Ha a járvány mögé nézünk, két forrongó pontot találunk Európában: Skóciát és Katalóniát. A Brexit közeledtével egyre erősödnek a hangok, amelyek követelik a skót függetlenség kikiáltását. Katalóniában pedig változatlanul erős a függetlenségpárti mozgalom. A két országban közös, hogy a baloldali erők követelik leglelkesebben a vélt vagy valós „nemzeti célt”, az elszakadást (hogy ennek mennyi esélye és értelme van a XXI. században, a globális felmelegedés és ökokatasztrófák korában, abba nem tudunk most belemenni), és mindkettő győzelme esetén a függetlenség szükségszerűen együtt járna az államforma-váltással.
Aligha hitte volna bárki ezelőtt egy évtizeddel, hogy a monarchia stabilitása veszélybe kerül két nyugat-európai országban. Hiszen manapság politológusi közhely, hogy az Egyesült Államokat, Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot leszámítva a világ kevés pontján olyan stabil és kiszámítható a demokrácia működése, mint abban a tizenkét európai államban, amelyben világi monarchiák léteznek. Sőt Franciaországban és Olaszországban, valamint Közép- és Kelet-Európa nem egy országában működnek monarchista mozgalmak. Ezek persze sok mindenben különböznek, mind eszméjüket, mind társadalmi bázisukat tekintve. Mást jelent királypártinak lenni, és ezzel együtt regionalistának Franciaországban és Olaszországban, ahol az erősen centralista republikanizmus és jakobinus nemzetfelfogás az ellenfél, és mást a Balkánon, ahol viszont a monarchizmus antikommunista töltete markáns. A francia királypárti mozgalom hagyományosan erős a falusi Bretagne-ban és a nyugat-francia partvidéken, az olasz pedig Dél-Olaszországban, ami logikus, hiszen a centralizáció enyhítése az itt élők kulturális identitásának (breton, okcitán, nápolyi, kalábriai stb.) szabadabb megélését tenné lehetővé. Kelet-Európában a monarchista érzület – az ortodox egyház egyes körein kívül – inkább az értelmiségi, polgári réteghez kötődik. Az közös, hogy a monarchista pártok csaknem mind jobbközép pártok, amelyek ma már internacionáléba tömörülnek (Nemzetközi Monarchista Liga).
A nyugati elit azonban visszagondolhatna arra: a rendszerváltozások idején sokan arra számítottak, hogy az államszocializmus kimúlásával a történelem kereke radikálisan visszafordul, és majd a román, bolgár, szerb stb. királyi házak visszatérnek a hatalomba, nagyjából úgy, ahogyan a Bourbonok visszatértek a forradalom és a napóleoni korszak huszonhárom esztendejét követően. Tudjuk jól, hogy voltak bizonyos kritikátlanul pozitív megnyilvánulások a múlt iránt, és az államszocializmus előtti rendszereknek sok olyat is elnéztek, amit egy polgári vagy paraszti, vagy éppen szociáldemokrata köztársaság sem nézett volna el.
A kritikátlan, reflektálatlan nosztalgia jegyében került sor például II. Miklós cár és családja 2000-es szentté avatására. Ami egy romantikus módon végrehajtott utólagos erkölcsi igazságtétel lehetne, hiszen nem kérdés, hogy undorító módon elbántak velük, főleg a gyerekekkel, ám eléggé rontja az összképet, hogy a szentté avatást végző Orosz Ortodox Egyház számos híve a régi, ateista neveltetésű politikai elitből érkezett, és ezek a figurák hirtelen a neofiták buzgalmával tűntek ki. De nem kell elmenni Oroszországig! Magyarországon is akadtak hívei a Habsburg-Lotharingiai-ház jogfolytonossága felmelegítésének. Ahogyan Romániában is, főleg a kereszténydemokraták és volt parasztpártiak körében, hirtelen sokan monarchisták lettek.
Végül, mint tudjuk, nem következett be sehol a monarchia restaurálása. A monarchiához való vonzódás az állampolgárok többsége számára abban merült ki, hogy lehetőséget és csatornát teremtett az új vagy éppen régi-új politikai és gazdasági elittel szembeni protest érzület kifejezésére. Az 1990-es években sokan úgy érezték, hogy a szabadságjogok biztosításával és a gazdasági átmenettel a volt rendszer lebontása megállt félúton: a maffiaszerű módszerek elburjánoztak az új politikai elitben (amely nem is volt mindig egészen új), a korrupciót nem sikerült kiirtani, széles rétegek elszegényedtek, drasztikusan kiújultak az egyenlőtlenségek. Az albán, orosz, bolgár, szerb monarchisták számára a dinasztia a régi dicsőséget jelentette, amikor még „rend” volt, és – szerintük – egy régiók, etnikumok fölött álló, de nemzeti célokat szolgáló király intézte az ügyeket.
