Előfizetés

Fájdalom és finomhangolás - Tóth Kinga hazahozza a szemetét

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.08.15. 11:11

Fotó: Kaspar Mattmann
Bukósisakban beszélgetünk, multivitamin-adagolóink kétségbeesetten nyomják a bőr alá a többszörös dózist, az altatódalokban gépek, lőszerek csilingelnek, s mi, akik megmaradtunk és megváltoztunk, hártyát növesztünk és megtanulunk úszni, megpróbáljuk kivédeni kidönteni magunkat a kitöröltek múzeumából. Tóth Kinga frissen megjelent, Írmagok című kötete, ha tetszik, művészeti albuma egy szürreális képekkel teli, disztópikus világot vázol, melyről a szerzővel beszélgettünk. Bukósisak nélkül.
Mi következik azután, hogy az ember annyira tönkreteszi maga körül a világot, hogy jelen valójában lényegében megszűnik létezni benne? Hogy kénytelen úszóhártyát növeszteni, és ahogy az octopusz című vers mondja, az apokalipszis utáni atlantiszban (minden csupa kisbetűvel!) élni, ahol „növényi-állati-emberi maradékok építenek szerelem-kapcsolatot”.  A legfontosabb, hogy megszűnik az ember mindenhatósága. Felborul a vélt hierarchia, ami amúgy szerintem eddig sem volt. Csak az ember képzeli, hogy létezik egy tápláléklánc, egy piramis, aminek a csúcsán ő csücsül. Mindig is körforgás volt. Gyakorlatilag belőlünk táplálkoznak a vírusok, baktériumok, mindenféle kis mikroszervezetek, amelyek a szerveinket már akkor is használják, amikor még élünk. Bennünk vannak, együtt létezünk velük. Aztán a halálunkkal, a lebomlásunkkal a talajban tudnak tovább fejlődni. Etetjük a növényeinket, ha jó humusz vagyunk. Végtelenül gőgös és öntelt gondolkodásmódnak tartom, hogy az ember azt hiszi magáról, ő a teremtés koronája, miközben pont a legnagyobb kártevője ennek a csodálatos bolygónak. Nagyon bízom abban, hogy azok a katasztrófák, amelyek már beköszöntöttek, nincs mit csinálni, kicsit megtanítanak minket az alázatra. Vagy legalább arra, hogy felfogjuk végre, egy biomasszában forgunk mindannyian. A kukacok, a vírusok, a baktériumok, a háziállataink. Azt gondolom, de ezt nálam sokkal okosabb emberek is mondják, hogy ideje az embernek felelősséget vállalni a tetteiért. Az octopuszban pont arról van szó, hogy az ember észreveszi a pusztulás után, hogy mit is csinált, miként erőszakolta meg a természetet, és talán-talán van egy pont, amikor leborul annak a lába elé. És ott, azon a ponton megérkezhet a belátás is. Az egyik versben, a 014-es számúban felidéződik egy dal: „love the story, shake the city” – a Shake City egy koreai keresztény dicsőítő zenekar. Szándékos az áthallás, és valahogy behozza Istent a képbe?  Nem tudtam, hogy van ilyen zenekar, de annál jobb! Mostantól majd így mesélem. Egyébként meg persze, hogy benne van az Isten mint energia a belátásban. Meg a szeretetben. Őszintén bízom benne, hogy ez a katasztrófa, amit most folyamatosan élünk, előbb vagy utóbb kitermeli a szeretetet. Hogy az ember megtanul nem irtani és mérgezni tovább, hanem ápolással, teremtéssel foglalkozni. Annyi mindenünk van, amit betemet a szemét. Hányan találtak rá a karantén alatt az addig észre sem vett csemegekertekre! Úgy tűnik, katasztrófának kell történnie ahhoz, hogy észrevegye az ember a fészert, a kiskertet, magát a földet. Vagy a saját szemetét. A szeptemberi kötetbemutató egy kiállítással is kiegészül majd az 1111 Galériában, ahol a svájci alkotótársammal, Kaspar Mattmann-nel, akivel közösen dolgozunk már jó ideje egy az Írmagokhoz is kapcsolódó, illetve egy másik projektbe hajló fotósorozaton, szeretnénk létrehozni egy fóliasátrat, ahol mindenki megtapasztalhatja kicsit, milyen szó szerint benne lenni a saját szemetünkben.   