Előfizetés

Kötőféken tartják az egyházakat

Victor András
Publikálás dátuma
2020.09.06. 14:06

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI
Hogy eleget tegyen – legalábbis látszólag – az EU követeléseinek, a magyar kormány módosította az egyházi törvényt. Ám a lényegen nem változtatott: az egyházak legfontosabb ügyeiben továbbra is az Országgyűlés dönt. Pontosabban a parlamentet domináló kormány, még pontosabban annak feje, Orbán Viktor. Ami kívülről látszik, hogy a hatalom kérlelhetetlenül takarítja el a szívének nem kedves kisegyházakat.
2011. június 14-én négy KDNP-s képviselő új egyházitörvény-javaslatot nyújtott be, mondván, elszaporodtak a „bizniszegyházak”, amelyek lényegében anyagi előnyök érdekében választották ezt a szervezeti formát, s csak látszólag foglalkoznak vallási kérdésekkel. Bizonyára voltak ilyenek is az akkor bejegyzett 180 egyház között, de e miatt fölösleges (és álságos) volt új törvényt hozni, hiszen egyértel­műen a bíróságok feladata feltárni a visszaéléseket. Az igazi cél más volt; az, hogy ne a független bíróság, hanem a kormányfüggő parlament dönthesse el, melyik szervezet emelkedhet egyházzá – azaz a politika „uralja” az egyházak világát is. Így is lett. A 2011. évi egyházügyi törvény paragrafusai alapján ugyanis többé nem a hívek, hanem az új jogszabályt megszavazó mameluk-politikusok döntötték el, melyik felekezet egyház, melyik nem az. A törvény az „elismert egyház” címet automatikusan csak a következőknek „adta meg”: a katolikus, a református, az evangélikus, az unitárius, a baptista, három zsidó és öt ortodox egyház, valamint a Hit Gyülekezete. A többit törölte az egyházak listájáról. Ha – ahogy a hivatalos indoklás szólt – valóban a pénz, vagyis az egyházaknak juttatott állami támogatás lett volna a fő probléma, azt másként is meg lehetett volna oldani.

Kilógott a lóláb

A törvény benyújtása és elfogadása között azonban akadt egy árulkodó közjáték. A parlamenti vitára bocsátott ún. egységes javaslatban még az szerepelt, hogy a nyilvántartásba vételről bíróság dönt. Csakhogy a kormány az utolsó pillanatban, még a zárószavazás előtt keresztülnyomott egy módosítást, miszerint az egyházi jogállás megszerzéséről mégsem a bíróságok döntenek, hanem az Országgyűlés. És ugyan volt némi alkotmánybírósági közjáték, de végül megszületett a jogszabály. A törvény kihirdetése után – bizonyos alapján – kérvényezni lehetett a listára kerülést, így végül 31-re növekedett az elismert egyházak száma. Sok addigi egyház azóta vagy egyesületi formában folytatja a tevékenységét, vagy eltűnt.

Hatévnyi semmittevés

A Magyar Evangéliumi Testvérközösség (MET) azonban nem tűnt el. Bár a kritériumok tekintetében náluk lényegesen „gyengébbeket” is egyházzá tett a parlamenti „szavazógép”, a MET kérvényét több ízben is elutasították. Milyen alapon? Lényegében „csak”. A MET viszont azóta is – igazságtalanul hátrányos helyzetben – folytatja példamutatóan keresztény (Krisztus-követő) tevékenységét. Van itt még egy érdekes adalék. 2014 nyarán a parlament igazságügyi bizottsága a MET kérvényével kapcsolatban két ellentétes változatot terjesztett a Ház elé: egy elutasítót és egy elfogadót. Az első arról szólt, hogy az ott felsorolt tíz vallási közösséggel – így a MET-tel – történő „állami együttműködést az Országgyűlés elutasítja”. A másik – elfogadásra vonatkozó – javaslatot azzal a megjegyzéssel terjesztették be, hogy azt nem támogatják, ugyanakkor lehetőséget kívánnak adni az Országgyűlésnek a két változat közti döntésre. A parlament azonban nem élt a lehetőséggel, lassan hat éve nem foglalkozik az üggyel – noha az Ab már nemegyszer figyelmeztette a törvényhozókat, hogy késlekedésük súlyos alkotmányos mulasztás. Az érintetteket ez persze nem vigasztalja, hiszen a parlamenti döntés hiánya megfosztja őket attól a törvény adta joguktól, hogy egy esetleges elutasítással szemben az Alkotmánybírósághoz forduljanak panasszal. Ez a halogatás lehetetlenné teszi a továbblépést, s ezzel sérti z érintett vallási szervezetek tisztességes eljáráshoz és jogorvoslathoz való jogát.

