Felhő úr és az öntagadó erőhatály

Felhő úr a caniculai időjárásnak nagy barátja per valetudinem, tekintettel arra, hogy e tropusi égöv alatt – hová újabban a világnak ezen aranyos szeglete, Magyarország is tartozni kénytelen – excellens hősünk az ő megviselt gyomrát illetően kellő mértéktartást gyakorol, ergo az evéstől napokon át a legmesszemenőbb határozottsággal tartózkodni méltóztatik, ami szigorúan véve csak annyit tesz, hogy valamivel kevesebb disznóhúst eszik, mint máskor – Felhő úr ugyanis a magyarság azon fortunatus állományát gyarapítja, mely húsevés alatt szigorúan véve a disznó minden nemű külső és belső alkatrészének elfogyasztását érti.

Az evéstől való határozott tartózkodás az ő esetében practice tehát csak annyit tesz, hogy a nevezett állatnak bizonyos részeit e kényesb napokon nem fogyasztja, így sem velőt, sem szívet, sem vesét, sem májat magához nem vesz, és ugyanilyen szigorúsággal tartja távol magát a magyaros körömpörkölt társaságától, holott azt ő az universum oly grandiosus, mégis egyszerű ajándékának tartja, mint a régi rómaiak a szőrmebundájuktól megfosztott, déli fűszernövényekkel ékesített, majd nyársra húzott és ropogósra sütött pockokat. Ez utóbbi élőlényeket az aranykor elillanó derűjében fürdőző Itália kifinomult ízlésű egykori urai voltaképpen olyan gyakorisággal ették, amilyen gyakorisággal sikerült őket elkapni – tekintettel arra, hogy a régi rómaiak szemernyi kétséget nem hagytak felőle, hogy az emberi faj voltaképpen mindenevő, ráadásul ezen véleményüket szilárdan alátámasztotta az a hétköznapi jelenség, hogy ezen a földön igazából mindent meg lehet enni, feltéve, ha van hozzá még garum szósz. Az éhes római elkapott egy egeret, meghámozta, megsütötte, garum szószba mártotta és megette, s miután ez a fél fogára sem volt elég, világbirodalmat volt kénytelen létrehozni, hogy a húsutánpótlásban kellemetlen fennakadások többé ne adódjanak. Sub specie aeternitatis a megfelelő mennyiségű sült hús tehát a világ politicai berendezkedésének fundamentuma, és az összes többi közjogi felépítmény, ahogy a jóllakott francia mondja : le vin de dessert.

Mindezt Felhő úr azért tartotta szükségesnek előrebocsátani, mert szokásos pesti sétája során azt a meglepő felfedezést tevé, hogy a caniculai időjárásban alapvetően semmi rossz nincsen, ha közben az ember Piment d'espelette olívaolajjal ajándékoztattatik meg, ennek következtében egy olyan fémdobozkával a zsebében sétál haza, melynek gyártója a nevezett termékért több alkalommal nyert aranyérmet, pro primo 1867-ben, pro secundo 1882-ben, pro tertio 1889-ben. E nevezetes társaság maga 1822 óta boldogítja az emberiséget, azaz a Piment d'espelette egy évvel azelőtt került piacra, hogy a világ aranyos szegletében, azaz Magyarországon megszületett Petőfi Sándor. A l'olivier-t Felhő úr egy francia barátjától kapta ajándékba, méghozzá azzal a célzatos szándékkal, hogy inkább olívaolajat egyen kanalankint, semmint disznózsírt, a súlya ugyanis, mármint Felhő úré, a quarantaine hónapjai alatt exponentialis növekedést mutatván az elmúlt napokban immár a száztíz kilogrammot meghaladá. Szép consummatio, ha tekintetbe vesszük, hogy ebből a száztíz kilogrammból legalább harminc a disznózsír eredménye!

Ah, minő öntagadó erőhatály ennek a zsíradta húsörömnek ellent állani!

Csak az tudja ezt, ki Felhő úrhoz hasonló dependens abból a classe-ból, kinek a világ aranyos szegletében húsra telik, t. i. disznóhúsra – mert bizony kevesebben vannak e hazában, kik naponta húst ehetnek, feltéve persze, ha akarnak. Ez akkor suhant át Felhő úr fején, mikor említett francia barátja azt az otromba kérdést szegezé neki, hogy „mennyi húst eszel te egy héten, amice?”. És hozzátevé, hogy ő maga egyre kevesebbet, mert a hús drága, különösképpen megfizethetetlenül drága a hanyatló Franciaországban, hol őfelsége Macron király-elnök úr országlása alatt egyre többen vannak, kik az eddig megszokott portiot az asztalukról mellőzni kénytelenek. Felhő úr ezen informatio hallatán lélekben először csak legyinte egyet, betudván a dehonestatus állítást annak a ténynek, hogy Franciaországban régi traditio minden rosszat a mindenkori őfelsége nyakába varrni, majd az említett nyakat a publicum üdvrivalgása közepette kettészelni, és a királyi főt a socialis gondok enyhítésének legfőbb írjaként a királyi testtől elválasztani. Ám pro secundo gondolata az vala, hogy ha Franciaországban in vulgo éhezik a nép, akkor Magyarországban a nép vajh' mit csinál? Mennyi hús kerül azoknak az asztalára, kik azon három millió magyar közé méltóztatnak tartozni, akik legföljebb példaként existálnak egy-egy dúsan megrakott tárgyaló asztal körül? – Ah, szent revolutio! – lobbant föl Felhő úr elzsírosodott szívében a népi gondolat. Ám ugyanazon öntagadó erőhatállyal, mely a világot a kormányzással szemben ellen tartja, Felhő úrnak eszébe ötlött, hogy a nagy magyar homályban igazi revolutio sosem vala, a világnak ezen sötét sarkában király-elnököt lefejezni nem szokás. Éheznek inkább : ez a magyar traditio.