Előfizetés

Hivatalosan is Joe Biden mérkőzik demokrata elnökjelöltként Trumppal

MTI
Publikálás dátuma
2020.08.19. 08:37
A koronavírus-járvány miatt virtuális elnökjelölő konvenciót tart a Demokrata Párt
Fotó: BRIAN SNYDER / AFP
Republikánusok is támogatták Donald Trump kihívóját. A jelenlegi elnök egy korábbi elődjével, Bill Clintonnal vívott járványügyi csatát az interneten.
Joe Biden, az Obama-kormányzat alelnöke hivatalosan is a Demokrata Párt elnökjelöltje lett kedden, a demokraták „virtuális” elnökjelöltállító konvenciójának második napján. Az interneten zajló rendezvényen a 77 éves politikus a Delaware államban lévő házából jelentkezett be a feleségével együtt. Előzőleg „a Demokrata Párt múltjának befolyásos, és jövőjének ígéretes” politikusai beszéltek: Jimmy Carter és Bill Clinton volt elnöktől és John Kerry egykori külügyminisztertől Alexandria Ocasio-Cortez New York-i képviselőig sokan fejtették ki álláspontjukat. A konvención ezúttal is képviseltették magukat republikánusok: Colin Powell, a Bush-kormányzat volt külügyminisztere és a néhai John McCain republikánus szenátor özvegye, Cindy McCain állt ki Joe Biden elnökjelöltsége mellett. Bill Clinton erőteljes támadást intézett a jelenlegi elnök, Donald Trump ellen. Azzal vádolta, hogy rosszul kezelte a koronavírus-járványt, nem vette figyelembe a tudományos tanácsadók véleményét, és túl sokáig habozott a szájmaszkok kérdésében. Minderre Trump már Clinton beszéde közben reagált. – „Tudassák a demokratákkal, hogy azért van több esetünk, mert sokkal több vírustesztet végzünk, mint bármely más ország!" - írta a Twitteren.
Donald Trump szerint azért tarol a járvány, mert sok a teszt
Fotó: BRENDAN SMIALOWSKI / AFP
Az est záróbeszédét Jill Biden, az elnökjelölt felesége prezentálta, azt hangoztatva, hogy férje együtt érző, hívő és a választóihoz mindig hűséges ember. Maga Joe Biden, aki csütörtökön, a konvenció zárónapján mondja el a jelöltséget elfogadó beszédét, most csak annyit mondott: „Szívem mélyéből köszönöm, ez (a jelölés) mindent jelent számomra és a családom számára”.