Halállistára kerültek

A törvény kilenc bejegyzett kisegyházat hozott lehetetlen helyzetbe (pl. Ankh Örök Élet Egyház, Mantra Buddhista Egyház, Út és Erény Közössége Egyház, Gyógyító Buddha Közössége Egyház stb.). Valamint a MET-et, amelynek sok híve és óriási szolgálathálózata van: 8 egyházközség, 11 iskola, Wesley János Lelkészképző Főiskola (ahol a lelkészképzés mellett más felsőoktatási szakok is vannak), 5 idősotthon, átmeneti szálló, éjjeli menedékhely, népkonyha, családok átmeneti otthona, kórház. Ez pedig még a sok-sok önkéntes áldozatos munkája mellett is óriási összegekbe kerül. Viszont a legelszántabb híveik sem tudják nekik adni a vallási 1 százalékot, mert nincs technikai számuk. Az egyházi címtől való megfosztás tehát nem egyszerűen érzékenységi, hanem vaskosan működési kérdés is. Ezek a hátrányt szenvedő szervezetek az Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB) fordultak panaszukkal 2014-ben; meglátásuk szerint sérültek a jogaik azzal, hogy a törvény megfosztotta őket az egyházi státusuktól. Az EJEB igazat adott a panaszosoknak; megállapította, hogy ez az egyházügyi törvény valóban sérti az egyezmény 9. (vallásszabadság) és 11. (gyülekezés és egyesülés szabadsága) cikkelyét. Kimondta azt is, hogy nevezett egyházaknak kártérítés jár, de ennek mértékéről nem rendelkezett. A magyar kormány azonnal fellebbezett a döntés ellen, de az EJEB elutasította, így az ítélet jogerőre emelkedett. És a kártérítés összegét is számszerűsítette a szervezet: a kormány 3 millió eurót (nagyjából 1 milliárd forint) köteles megfizetni az Iványi Gábor vezette MET-nek.

Látszatgesztus az EU-nak

Az mindenesetre – az EJEB szerint is – jogsértő, hogy nevezett szervezeteket megfosztották egyházi státusuk­tól, és ezt a helyzetet máig is csak fe­lemás módon orvosolta a kormány. A 2018. december 12-én elfogadott (Gulyás Gergely-féle) egyházügyi törvénymódosítás törölte ugyan azt az EU-s szemmel elfogadhatatlan passzust, hogy a politika dönt az egyházakról, és rögzítette, hogy azokat a Fővárosi Törvényszék jegyzi be. Ugyanakkor – cseles módon – továbbra is fenntartja a hatalom azt a helyzetet, hogy az egyházakkal kapcsolatos legfontosabb kérdésekben a politika vezényel. Ugyanis úgynevezett bevett (értsd: bejegyzett) egyházzá csak az a felekezet válik, amelyikkel az állam együttműködési megállapodást köt. (A „be­vett egyház” státus számos olyan gazdasági előnnyel és működési jogosultsággal bír, amellyel a többiek nem. Ők a „kivételezettek”.) Ebbe a körbe azonban távolról sem vallási, hanem a szó szoros értelmében egyházon kívüli tényező révén lehet bekerülni, erre utal az „amelyekkel az állam együttműködési megállapodást köt” fordulat. Azaz a legmagasabb rangú – ha úgy tetszik: igazi – egyházi státusról továbbra is a parlamenti többség dönt.