A monarchista erők a korrupció visszaszorítását, a bűnöző elit megbüntetését, az oligarchia fölszámolását ígérték, mindezt összekötve egy európai projekttel, az Európához való fölzárkózással. Az orosz monarchista párt egyértelműen katasztrófának láttatta az orosz történelmet, és nagyszabású nyilvános tárgyalást kezdeményeztek Lenin és Sztálin posztumusz elítélésére. Ám a társadalmak – némileg meglepően – egyáltalán nem voltak vevők a monarchista hangokra.
Szociálpszichológiai vizsgálatot igényelne, hogy az ex-állampártok iránti nosztalgia miért mutatkozott sikeresebbnek, mint az 1945 előtti időszak iránti nosztalgia. A volt uralkodók és utódjaik csak válságok idején voltak képesek lelkesedést kiváltani. Így 2001-ben az excárt, a gyermekként mindössze három évig (1943-1946) uralkodó II. Simeont miniszterelnökké választották Bulgáriában, és ettől az elemzők ismét a monarchia jogfolytonosságának visszaállítását remélték. Valójában az excár megválasztása nem volt több, mint egy protest szavazás: üzenet a korrupciók hálójába bonyolódott politikai elitnek, hogy távozzanak. Simeon pártja mindössze két ciklust húzott ki a parlamentben, és bár kormányra került, mindig koalíciós partnerrel közösen. A sors iróniája, hogy a második kormányban szereplése idején Simeon mozgalma azzal a Bolgár Szocialista Párttal lépett koalícióra, amely egyenes leszármazottja az 1989 előtti kommunista pártnak, amely őt emigrációba kényszerítette. Hasonlóképpen Milosevics bukását követően Szerbiában is vártak egy monarchista kibontakozást, a szerb nemzeti emlékezetben pozitív szerepet játszó Karagyorgyevics-dinasztia vezetésével, ám ezek a jóslatok sem jöttek be.
Akárhogy is nézzük, csak válságok idején sikerült föléleszteni a nosztalgikus érzelmeket. Az új demokráciák régi-új politikai elitjének egyáltalán nem állt érdekében, hogy a monarchiák ne csak szimbólumaikban, hanem személyesen is visszatérjenek. Hiszen a szimbólumok kellettek a politikai elitnek, de egy további versenytárs a pályán már nem. A monarchista erőknek nem kedvezett, hogy számos vezető és mozgalom egyszerűen lekoppintotta elveiket: Putyin például Oroszországban bravúrosan játszik az orosz monarchista konzervatívoknak kedves húrokon (ortodox egyházzal való kölcsönös támogatás, Romanov-kultusz élesztgetése, az állítólag II. Miklós cár emlékét sértő Matyilda című film vetítésének betiltása az ortodox egyház követelésére stb.), amivel egy kis monarchista pártocska nem tud versenyezni.
Bár a mai európai köztársaságok stabilak, nem árt odafigyelni a monarchista erők kommunikációjára. Franciaországban egyelőre a monarchista mozgalmak gyengék, de figyelemreméltó, hogy a Bourbon-ház két trónkövetelő tagja, a hívei által csak XX. Lajosnak hívott Anjou hercege és az orléans-i ágból származó János, Párizs grófja is támogatásáról biztosította a sárgamellényes mozgalmat. A Macronnal elégedetlen francia társadalomban nem megy végbe egy monarchista fordulat, ezt borítékolhatni lehet (hiszen mára a republikanizmus a francia identitás része, amely szimbólumokon keresztül szocializálja a franciákat, ld. trikolór, Marseillaise, Bastille-napi népünnepély stb.), de az általános rosszkedv és protest érzület fokozódik Franciaországban, a kormány energiaár-emelésének és tervezett nyugdíjrendszer-átalakításának eredményeként. Katalóniában pedig a mélyben mindig jelen lévő republikánus érzület jelent kihívást a Bourbon-dinasztia számára. Izgalmas, fordulatos korszakban élünk, és úgy tűnik, 2020 pontot tesz egyebek mellett egy közjogi konfliktus (skót-angol) végére, akár bátoríthatva is a katalán köztársaságpártiakat.
A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa