Olasz gyerekek a háború után: egy igaz történet a szolidaritásról

Viola Ardone Gyerekvonat című regénye a 2018-as frankfurti könyvvásár egyik szenzációja volt, huszonöt nyelven jelent meg.

Az első és a második világháború után gyerekek százezrei maradtak árván, vagy félárván, kerültek nehéz helyzetbe. Megsegítésükre számos mentőakció indult világszerte. Az első világháborút követően Magyarországon is szerveződött program: a nélkülöző gyerekeket vonatok vitték nyugati, elsősorban hollandiai befogadó családokhoz, akik segítették őket, amíg az anyaországban rendeződtek a viszonyok. A második világháború után hazánkban politikai megfontolásból már nem támogattak ilyen akciókat.

Olaszországban a hatalomra kerülő Olasz Kommunista Párt és a Nőszövetség összefogásából valósulhatott meg 1946–1952 között a déli gyerekek északi országrészbe vonatoztatása, ahol néhány hónapig jobb körülmények között élhettek. A jó szándékot megannyi kétely övezte, a régi észak-dél ellentétet nem lehetett könnyen eltörölni. Az északiak a békülés jegyében nyújtottak kezet, nápolyi gyerekek százait látták vendégül, etették, ruházták, taníttatták őket.

Erről az időszakról, sokak történetét összegyúrva ír Viola Ardone a 2018-as frankfurti könyvvásár egyik szenzációjának tartott, huszonöt nyelven megjelent Gyerekvonat című regényében. A mű Amerigo Speranza történetét követi végig elutazásától a hazatéréséig, a késői visszaemlékezésig. Édesanyja Modenába küldi az alig nyolcéves kisfiút, aki a többi gyerekkel együtt mendemondáktól zúgó fejjel, félelmekkel telve vág neki az ismeretlennek, ahol még a szalámi sem ugyanolyan, mint otthon. Hamarosan az is megkérdőjeleződik, mit jelent az otthon: a saját ágyat, az anyai szemvillanásokat?

Láthatjuk, mekkorát fordult a világ a bizonytalanba elengedett fiatalok életében. Az elbeszélői hang a közösségi élmény bemutatása miatt viszont helyenként sematikus. A gyermeki szemszög sokszor valóban a gyereké – például mikor arról játékról olvasunk, amellyel a fiú a használt és lyukas cipőket pontozza az utcán –, máskor inkább egy kívülállóé: így ismerjük meg a főhős otthoni környezetét, „új családjának” tagjait. A mű végéhez közeledve e kettőt egyesítő, kiegyenlített nézőpont is érkezik: Amerigo negyven évvel később tekint vissza önmagára, próbálja meg kibogozni a szálakat, amelyek édesanyja és közte évtizedeken át összegubancolódtak.

Itt szembesül igazán az olvasó azzal, hogy a gyerekvonatok története mennyi fel nem fedett kérdést tartogat, hogyan határozhatta meg generációk sorsát, bár a politikai kurzusok a feledés homályába lökték. Viola Ardone regénye finoman tekint le a múlt még felfedezésre váró mélyére, a széleken egyensúlyozva rajzolja meg a szolidaritás igaz meséjét.

Infó:

Viola Ardone: Gyerekvonat

Athenaeum Kiadó, 2020

Fordította: Todero Anna