Gyilkos bürokrácia

Ráadásul a politika egyéb – adminisztratívnak tűnő szabállyal – is megnehezíti az egyházzá válást. Például ezer fő (tag vagy százalékos támogató) alatt nincs mód egyházzá nyilvánításra – és ez a „fékezési” szándék erősen megkérdőjelezhető. Természetesen az állam joga eldönteni, hogy miféle vallási szervezeteket támogat anyagilag, de miért ne tekinthetné magát egyháznak egy olyan kis (keresztény vagy más) gyülekezet, amelyik semelyik „hivatalos” egyházhoz nem tartozik? Nem Alaptörvény-ellenes diszkrimináció egy 900 fős vallási képződménytől megtagadni azt, ami egy 1100 fősnek jár? Miért a méret számít, s nem a jelleg és a minőség? Mindenesetre Pál apostolnak nálunk ma nem lenne lehetősége arra, hogy bejegyeztesse a „Krisztus-követők egyházát”. A másik „technikai gát”, hogy a NAV elvette azoktól az egyházaktól a technikai számukat, amelyeket a 2011-es törvény megfosztott egyházi státusuktól, így lehetetlen helyzetbe kerültek. Technikai szám nélkül ugyanis az elmúlt években nem kaphattak 1 százalékot, e nélkül viszont számukra csak úgy kaphatnak egyházi besorolást, ha egyúttal nyilatkoznak arról, hogy a jövőben sem államháztartási, sem EU-s vagy más nemzetközi támogatást nem vesznek igénybe. Ez rendkívüli módon beszűkíti a működési lehetőségeiket. Egy olyan nagy szervezeti hálóval rendelkező szervezet, mint a MET, ebben az esetben végképp ellehetetlenül és működésképtelenné válik. Ugyanakkor ezen a felháborító következményen túl még egy tisztán elvi jellegű fenntartás is kézenfekvő ezzel a „nyilatkozatosdival” kapcsolatban. Ugyanis az teljesen érthetetlen, hogy miért ne vehetne igénybe EU-s vagy a világ bármely más országából származó támogatást egy ilyen felekezet. (Miközben a kereszténység világvallás! Maga a καθολικος [katholikosz] szó is azt jelenti, hogy „általános, egyetemes”.) Ez a törvényi rendelkezés tehát elkerülhetetlenül kiváltja azt az értelmezést, hogy a célja – persze kimondatlanul – továbbra is a MET (és más hasonló szervezetek) lehetetlenné tétele, bonyolult jogi szövegkörnyezetbe rejtve. Tágabb értelemben a cél a hazai egyházak „kötőféken tartása”.

Anyagi présben

2020. januári hír, hogy Iványi Gáborék újra az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak, s továbbra is követelik, hogy a NAV adja vissza a technikai számukat. Tudtunkkal azonban a NAV most is úgy határozott, hogy a szervezet idén sem fogadhatja az adózók által felajánlott 1 százalékokat. 2020. szept. 1.: A kormány – ezúttal Maruzsa államtitkár „hangján” – újabb támadást indított a MET ellen. Közölte velük, hogy a továbbiakban nem kapják az úgynevezett kiegészítő támogatást, mert a minisztérium úgy látja, hogy az „nem térül meg”. (Amit eddig kaptak, az is csak a fele volt annak, amit más egyházi fenntartású iskolák kapnak.) Még hozzátette az államtitkár, hogy esetleg utoljára az eddigi támogatás felét megkaphatják, de akkor abban a szerződésben benne lesz a további támogatás megvonásának tudomásulvétele is. S ha pedig így (értsd: a többi egyháznak juttatott kiegészítő támogatás negyedéből)nem megoldható a működtetés, akkor készek állami fenntartásba venni az intézményeket. Ez utóbbi „ajánlat” ordítóan képmutató. Ugyan mitől lenne jobb a fenntartóváltástól az odajáró gyerekeknek? Csak nem azt mondják ezzel, hogy „majd akkor adjuk meg a normális működéshez szükséges pénzt, ha már nem a tiétek az iskola”? Ez mindenestül rosszízű zsarolás. És szomorú, de – föltételezve (sőt: biztosra véve), hogy Iványiék nem fognak engedni a zsarolásnak – még az is benne van a minisztérium üzenetében, hogy a jelek szerint kevésbé fáj a kormánynak a MET iskoláiba járó több száz hátrányos helyzetű gyerek életének esetleges rosszabbra fordulása – vagy akár reménytelenné válása –, mint az, hogy a MET még mindig „életben van”.