Új világrend nyomdokain

Rónay Tamás
Publikálás dátuma
2020.08.19. 08:00

Fotó: Beata Zawrzel / AFP/NurPhoto
A fehérorosz válság csak felgyorsítja azt az átalakulást, amely Közép- és Kelet-Európában megy végbe. Kérdés azonban, milyen geopolitikai változások elé nézünk?
Jól tudjuk, hogy a mai európai geopolitikai viszonyok kialakulásában több történelmi esemény játszott döntő szerepet. Jalta, majd a rendszerváltás, egyúttal a Szovjetunió felbomlása, és ide sorolhatjuk Vlagyimir Putyin hatalomra kerülését. A hidegháború évtizedekre határozta meg, hogy az egyes országok melyik érdekszférához tartoznak, a Szovjetunió felbomlásával, Jelcin hatalomra kerülésével pedig úgy látszott, Moszkva nem kíván beleszólni az újonnan függetlenné vált országok életébe. A szabadsággal azonban, a Baltikum kivételével, nem tudott mit kezdeni egy sor volt szovjet utódállam, a nyugati típusú kapitalizmus helyett vadkapitalizmus alakult ki, amelyben oligarchák mentették át az ország vagyonát. Akkor még nem is sejtettük, hogy ez a „modell” két évtizeddel később Közép-Európában is mintává válik. Putyin felélesztette a Szovjetunió iránti nosztalgiát. Sokáig nehéz volt elképzelni, hogy Oroszország képes lesz katonai erővel visszaszerezni a szerinte tradicionálisan hozzá tartozó területeket. A 2008 augusztusi orosz-grúz összecsapások még csak afféle ízelítő volt, a Krím 2014-es elfoglalása, majd a kelet-ukrajnai konfliktus azonban új szintet jelzett Moszkva hatalmi törekvéseiben. Az ukrajnai katonai beavatkozás során vált nyilvánvalóvá: Oroszország valójában nem heverte ki a Szovjetunió felbomlása miatti területvesztést, de nem is tudott beletörődni ebbe. Putyin elnök erre 2007-ben, a 43. müncheni biztonságpolitikai konferencián egyértelmű utalást tett. Úgy foglalt állást, a mai egypólusú világrendnek semmi köze a demokráciához, elfogadhatatlan és működésképtelen is, s a mai problémák első számú gyökere. A sztálini érát idéző hangvétel meghökkentette ugyan a világot, de akkor még senki sem vette olyan komolyan a burkolt fenyegetést. Az egypólusú világ azóta már a múlté. Nincs egyértelműen erős pólus, a Donald Trump vezette Egyesült Államok nem óhajt a demokrácia őrzője lenni. Kína ugyan egyre erősebben kacérkodik azzal, hogy Európa egyes országait is saját érdekszférájává tegye meg, de ennek még nem jött el az ideje. Oroszországnak pedig messze nincs akkora ereje, hogy a szovjet érához hasonlóan a világ egy sor államára kiterjessze befolyását. A szomszédokat még meg tudja dorgálni és egyes, a nyersanyagától függő távolabbi országokat is befolyásolhat, de ennél többre nem képes, hiába próbálja modernizálni a hadsereget Vlagyimir Putyin. Az a tény, hogy a világ erős vezető nélkül maradt, új erőt adott a populista, a diktatúrával kacérkodó politikusoknak. Nem kell már félniük attól, hogy fájdalmas intőt kapjanak Washingtontól, mehetnek a saját fejük után. Az Európai Unió megróhatja őket, de az EU túl heterogén, hogy hatékony szankciókkal sújtsa a demokráciát aláásó vezetőket. Ez pedig további változásokat idézett elő Európa geopolitikai helyzetében. A fehérorosz eseményekig azt gondolhattuk, hogy Európának ez a 2010-es években felgyorsult, egyre aggasztóbb változása csak egy irányba vezethet: a nyugati típusú demokrácia erjedéséhez. Halálához nem, mert számos európai országban még ma is úgy látják, ahogy egykor Winston Churchill: a demokrácia megannyi vesződéssel jár, de nem találtak ki jobbat nála. Milyen irányú is ez az Európában tapasztalható átrendeződés? Nagyon különös folyamatoknak lehetünk tanúi. Közép-Európában például nincs egyértelmű geopolitikai törekvés. Ugyan a magyar kormány rendre azt hangoztatja, micsoda erő lakozik a visegrádi együttműködésben, de ez csak akkor mutatkozik meg, ha az uniós támogatások elosztásáról, vagy éppen a demokrácia aláásásáról van szó, geopolitikai tekintetben távolról sincs meg az összhang. Erre mutatott rá a fehérorosz válság is. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter például a napokban azt hangoztatta, e tekintetben Lengyelország álláspontját képviseljük, miközben Varsó elsők között ítélte el a rendőrségi túlkapásokat, a választási csalást. Hiába van szó két illiberális kormányról, Minszk ügyében nem állunk egy oldalon. Lengyelország számára a legnagyobb fenyegetést Oroszország jelenti, a magyar kormány viszont nagy barátjának tartja az orosz elnököt. Varsó is megtalálta nagy barátját Donald Trump amerikai elnök személyében. A lengyel kormány nagy álma ugyan nem valósult meg, amerikai katonai támaszpont nem jött létre, pedig 2018-ban Andrzej Duda a meglehetősen hiú amerikai elnöknek azt is felajánlotta, hogy azt róla nevezi el, de komoly fegyvertény Mateusz Morawiecki kormánya számára az a múlt héten kötött megállapodás, amelynek értelmében több ezer amerikai katona érkezik Lengyelországba, ahol már eddig is mintegy 4500 állomásozik. Varsó azonban nem csak az orosz fenyegetés miatt tartja ezt komoly fegyverténynek. Úgy véli, megnő a geopolitikai befolyása Németországgal szemben azzal, hogy az Egyesült Államok minden korábbinál fontosabb amerikai szövetségessé válik. Berlin és Washington viszonya közismerten igen hűvössé vált a Trump-érában, aminek csúcspontja a több mint 12 ezer amerikai katona Németországból való kivonása volt. Magyarországon fel sem merülne az amerikai katonák behívása, mi beérjük azzal, hogy egymilliárd dollárért amerikai légvédelmi rakétarendszert vásárolunk, így elérve, Washingtonnak eszébe se jusson szólni a magyarországi demokráciaellenes intézkedések láttán. A budapesti kormánynak nincs igazi geostratégiai koncepciója, nem akar ehhez vagy másik érdekszférához tartozni, a kormány egy olyan szövetség létrehozásán töri már évek óta a fejét, amiben a magyar kormányfő számottevő nemzetközi tényezővé válhat. Az Európai Néppárt és a jobboldali populisták európai szintű összefogásának álma szertefoszlott a tavaly májusi európai parlamenti választás után, ezért értékelődött fel a magyar kormány számára ismét a keleti vonal, ezért sem bírálta a magyar kabinet nyíltan Alekszandr Lukasenko elnököt, emiatt nem ítélte el az ottani rendőrterrort. Csehország külön utakon jár. Bár Andrej Babis cseh miniszterelnököt gyakran egy lapon emlegetik Orbán Viktorral, s kormányát kívülről az egyértelműen oroszbarát kommunisták is támogatják, Babisról azt semmiképpen sem állíthatjuk, hogy ne az Európai Unióval való együttműködést tartaná a legfontosabb geostratégiai törekvésének. S míg Babis esetében egyértelmű ez az irány, amit az is bizonyít, hogy pártja, az ANO az Európai Parlamentben a liberális frakció tagja, e tekintetben mellékes, hogy Babis is megéri a pénzét, miniszterelnökségét időnként összemossa gazdasági érdekeltségeivel. Igor Matovic Szlovákiája kapcsán már több a kérdőjel. Igaz, azt már kijelenthetjük: Matovic nem akarja szorosabbra fonni a viszonyt Oroszországgal. Sőt, elég erőteljes konfliktus bontakozott ki Pozsony és Moszkva között, miután a szlovák kabinet kiutasította az országból az orosz nagykövetség három munkatársát. Az indoklás szerint megsértették a diplomáciai kapcsolatokról szóló bécsi egyezményt, illetve visszaéltek a szentpétervári szlovák főkonzulátus által kiadott vízumokkal, ami összefüggésben van „egy másik NATO- és EU-tagállam területén” (Németországban) elkövetett súlyos bűncselekménnyel. Mindettől függetlenül Matovic politikájában egyelőre nem fedezhető fel egyértelmű geopolitikai törekvés, a fehéroroszországi rendőrterrort a szlovák kormányfő nem ítélte el, de megtette ezt helyette Zuzana Caputová elnök, s az államfői rezidencia is egy időre a fehérorosz függetlenség lobogójának színeibe öltözött. A közép-európai vezetőket csak az tartja össze, hogy mindannyian Brüsszeltől várnak minél nagyobb anyagi támogatást. Ideológiájukat tekintve azonban különböznek még akkor is, ha a lengyel kormány demokráciafelfogása hasonlít a magyaréhoz. A fehérorosz válság éppen ezekre az eltérő törekvésekre világított rá.  