Honnan a sok szemét? ­Augusztus elején érkezett Budapestre Svájcból, szeptemberig alig egy hónap marad szemetet gyűjteni.  Hoztuk magunkkal. Két éve gyűjtöm a szemeteimet, műanyag palackokat, papírszemetet, erdei lombhulladékot, de hoztunk termőföldet is. Kicsit izgultam, amikor jöttünk át a határon, mert Kaspar, aki végzettségét tekintve orvos, mesélte, hogy nem egy olyan esetről tudnak, amikor kábítószert földeszacskókba rejtve próbáltak átcsempészni egyik országból a másikba. Az itthoni föld nem jó? Miért nem lehet venni néhány zsákkal valamelyik itteni kertészetben?  Van egy megállapodásunk, hogy a saját szemetünkkel, a természetes közegünkkel dolgozunk a fotókon, s így a kiállításon is. Arra az anyagra van szükség, amit hosszú ideje használunk. Ami organikus, amivel kapcsolatunk van, amibe például Kaspar betemetett engem. Meg persze az is szempont volt, hogy okvetlenül ne halmozzunk további szemeteket, hanem dolgozzunk azzal, ami van. Nem nagy dolog, az Ausztriában felhalmozott szemetemet egyszer már átköltöztettem Svájcba. Azt mondja az egyik vers, hogy „megpróbáltuk megismerni egyre több állapotunkat / kivédeni kidönteni magunkat a kitöröltek múzeumából” – kik vannak ebben a múzeumban?  Konkrétan a politikára gondolok itt, ami amúgy majd a következő, apácaművészettel és szentéletű nőkkel kapcsolatos projektemben lesz igazán hangsúlyos. Arra, hogy az aktuális politikai helyzet mennyire átírja a múltunkat. Hogy hány ember, mennyi filozófus és művész eltűnik a süllyesztőben, mert egyes hatalmi csoportok azt gondolják, hogy a történelmet is átírhatják. S hogy ez megtehető pusztán a nyelv által: megtartom vagy kitörlöm a nyelvet. Azzal, ha kitörölsz a nyelvből, emberek radírozhatók le a képről, ki irodalomkötetekből. Nem is kell őket megölni. Már az egyenlő lehet a teljes megsemmisüléssel, ha egy-egy generáció számára nem léteznek. Nagyon hangsúlyos a költészetében a kifelé-befelé létezés is, ami a 2018-ban megjelent Holdvilágképűek című prózakötetének hőseit, a különféle autoimmun betegségekkel küzdőket is jellemzi…  Ez egy izgalmas állapot. Sokáig nem beszéltem róla, pedig nyilvánvaló volt – nem is tudom, miért kellett rejtegetnem –, hogy én is egy rejtőzködő voltam. Olyan, akikről a Holdvilágképűek írásai szólnak. Akiknek van egy kifejlett belső világuk, reflektálásuk a testre, a test üzeneteire, közben pedig mindent megtesznek azért, hogy kifelé egy tökéletesen precíz és jól működő szervezetet vagy egységet mutassanak. Ez az állapot egyfelől folyamatos harcban levés, ami persze nem könnyű, másfelől alkotóként jól ki lehet használni. Volt egy traumám, ami a Holdvilágképűekben meg is jelenik, hogy mi lesz, hogyha meggyógyulok, ha egészségessé válok? Hogy fogok akkor beszélni, hogy fogok írni, mi lesz a nyelvvel, amit használok? Ez zajlik most. Már több mint két éve tünetmentes vagyok, úgy érzem, gyógyult is, de szerencsére az örökös fájdalom megszűnése csak finomhangolja a rendszeremet. A testemet éppúgy, mint az ipari zajköltészetet. Hangköltőként vallja: az irodalomnak hangja van. Az Írmagok is hangzik? Zajong?  