Semmit nem tanultak az első hullámból

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.09.06. 09:14

Fotó: kormany.hu/Árvai Károly / MTI
Ugyan az eddig az ápolási osztályokon gondozott, szociális ellátásra szoruló betegek nagy része nem volt kórházban az utóbbi hónapokban, ez úgy tűnik, nem ártott az egészségüknek, mivel észrevehető mértékben csökkent a halálozás – tudta meg lapunk. A második hullám elején a szakértők azt mondják: a 300 milliárd forintot, amit a kormány lélegeztetőgépekre költött, értelmesebben is fel lehetett volna használni, arra ugyanis valahogy senki sem gondolt, hogy ápolók is kellenek a gépek mellé, és a gyógyítók éppen számosan mondanak fel.
Nem lesznek könnyű helyzetben a következő hónapokban azok, akik albérletben élnek, más városban laknak, mint ami a lakcímkártyájukon szerepel – és bizonyos tüneteik alapján tüdőröntgent ír elő a háziorvosuk. A főváros több kerületében ugyanis annyira leterheltek a tüdőszűrők (az első hullám korlátozásai miatt elmaradt vizsgálatok és a kerületi lakosok ellátása miatt), hogy nem hajlandók fogadni azt, aki a lakcíme szerint nem oda tartozik. Márpedig az albérletekbe a legtöbben nem tudnak bejelentkezni (sok lakástulajdonos egyszerűen nem hagyja), így illetékes ellátóhelyüktől akár több száz kilométer választhatja el őket. Budapesten az I., a XII. és a VIII. kerületekben már a telefonos érdeklődéskor egyértelműen jelezték: aki lakcímkártyával nem tudja igazolni, hogy kerületi lakos, ne is reménykedjen abban, hogy ellátják – olyan sok a betegük. Vannak tüdőszűrők, például a IX. kerületi szakrendelőben, ahol 1700 forintért „területi illetékesség hiányában” is megcsinálják a vizsgálatot, de csak akkor, ha beutalóval érkezik a beteg. És persze nekik is végesek a kapacitásaik. Összegezve: ha a háziorvos most szűrésre küldené a hozzá bejelentkezett beteget, akkor vagy haza kell utaznia „hivatalos” városba, vagy fizetnie kell a magánellátásért, utóbbi esetben a számla több tízezer forint is lehet. Feltéve, ha egyáltalán beengedik, ugyanis ha kiderül, hogy esetleges fertőzés miatt van szükség a vizsgálatra, akkor annak elvégzésére az esély szinte zéró. Ez persze nem jkeletű dolog, a szakrendelők eddig is csak azokat látták el, akik lakcím szerint oda tartoznak – ez része az ellátásszervezésnek. Csakhogy eddig nem kellett szembenézni egy pandémiával, ami alatt betegek ezreinek okozhat fejtörést, miképpen jussanak úgy ellátáshoz, hogy a lehető legkevesebbet kelljen utazniuk.