Felbomlóban a keleti ütközőzóna

Ami a tőlünk keletebbre lévő országokat illeti, itt is érdekes folyamatok mennek végbe. Itt is már évek óta zajlik az átrendeződés, amit az oroszok krími, illetve kelet-ukrajnai beavatkozása sem állított meg. Ugyanakkor sok függ attól, hogyan alakul a novemberi amerikai elnökválasztás. Ha Donald Trump hatalmon marad, az komoly csapást lenne az orosz befolyással szemben a NATO védőernyőjében bízó balti államok számára. Igaz, nem valószínű, hogy az országának korlátázott lehetőségeivel tisztában lévő Putyinnak a Baltikumra fájna a foga. Ukrajna és Fehéroroszország ügye már egészen más, hiszen a két állam egyfajta ütközőzóna a NATO tagországok és Oroszország között. Emiatt is tett meg mindent a Kreml Kijev transzatlanti törekvései ellen a 2014-es Majdan után. Ha akár Kijev, akár Minszk szorosabb kapcsolatokat alakítana ki az észak-atlanti szövetséggel, vagy az Európai Unióval, azt Oroszország közvetlen fenyegetésnek tartaná. Alekszandr Lukasenko Fehéroroszországnak éppen ezt az egyedi geostratégiai helyzetét aknázta ki. Ezer szállal kötődött ugyan Moszkvához, s a Kremlnek köszönhető, hogy a fehéroroszok adottságaik felett éltek, mégis megengedhette magának azt, hogy a Kremlt bosszantsa és az EU-val kokettáljon. Az Unió ugyan 2014-ben még szankciókat vezetett be Minszkkel szemben, 2009-ben azonban már az EU keleti partnerség programjának szereplője lett. Moszkva krími, illetve kelet-ukrajnai akciója pedig még inkább felértékelte Lukasenko szerepét az EU szemében. Olyan helyzetbe került, mint a Varsói Szerződés csapatainak 1968-as bevonulása után Nicolae Ceausescu, Románia vezetője, aki elfogadottá vált a Nyugat számára az „ellenségem ellensége a barátom” elve szerint. Ausztria számára is kapóra jött az EU és Minszk kapcsolatának javulása, hiszen Fehéroroszország szempontjából Oroszország után Bécs a legfontosabb kereskedelmi partner, elsősorban az OMV szerepvállalása miatt. Hogy azonban Lukasenko, Ukrajnával ellentétben, sosem gondolta igazán komolyan az Európai Unióhoz való közeledés folyamatát, azt egyértelműen bizonyították az elnökválasztás lebonyolításának körülményei, valamint az azt követő rendőrterror. Mihelyst szorult körülötte a hurok, visszaszolgáltatta Oroszországnak a Wagner orosz magáncégnek azt a 32 zsoldosát, aki állítólag destabilizálni akarta országát a választás előtt. Majd, amikor országos tiltakozó megmozdulások kezdődtek és a sztrájk országossá terebélyesedett, rögtön Oroszországtól várt katonai támogatást, egyik pillanatról a másikra szembefordulva addigi szövetségesével, Ukrajnával, amely Lukasenkóval annak Oroszországgal szemben kritikus politikája miatt barátkozott. 