Abszolút. Mivel a kötet, más formában ugyan, de németül is megjelent, volt már egy hangperformanszuk a karantén előtt, melyet Silvia Rosani olasz zeneszerzővel készítettünk. Szeptember 10-én, a Trafóban lesz a magyar bemutatója. Ezenkívül egy görög zenész barátommal összehoztunk egy hangköltészeti anyagot is – ez egyrészt benne lesz a kötetben, és meg lehet majd hallgatni a már említett kiállításon is. – Európa nálunk kulturálisan felvilágosultabb részein mennyire élő műfaj a hangköltészet? Nehezen tudom elképzelni, hogy itthon Ladik Katalinon túl mást ismer az átlagember. Talán őt sem. Kint sincs ez másként, ott is kicsi a közeg. Mindenki ismer mindenkit. Azt hiszem, a hang- és vizuális költészet mindig rétegműfaj marad. Még ott is, ahol nagyobb presztízse van. Ami mostanság pici fényt, hangot vagy színt ad ennek az egésznek, az az, hogy az olasz Bonotto Center, ahol egyébként Ladik Katinak is vannak munkái, illetve a párizsi Pompidou Központ pár éve elkezdte a vizuális és hangköltészetet egy úgynevezett Bernard Heidsieck-díjjal elismerni. Két éve rajta voltam a bővebb sortlisten, de idén már a négy között vagyok. Szeptember 19-én lesz a díjátadó Párizsban. Picit izgulok és drukkolok. +1 kérdés  Az Írmagokat nem irodalmi kiadó, hanem egy vegán és környezetbarát csomagolóanyagokkal foglalkozó cég adta ki. Miért?  Az én szövegeim nem teljesen bekategorizálhatók egy szépirodalmi kiadó számára. Mindig van mellettük egy erős vizuális tartalom – már a Holdvilágképűek is nagy vállalása volt a Magvető Kiadónak. Nehezebb ezt a vegyes műfajt tálalni, mert nincsenek meg azok a hagyományos fogódzók, amikkel például egy regény el tud jutni az olvasóhoz. Ennél az alapítványnál nem voltak ilyen szempontok, teljesen szabad kezet kaptam a munkához. Úgy érzem, ennél kerekebb nem lehetne a történet: egy a természetről és a környezetről szóló kötet nem tudott volna jobb helyen kijönni, mint egy vegán és környezetbarát anyagokat forgalmazó cégnél, amely mellesleg nehéz sorsú gyermekeket és művészeket is támogat.

Tóth Kinga: Fóliaágy (A Metamorphose-sorozatból)

mohát simítok a keretekre megöntözöm a kisvirágom beültetem papírra zaccra földre rügyezz ki ha fal leszel olvadjon a papír beléd szívd fel a régi fát lélegezz a műanyagból legyél olyan mint én legyek olyan mint a kert kilyukadt cserép vagyok glettel forrasztom a falamat be addig köpülöm a kávétazaccotaföldet beragasztja bőrlyukaimat megmelegíti lehűti a tályogokat a cserépbe gyökérkukacok kenik be a magokat a magok nedvesek és meghasadnak minden öntözésem csírában hajt ki minden sebszélemet moha takarja borostyánlevelek védik a látást ne süssön a szemembe a fény ne találkozzak a lencsékkel amik a napot gyűjtik rám hogy jól mutogassam amit nem szívnak fogadnak be csak visszatükröznek az összegyűjtött fény kiégeti a ragtapaszom új levegőt kapok ég a kert ég fóliaágyásmellkasom a szív fonnyadó paradicsom amibe gumikesztyűvel nyúlsz bele ez egy kertváltozás a héjak felkunkorodnak mint a mindjártkész lecsó a paprika szottyad de felfúj mégis a hagyma most is megcsíp kiütésekkel villant a gyűjtőlencse kiütéseket vetít rám a projektorod én vagyok a kert gazdája bőrsejtjeim körömágyam a lepedő hadd nőjjek terebélyesedjek hadd aludjunk mohatakaróban rétegezz rám hogy ne kelljen látnom a napot hogy ne takard el előlem soha többet fekete kakasom vigyázza a sátrat nem jöhet be kertész ebben a kápolnában az indák imádkoznak körömhelyemen hagymák újhajtások mi vagyunk az új levegő embergyilkos molyirtópára permetes nyálunkkal beterítjük a plasztikfalakat karókra ereszkedünk imádkozunk amikor kukorít hajnalban szökkenünk és lukaljuk a tetőt behasítjuk a mintagazdaságot és lövellünk mikor délben kukorít és embermélyedésekbe hatolunk termékenyítünk újra nedves a szív a méh nem hagyjuk elázni nem hagyjuk meddőn ölelünk és sátorkilégzésünk megboldogítja húságyásaink háromra mosolygó emberágyakba alszunk bele borostyánba heverő pihenő emberszeretteink arcát mosolyra feszítjük fogadjatok be minket bábozódjunk melegágyba hordjon minket újra ki a föld árvalányhajatok falombra feszítjük szűzhajatokba nyálkát pókhálót engedünk ültetünk újfonataitok az ég felé tekerednek sátormolekulákkal szakadásokkal nevettek az égre nem éget már a nap a hold is hűt az éjjel kakasok őrzik a melegágyat kakasok csípik a gumicsizmákat mély az örökálmunk mély az öröklétünk hajtunk-tekergünk egymáságyásban

