Só, biznisz

Ha rám hallgat, fiatalember, gumicsizmát, vagy bakancsot, cájg nadrágot, hosszú ujjú inget húz és a fejére is tesz valamit! – mondta egykedvűen Sándor, a mű- vagy brigádvezető. Én a különféle posztokat, címeket, rangokat soha nem tudtam megjegyezni. Már arra sem emlékszem, hogy majd’ ötven éve a józsefvárosi, vagy a ferencvárosi pályaudvaron vállaltam-e hétvégére vagonkirakodást. Egy haverom szólt, hogy egész szép zsuga üti a markomat. Ő már volt ilyen melón. Rohadt kemény, de minimum egy hét a Balatonon, akár minden nap unikum-sör partival a legkeményebb helyi becsületsüllyesztőkben.

Csábító ajánlat volt, nem is tudtam ellenállni. Ráadásul tizennyolc elmúltam, így gimis létemre is teljes nyolcórásnak felvehettek. Fel is vettek. Nem sokat bíbelődtek a papírmunkával. Bár a vagonkirakás főleg a csóró egyetemisták, főiskolások reszortja volt, nyáron jelentősen csökkent az érdeklődés a mazochista műszak iránt. Persze amikor jelentkeztem az irodán, ahol egy bögyös, tupírozott kontyos Icuka intézte a formaságokat, még nem sejtettem, hogy az önkínzás egyik legkifinomultabb módját választottam. Különben is, figyelmemet a munkaügyis domborzati viszonyai kötötték le.

Sándor, a kisfőnök – ez csak a társadalmi státuszára vonatkozott, mert amúgy legalább egy-nyolcvan volt, és ránézésre olyan tolópofonja lehetett, mint egy gőzkalapácsnak – sem akarta lelohasztani a lelkesedésem. Csak miután elmondta a helyi divatot és látta a megrökönyödést az arcomon, akkor tette hozzá magyarázatként: a só nagyon ki tud barkácsolni az emberrel! Igazság szerint nem pont ezt a szót használta, de a kezdőbetű stimmelt.

Ja, csak sót rakodunk, gondoltam megkönnyebbülten. Mert balga fejjel azt hittem, az mégis csak jobb, mint a sóder. Későbbi tapasztalataim alapján állíthatom, nem jobb. Néztem Sándorra, aki akkortájt lehetett úgy jó negyvenes. A sors, a történelem, a cigi és a több évtizedes hadakozás a felesekkel, korsó sörökkel, kemény barázdákat szántottak az arcára. Őszülő borostái között itt-ott szerpentinként kerestek utat az izzadságcseppek. Ő a teherpályaudvar etikettjének megfelelően öltözött. Égbe meredő antennás, sötétkék svájci sapkáját mérnöki pontossággal húzta a fejébe, úgy, hogy a sapka alsó pereme éppen egyvonalban volt a fülek felső karéjával. Némi lazaságot megengedve magának, tekintettel a hőségre, feltűrte az ingujját, amelynek a zsebéből gyűrött symphoniás doboz kandikált ki. A hivatalos megbeszélés után megkínált egy mezítlábas Symphivel és elszívtuk az áldomást.

Aztán holnap ne késsen, hatkor a vagonnál találkozunk! – mondta még búcsúzóul. Ez a hajnali időpont ugyan szíven ütött, de már nem volt visszaút. Másnap valahogy összekapartam magam és kibumliztam a pályaudvarra. Persze nem igazán vettem komolyan a kisfőnök javaslatait. Ha akartam volna, sem tehettem, mert nem volt sem bakancsom, pláne gumicsizmám. Akkoriban Alföldi papucsban koptattam a pesti flasztert, a magas, fűzős változatot csak ősszel vettem meg az Astoriánál lévő boltban. Hajnalban félálomban magamra rántottam egy kopott farmert, tornaskárpit, pólót.

Amikor Sándor meglátott, nem szólt semmit, csak a fejét csóválta, mint aki azt mondja: hát öregem, te reménytelen vagy, de a te bajod.

És igaza lett.

Persze ez nem rögtön derült ki. Két, nálam valamivel idősebb srác várakozott még a vagon mellett. Ők előírásosan beöltöztek. Akkor azért már kezdtem gyanakodni. A kisfőnök kiosztotta a szívlapátokat, majd elment. Felkapaszkodtunk a pőre kocsira, amin rengeteg só volt, a fene tudja hány mázsa, vagy tonna. Erdélyből jött a rakomány. Állítólag ipari felhasználásra szánták, de tisztítás után étkezési sónak is alkalmas lehet - mondta Sándor.

Hát nekem inkább ez az ipari változat jött be, mert valahogy nem az a hófehér anyag volt, amit a boltban árultak. És meglehetősen darabos is volt, sok göröngy a legöblösebb sótartóba sem fért volna bele.

De hamarosan kisebb gondom is nagyobb lett ennél. A hajnali, kora reggeli órákban még jól is esett a mozgás, de ahogy egyre följebb kúszott a nap, kezdtem igen pocsékul érezni magam. A szívlapát nyele törte a kezem, a levegőben szállongó sópor pedig csípte izzadt karomon, nyakamon, sőt, még a hajam alatt is a bőrt. Ha letöröltem a homlokomról az izzadságot, még rosszabb lett, mert ott is kicsípte a bőrömet a nedvességtől oldódó só. Kezdtem magam úgy érezni, mintha Rejtő Jenő Csontbrigádjába keveredtem volna.

Igyekeztem úgy tenni, mintha semmi bajom nem lenne, és a két srác nem is vette észre, hogy poklot járok éppen. Gyakorlott mozdulatokkal lapátolták a sót a rámpán álló teherautóra. Azt hittem, ott döglök meg a sórakomány tetején, és a tűző napon a gyors kiszáradás és a só hatására természetes módon mumifikálódom. Az életemet valószínűleg az időnként lenyomott liter víz mentette meg.

Mire letelt a műszak, már csak kapirgálni tudtam a sót. Másnap már nem jelentkeztem munkára. Hetekig sómentes életmódot folytattam. Később visszaszoktam rá, mert a só biznisznek folytatódni kell!