Csökkent a halálozás

A járvány eddig nem látott kihívások elé állítja a betegeket és az egészségügyet is. Sőt, a családtagokat is, de ők, úgy tűnik, jól vizsgáztak. Az első hullámban nagyon sok olyan pá­cienst­ küldtek haza a mintegy 36 ezer „kórházi helyet” érintő ágyfelszabadítás miatt, akik nem tudnak önmagukról gondoskodni, és az ápolási osztályon feküdtek. (Azért kellett a rokonok kegyelmére bízni ezeket a pácienseket, mert a szociális ellátórendszer nem tudta fogadni őket.) „Ezzel kapcsolatban furcsa paradoxon, hogy bár ezek a betegek most nincsenek kórházban, észrevehető mértékben csökkent a halálozás. Az adatok szerint ugyanis 2020 első hat hónapjában lényegesen kevesebben vesztették életüket, mint tavaly az év ugyanezen időszakában. Azt tehát nem lehet mondani, hogy a szociális ellátásra szorulók rosszabb helyen vannak otthon, de az biztos, hogy ellátásuk jobban megterheli a családot” – mondja Lantos Gabriella egészségügyi menedzser. Szerinte világos, hogy a szociális otthonok most sem fognak nagyobb betegszámot átvenni, hiszen ahhoz, hogy tartani tudják a járvány miatt szükséges távolságot a betegek között, nem töltik fel újakkal az elhunytak helyét, így elkerülhető a zsúfoltság. A korábbi betegszámhoz mérten ráadásul nem is volt elegendő nővér az intézmények egy részében. Azaz várhatóan a már otthon lévő betegeket továbbra is a családjuknak kell ápolni. Ez viszont talán nem is akkora hátrány, figyelembe véve, hogy a fertőzések melegágyai gyakran épp a kórházak és az idősotthonok. Lantos Gabriella is úgy véli: ha ezeket az intézményeket nem tudják jobban elzárni, akkor továbbra is ott tartunk majd, hogy „kórházba menni életveszélyes is lehet”. „Azokon a helyeken, ahol az infekciókontrollnak a legjobban kellene működnie, ahol a legnagyobb tisztaságnak kellene lennie az egész országban, ahol a takarítószemélyzet és a műtős fiúk munkája kardinális lehet, ott nem sikerül elérni azt a szintet, amit egy óvodában igen.” Mindeközben a kormány tömegével vásárolja a lélegeztetőgépeket, hogy úgy tűnjön, nincs itt semmi baj. „Az első hullámban sem az volt a probléma, hogy ne fértek volna hozzá a betegek a lélegeztetőgépekhez, Magyarországon ugyanis nem ment végbe az a folyamat, ami a dél-európai és angolszász országokban, ahol rengeteg kórházat bezártak azért, hogy nagyon hatékony legyen az egészségügy finanszírozása, és így kevés kórházi ágy volt. Ez nálunk és Közép-Európában kimaradt, rengeteg kórházi ágy van. Ehhez mérten pedig elég sok lélegeztetőgép is, így egy második hullám esetén semmi gond nem lehet azzal, hogy a betegek ne férnének be a kórházakba” – mondja.