Benedek Szabolcs: Működési mátrix

Réka jóval korábban érkezett. Még úgy is, hogy mielőtt lejelentkezett a recepción, ahol némi faggatózást követően fölengedték az irodaház felső emeletére, sétált egyet a környéken. Kíváncsi volt, milyen üzletek és gyorsétkezdék vannak errefelé, mintha már tervezgetné, milyen lesz, amikor itt fog dolgozni. Volt benne lámpaláz, attól azonban egyetlen pillanatig sem tartott, hogy el fog késni. Talán a szülei nevelték bele, de az is lehet, hogy a génjeiben volt, hogy mindig mindenhova korábban ért oda, a randevúkon is rendre ő volt az első. Most azonban nem csak emiatt kellett várnia. A recepción üzenet fogadta, miszerint türelmet kérnek, egy váratlan megbeszélés közbejött, de interjú természetesen lesz. Réka igyekezett türelmes és nyugodt lenni. Arra koncentrált, hogy végtére is minden kritériumnak megfelel. Most már csak arra kell figyelnie, hogy ne görcsöljön. Ha elkezd stresszelni, rossz teljesítményt nyújt. Azt mantrázta magában, hogy nincs miért izgulnia. A csúszás miatt különösen nem kell. Ami a vártnál hosszabbra nyúlt. Időközben a Réka után következő delikvens is megérkezett. Ugyanazzal a tettetett és magára erőltetett magabiztossággal lépett be az ajtón, amivel fél órával korábban Réka. A kosztüm is hasonló szabású volt, a hónuk alatt gyűrögetett portfóliós mappa alapján pedig messziről lerítt, hogy egy cipőben járnak. Az árnyalatnyi különbség amúgy pont utóbbit tekintve mutatkozott meg: a másodjára érkezett hölgy – bármennyire igyekezett palástolni – kicsit mintha billegett volna a magas sarkúban. Egymásra néztek, és egyszerre villant tekintetükben a megismerés fénye: – Zsófi! – Réka! Rékának az futott át a fejében, hogy mikor mondhatták ki utoljára a másik nevét. Mármint hangosan, gyanakvás, féltékenység, düh és gyűlölet nélkül. Aztán fölállt. Az ő arcán jelent meg először egy félmosoly. Zsófi viszonozta. Leültek, és beszélgetni kezdtek. Az udvariassági körökön túl egy pár régi emlék is előkerült. – Hát – mondta utána Zsófi –, most megpróbálok visszaszokni a munka világába. A gyerkőc már akkora, hogy muszáj belevágni. Neki is az az érdeke, hogy közösségbe menjen és megismerkedjen másokkal is. A bölcsit kihagytuk, de az ovit nem lehet. Szóval, próbálkozom. Láttam a hirdetést, elküldtem, és behívtak. És te? – Én is – Réka nevetett. – Mármint megpályáztam, és behívtak. – Úgy értem, hogy… család, gyerekek? Réka a fejét rázta: – Nincsenek. Zsófi arcát fürkészte, kereste rajta a kérdést, vagy inkább ténymegállapítást. „Ezek szerint a munkában éled ki magad.” Igen, abban. Neki ez jutott. És igyekszik a meglévő dolgokban megtalálni a teljességet. Ezért is fontos számára ez az új lehetőség. Hogy előrelépjen, és más területeken is kipróbálja magát. Pár dologról még szót ejtettek. Egyetlenegyről nem. Arról valószínűleg akkor se beszéltek volna, ha nem nyílik időközben az iroda ajtaja, és nem lép ki rajta egy náluk alig valamivel idősebb nő. Mintha önnön magukat látták volna, néhány évvel később: kosztüm, mappa, a fáradtság jeleit vastagon fedő smink. Zsófi láthatóan idegenkedve nézte a