Trump volt kampánymenedzsere boldogan kooperált egy orosz kémmel az elnökválasztás idején

MTI
Publikálás dátuma
2020.08.19. 07:28
Paul Manafort érkezése egy bírósági meghallgatásra június 15-én. Fotó: MANDEL NGAN / AFP
Putyin rezsimje tudatosan használta a WkikLeakset is Hillary Clinton meggyengítésére.
Orosz kapcsolatai miatt Paul Manafort, Donald Trump amerikai elnök egykori kampánymenedzsere 2016-ban "komoly hírszerzési fenyegetést" jelentett - állapította meg az amerikai szenátus hírszerzési bizottsága által felállított ad hoc bizottság a jelentésében, amelyet kedden hoztak nyilvánosságra Washingtonban. A dokumentum szerint Manafort - aki a 2016-os választási kampány kezdetén három hónapon keresztül volt Trump kampánymenedzsere - szorosan együttműködött az orosz hírszerzés egyik munkatársával, aki valószínűsíthetően részt vett a Demokrata Országos Bizottság (DNC, a párt vezető szerve) elleni számítógépes támadásban és a demokraták belső levelezése egy részének nyilvánosságra hozatalában még a kampány közben. A jelentés az orosz hírszerzés munkatársaként Konsztantyin Kilimniket nevezte meg, akivel Manafort korábban Ukrajnában és Oroszországban dolgozott együtt. A kétpárti ad hoc bizottság szerint Manafort szerepe és közeli kapcsolata Trumppal lehetőséget teremtett az orosz hírszerzésnek, hogy "magas szintről" származó információkhoz jusson, amelyeket az egykori kampánymenedzser "kész volt megosztani az orosz hírszerző szolgálatokhoz nagyon közel álló személyekkel". A jelentés szerint ez "nagyon súlyos hírszerzési fenyegetést jelentett". A 996 oldalas dokumentum, amely a legutóbbi összefoglalás Oroszország beavatkozásáról a 2016-os választási kampányba, megállapította: Oroszország mintegy felhasználta Paul Manafortot és a WikiLeaks kiszivárogtató portált annak érdekében, hogy segítse Hillary Clintonnak, a demokraták elnökjelöltjének a választási vereségét, egyúttal a jelenlegi elnöknek, Trumpnak a győzelmét. A jelentés szerint a WikiLeaksnek ebben kulcsszerepe volt, és működtetője, Julian Assange valószínűsíthetően tisztában is volt azzal, hogy tevékenységével az orosz hírszerzést segíti. Az irat összegezte a már korábban ismertté vált megállapításokat, amelyek szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök személyesen irányította a Demokrata Párthoz kapcsolódó számítógépes rendszerek és elektronikus levélfiókok elleni hackertámadásokat, valamint a Hillary Clintonra nézve kártékony információk kiszivárogtatását. Az arizonai Yumában kampányoló Trump elnököt kedden este újságírók megkérdezték a jelentésről, mire ő azt válaszolta: nem ismeri a dokumentum szövegét, de szerinte "kacsa az egész". Paul Manafort ügyvédje és a WikiLeaks nem reagált az iratra.