A kétszeres hibakusa

Belföldi kiküldetésben volt a fiatal mérnök, egy idegen városban. Reggel éppen munkába tartott, amikor repülőgép zúgását hallotta. Ügyet sem vetett rá, megszokta a bombázásokat, olyan régóta tartott már a háború. Éppen leszállt a villamosról, amikor iszonyatos robbanás rázta meg a földet. Elvakította a villanás, a felemelkedő gombafelhőt nem is láthatta. A légnyomás leterítette, elvesztette az eszméletét, dobhártyája beszakadt, teste megégett. Magához térve fogalma sem volt, mi történt. Elvonszolódott egy menhelyre, ott húzta ki az éjszakát. Egyetlen cél éltette: hazajutni a feleségéhez és kisfiához.

Jamagucsi Cutomu (1916–2010) másnap sokkos állapotban vánszorgott a pályaudvarra. Borzalmas dolgokat látott útközben. Felismerhetetlenné szenesedett holttesteket, romba dőlt épületeket, megolvadt fémet – mintha a pokolban járna. A hadiállapot miatt akadozott a civil vasúti közlekedés, két napba telt, amíg megtette a négyszáz kilométert hazáig. Szülővárosában ellátták sérüléseit, végre biztonságban érezte magát. A híreket cenzúrázták, az ottaniak nem tudtak a távolabb történtekről, hitetlenkedve hallgatták a beszámolót. Nekiszegezték a kérdést: ugyan hogyan okozhatott volna ekkora pusztítást egyetlen bomba? Ezt a mérnök sem értette.

A kétkedők hamarosan kegyetlen választ kaptak: két perccel 11 óra után maguk is megtapasztalták a félelmetes robbanást. Az volt a második bomba, a Fat Man, és valóban úgy aránylott az elsőhöz, a Little Boyhoz, mint egy kövér ember a kisfiúhoz: sokkal nagyobb volt nála. Műszaki értelemben a két szerkezet különböző, az egyik plutóniummal, a másik urániummal működött, de a köznyelvben mindkettő atombomba lett. Az áldozatokról nincsenek, sohasem is lesznek pontos adatok. Különféle források 130–230 ezer halottról szólnak, ám a puszta számok alig árulnak el valamit a mérhetetlen pusztításról és szenvedésről.

A szerencsétlen mérnök magas lázzal feküdt, egyfolytában hányt még napokkal később is, amikor Hirohito császár bejelentette a kapitulációt. Bal fülére süket maradt, az égési hegeket is a testén viselte élete végéig. Később fehérvérűséggel diagnosztizálták. Eltemette a fiát, aki rákban halt meg. Ezután úgy érezte, kötelessége óva inteni az emberiséget. A nukleáris arzenálok megsemmisítését sürgette. „Felfoghatatlan, miért nem képes megérteni a világ, milyen kínokat okoz az atombomba. Hogyan lehetséges, hogy még mindig gyártanak ilyen fegyvereket?”

Jamagucsi valószínűtlenül magas kort ért meg. Kilencvennégy évesen gyomorrák végzett vele; az orvosok nem találtak egyértelmű bizonyítékot, hogy betegségét radioaktív sugárzás okozta. Megkapta a hibakusa („a robbanás által érintett személy”) státust, de csak a második eset miatt. Fél évszázadba telt, mire nagy nehezen formálisan is elismerték a szemérmes japán hatóságok, hogy mindkét atomtámadásnak elszenvedője volt 1945. augusztusában. Száznál több emberről tudni, aki osztozott döbbenetes sorsában, de papírja egyedül neki volt róla, hogy azokban a drámai napokban Nagaszakiba menekült Hirosimából.