magas sarkú cipőt. Odahaza és a játszótérre nem kell ilyet viselni. Most majd szépen visszaszokhat hozzá. – Elnézését a késésért, közbejött egy rendkívül sürgős és fontos tárgyalás. – A nő kezet nyújtott, elhadarta a nevét, amiből annyit értettek, hogy szólítsák nyugodtan ­Beának. – Látom, összeismerkedtek. Vagy régebbi a…? Hol az egyikükre, hol a másikukra nézett, hogy valaki szólaljon már meg. – Egyetemi barátnők… vagyunk – válaszolta Réka, a létige előtt villanásnyi szünetet tartva. – Hát ez remek. Lehet, hogy a hr-esünk azért adta meg így az időpontokat, mert látta a cv-jükből, hogy egy helyen végeztek? Na, de ha már így alakult, jöjjenek be mindketten. Leg­alább több időm lesz megismerni önöket a következő tárgyalás előtt. Az interjú flottul ment. Minden kérdésre gördülékenyen, természetes könnyedséggel, mégis pontosan és határozottan válaszoltak. Bea egyre csak azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja, hogy két ilyen szuper jelöltből csupán egyet vehet föl. Nem is tud most dönteni. Sebaj, itt a mentő feladat. A felvételi eljárás során nekik is lett némi rálátásuk a cégre, úgyhogy készítsék el a működési mátrixát. Azt, amiről látszik, hogy a szervezet milyen pontokon kapcsolódik a feladatokhoz, és hol lehetne esetleg javítani. – A tanácsadóink is ezzel kezdik, amikor átvilágítják a megbízót – magyarázta Bea. – Szerintem önöknek is menni fog. Úgyhogy kérnék szépen egy-egy csodás működési mátrixot, e-mailben, mondjuk, holnaputánra. Réka és Zsófi együtt mentek le a recepcióhoz, onnan az utcára, ahol némi bizonytalankodás mellett elbúcsúztak. Sok sikert kívántak egymásnak. Arról az egy dologról nem beszéltek továbbra se. Réka nekilátott újabb álláshirdetéseket tanulmányozni. A működési mátrixot nem csinálta meg. Örült, hogy nem bosszúvágy hajtja, és már nem akar revánsot venni. A megbocsátás képessége fontos erény. Szinte meghatódott, amikor arra gondolt, hogy Zsófinak nagyobb szüksége van erre az állásra. Jó fizetéssel és számos fejlődési lehetőséggel jár. Egy, a munka világába visszatérő anyának páratlan alkalom. A férje is büszke lesz rá. Az utolsó mondatot elhessegette. Ez még mindig fájt. Nem sokon múlott, és most ő lenne a feleség a gyerkőccel. Aztán Zsófi bekavart, és Réka álmai köddé váltak, akárcsak a barát­ságuk. Pár hónappal később ismét összefutottak. Ezúttal egy plázában, de megint véletlenül. Zavartan álltak a ruhaüzlet előtt, majd pár mondat után Réka megkérdezte, milyen az új munkahely. – Hát – mondta Zsófi –, én végül máshova mentem. De ezt biztos észrevetted, hiszen azt a működési mátrixot vagy micsodát se küldtem el a csajnak. Végtére is ennyivel tartozom neked. – Nem Rékára nézett, hanem lefelé, a saját lábára, amelyen sportosan elegáns cipő feszült. – Neked bejött a hely? Réka nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg. A nevet nem mondta ki, mintha valami ismeretlenről volna szó: – És a férjed mit szólt ehhez? – Nem a férjem. Elváltunk. Évekkel ezelőtt. A gyerek születése után lelépett. Néhány pillanatig csak a pláza morajlott a háttérben. – Tudod, mit? – szólalt meg végül Réka. – Igyunk meg egy kávét. – Ne haragudj – Zsófi a fejét rázta –, sietnem kell. Épp csak beugrottam meló után venni egy új göncöt – fölemelte a kezében lévő reklámszatyrot –, és most rohanok, mielőtt kiteszik a gyereket az oviból. De legközelebb mindenképp. Miután elköszöntek, Rékának eszébe jutott, hogy nem cseréltek telefonszámot. Sebaj! Mostanában ő se ér rá túlságosan. Az új munkahelye elég sok feladatot ad. De hát csinálni kell. Ez a lényeg.

