak elő a differenciált oktatására. „Én az anyja vagyok, nem pedagógus, főleg nem gyógypedagógus, logopédus, konduktor és anya egy személyben” – írta egy édesanya. Problémát okozott az is, hogy az önkormányzatok nem kaptak az államtól pluszforrást arra az intézkedési tervre, amit március 31-ig kellett volna megvalósítani. Így a sérült gyerekeket nevelő családoknak nem volt segítsége, az egyesület önkéntesei jártak ki bevásárolni, mert gyerekkel nem tudtak volna kimenni. „Próbálunk segíteni, de nem lehet csak önkéntesekkel biztosítani egy olyan feladatot, amit az államnak kellene megoldani” – mondja Csordás Anett. Sokan dolgozni sem tudtak úgy, hogy folyamatosan a gyerek mellett kellett lenniük. Egyelőre nem tudni, hogy mi lesz szeptembertől, de a szülők az eddigi tapasztalatok alapján nem sok jóra számíthatnak.

A hiány nem szűnt meg

Miklós Gábor
Publikálás dátuma
2020.07.26. 09:49
Gierek
Fotó: Perventsev / Sputnik - AFP
Ősszel kezdik forgatni Sziléziában az Edward Gierek életét feldolgozó lengyel mozifilmet a Wegrzyn fívérek, Michal és Wojciech rendezésében. A forgatókönyv alapjául szolgáló könyvet Rafal Wos gazdasági újságíró készítette. A címszerepet Michel Koterski kapta, aki gyorsan közölte közösségi oldalán, hogy ez a „legnagyobb kihívás eddigi színészi pályáján”.
Edward Gierek Lengyelország vezetője volt 1970 és 1980 között, mint a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára. Nevezhetnénk a mai leegyszerűsítő szóhasználattal kommunista diktátornak, ám ezekben az években aligha volt már élet és halál ura országában. Gierek tipikus pártbürokrata volt, bányászként kezdte, egyre feljebb jutott az állampárt rang- és befolyási létráján, míg 1970 januárjában a többi vezetővel együtt leváltották elődjét, Wladyslaw Gomulkát. A hatalomváltást megelőzte egy munkáslázadás Gdanskban, amelyet a pártállam rendőri-katonai eszközökkel vert le. Gierek modernizálási programot hirdetett, amelyben nyugati kölcsönből építette fel a hiányzó árucikkeket előállító gyárakat, nyugati mezőgazdasági technológiát és alapanyagokat vásárolt. Ezek termékeivel fizette volna ki a hiteleket, miközben modernizálja az országot. Ám a hiány nem szűnt meg, a terv nem jött be, Gierek megbukott, akárcsak elődje. Viszont már vérontás nélkül. 1980-ban létrejött a Szolidaritás. De ennek már csak szemlélője volt. Gierek mára nem gyűlölt alak, elismerik szándékait, sok frázisát, ötletét a mai nacionalista jobboldal is átvette. Nálunk aligha lenne befektető és rendező, aki megpróbálkozna vele, hogy a Kádár-korszak pártembereiről elemző filmet készítsen.

Dobozban a gladiátor története

A koronavírus miatt elmaradt több, már elkészült lengyel történelmi mozifilm bemutatója. Dobozban van még a Najmro, a Gierek-korban játszódó vígjáték, egy dollárbolt (Pewex) kirablásáról szól, illetve a tolvaj Zdislaw Najmrodzki a hőse. szintén bemutatásra vár a Magnezja („Magnézium”), a múlt század harmincas éveiben játszódó gengszterfilm, amelyben a lengyel-szovjet határvidéken egy zsidó maffiacsalád harcol a szovjet oldalról érkező konkurens banditákkal. Világháborús tematikája van két már korábban megfilmesített történetnek. Az Orzel lengyel hadihajó akkor süllyedt el, amikor legénysége Dunkerque-nél a nácik elől menekülő szövetségesek Angliába menekülését segítette. Már 1958-ban is készült film erről, ahogy megfilmesítette már egy szlovák rendező Tadeusz Pietrzykowski, lengyel bokszoló történetet is a Bokszoló és a halál címmel. Most Bajnok (Mistrz) címmel forgatták le az 1940-ben Auschwitzba hurcolt sportoló élettörténetét. Pietrzykowski 1939-ben a nácik ellen, megpróbált Nyugatra szökni, de menekülés közben elfogták és a lágerbe vitték. Az őrszemélyzet szórakoztatására játszott meccseket más foglyok, néha németek ellen. Auschwitzból más táborokba került, ott is erre kényszerítették. Túlélte, hazatért és végül testnevelő tanárként és edzőként dolgozott. A kiszolgáltatottság és megfélemlítettség légkörében gladiátorként is megőrizte emberségét.