Játék, elmélet (Philip K. Dick: Űrlottó)

horner
Publikálás dátuma
2020.08.15. 07:21

„De mit csináljon az ember egy ennyire romlott társadalomban? Engedelmeskedjen a romlott törvényeknek? Törvénysértés megszegni egy korrupt törvényt vagy egy korrupt esküt?” – hangzanak el egy szereplő szájából a közhelyessé vált, de mégis mindig elementárisan aktuális kérdések Philip K. Dick most végre magyarul is megjelent, Űrlottó című regényében. S ez csak az egyik társadalomfilozófiai-egzisztenciális (és jogi) vonulata a XXIII. század elején, 2203-ban játszódó regénynek. Annak a regénynek, mely 1953–54-ben íródott és 1955-ben jelent meg, a XX. század egyik vitathatatlanul legnagyobb hatású sci-fi nagymesterének első sci-fi regényeként. [A regénynek az akkor 25 éves Dick eredetileg A Kvízmester mindent visz címet adta, de a kiadója, Don Wollheim ezt megváltoztatta; a regény, mely az Ace Booksnál jelent meg és egy másik szerző másik regényével, dupla könyvként (Ace Double) látott napvilágot, ma a gyűjtők vágyálma. Az angliai első, 1955-ös kiadás ugyanakkor World of Chance („Esélyek világa”) címmel jött ki. „Amíg az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? (1968) a mozivászon miatt meg nem jelent Szárnyas fejvadász címen (1982), ez volt Phil legnagyobb bestsellere (300 000 fölötti példányszámmal)” – Lásd Lawrence Sutin: Isteni inváziók. Philip K. Dick élete. Ford. Szécsi Noémi. Agave, Könyvek, 2007.] Dicknek, állítom, egy regénylapján több eredeti és fantasztikus ötlete van, mint sok sci-fi vagy egyéb szépírónak egész életművében – de Dick sziporkázása-tobzódása közben mégsem ragad le ezeknél, nem bíbelődik velük, nem magyarázza túl őket, hanem meghagyja világteremtő funkciójuk részelemeiként – s ettől is olyan zseniálisak a művei. Nincs ez máshogy az Űrlottóban sem, a 200 oldalon „odavetett” elképzelések mindegyike külön-külön regény tárgya lehetne: a világelnök (Kvízmester) kiválasztása véletlenszerű lottóhúzással (vö. Douglas Adams Zaphod Beeblebroxával a Galaxis Útikalauz stoposoknakból), a telepaták alkalmazása, az űrutazás, a holdi üdülőtelep és szabad­időpark, a földi kasztrendszer és a munkatáborok, a kiszolgáló robotok, a tudatátvitel, az androidok, a high-tech keveredése a babonával (asztro-kozmológia), az internetelőd Interplanetáris Vizuális Iparvállalat hálózati képernyő (ipviv) stb. nem csak Dick későbbi munkáiból köszönnek vissza. Ahogy a fogyasztói társadalom végletekig vitt, disztópikus jövőjének érzékelése is döbbenetesen aktuális egy 65 évvel ezelőtti regényben olvasva, miközben gyakorlatilag ebben élünk! De ahogy a bevezetésül vett idézetből kiviláglik, mindig vannak, akik elégedetlenek a nekik jutott osztályrésszel, netán gondolkodni sem restek, s a hűbéri kiszolgáltatott rendszerben nem csak a saját sorsuk megváltozását szeretnék elérni, de az egész társadalomét is, ami által nyilván az övéké is javulna. Van, aki ennek érdekében megbuherálja a matematikus Neumann János által megalkotott játék­elmélet alapján működő, véletlenszerűséget előnyben részesítő sorsológépet, egy mágneses palackot. Van, aki hatalmának megőrzése, és saját világjobbító szándékainak stratégiája érdekében gyilkosságokhoz folyamodik – mindezt legálisan, törvényekkel támogatva a kor társadalmában. Van, aki elmenekül a Földről, s a mitikus 10. bolygón remél új életet kezdeni. Van ellenben, aki az algakaja helyett csupán igazi steakre vágyik, nyugodt családi otthonra, és hogy a művészetté emelt reklámok, a verbális információt színorgiává transzformáló pompáját csodálhassa a televízióján. A PKD-életművet 2003 óta megjelentető Agave Könyvek sorozatának 33. köteteként Dick kalandregénye nemcsak a disztópia-társadalomkritikai víziója miatt izgalmas, meglepő fordulatok viszik előre és színesítik a cselekményt, mely a hatalomért és a túlélésért folytatott küzdelem jegyében zajlik – s a világ nem elég hozzá! (Ford. Pék Zoltán, Agave Könyvek, 2020. 202 o.)