Gép van, ember nincs

Az egészségügyi menedzser szerint az a kapacitás, ami a Covid–19 előtt adott volt, bőségesen elég lett volna most is, semmi értelme nem volt 300 milliárd forintért 16 ezer lélegeztetőgépet vásárolni, hiszen 1400 lélegeztetőgépre elegendő ápolószemélyzet érhető el az országban. Ezt korábban a Magyar Narancsnak adott interjújában is hangsúlyozta, és beemelte a pazarlás kérdését is: mint mondta, egy lélegeztetőgép ára 7 millió forint körül mozog, az Állami Egészségügyi Ellátó Központ ezeket 10 millió forintért szerezte be, ami még elfogadható, hiszen ha nagy a kereslet, az árak is feljebb mehetnek. A Külgazdasági és Külügyminisztérium viszont sokkal drágábban vásárolt. Lapunknak most arra is kitért: „Emellett semmiféle szakmai érv nincs, valójában nem volt fontos, hogy kalkuláljanak, számoljanak, mert a kormány tagjai azt akarták bebizonyítani, hogy ők kellő gondossággal járnak el és egészen megdöbbentő módon azt hiszik, hogy nem az ember gyógyít, hanem a gép. Nem tudják, mi az, hogy erőforrás-menedzsment. Valójában egyetlen gépet sem lett volna szabad venni. Ha 300 milliárd forintot el akartak költeni, akkor sokkal hasznosabb lett volna azt az intenzív osztályokon és az aneszteziológiában dolgozók (orvosok, nővérek, szakasszisztensek) béremelésére fordítani” – hangsúlyozza Lantos Gabriella.

Ha lelépnek, vége

Mondása pedig valójában nem is lehetne aktuálisabb, mint most, mikor az egészségügyi személyzet száma nemhogy emelkedik, hanem tömegével hagyják el a pályát a gyógyítók. „A legsúlyosabb következménye annak lesz, hogy eltűnik a munkaerő az egészségügyből. Nonszensz, hogy az első vonalban dolgozó nővérek és orvosok bruttó 500 ezer, nettó 350 ezer forint „jutalmat” kaptak az államtól egy épkézláb béremelés helyett. Ez megalázó az orvosoknak. Ha a második hullámban még 5 vagy 10 százalék felmond, akkor nagyon nagy bajban leszünk, hiszen ekkora emberhiánnyal már nem lehet fenntartani a struktúrát” – mondja. Hasonló nézeteket vall Rékassy Balázs egészségügyi közgazdász is, mint mondja, az említett 300 mil­liárd forint nem kevesebb, mint a teljes magyar háziorvosi ellátás fenntartására fordított kétéves bü­dzsé. A szakember úgy véli, nagyon szomorú, hogy az elmúlt fél év nem volt arra alkalmas, hogy ne politizáljuk át a szakmai kérdéseket. „Változatlanul úgy érzem mind a határzár, mind a kormányzati intézkedések tekintetében, hogy nem szakmai, ha­nem politikai döntések születnek.” Pedig a szakma rendszeresen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy valójában mire lenne szükség. „A kormány sem mutatott példát sem a maszkviseléssel, sem a belföldi nyaralással. Miközben az emberek is elfáradtak, nem akarnak már rettegésben élni. Ebből is következik, hogy míg korábban 69 év volt a fertőzöttek átlagéletkora, addig ez most 31 év. A kormánynak most a tesztelési kapacitásokat kellene jelentősen növelni, ingyenessé kellene tenni a teszteket és megfelelő kontaktkutatást végezni. Egymillió lakosra vonatkoztatva mi 44 ezer tesztet végeztünk idáig, ami nagyon alacsony szám, ezzel a lista végén vagyunk. Márpedig, ha pillanatok alatt el tudunk költeni 300 milliárd forintot 16 ezer lélegeztetőgépre, akkor nem igaz, hogy pár milliárdot ne tudtunk volna arra fordítani, hogy ugyanúgy ingyenes legyen a teszt, ahogy számos más országban sem kell fizetni érte” – panaszolja Rékassy Balázs.

Mindent elhalványít

Dózsa Csaba egészségközgazdász, a Miskolci Egyetem docense az elszórt százmilliárdok kapcsán megjegyzi azt is: minden évben 20-25 ezer olyan ember hal meg a népbetegségek miatt, akiknek halála elkerülhető lehetett volna. Vannak olyan betegségcsoportok, ahol már 3–5 milliárd forintból is igen komoly szakmai programot lehet elindítani. „Erre is lehetett volna fordítani abból a 300 milliárdból, hiszen ezek a problémák továbbra is itt vannak velünk. Nagyon aránytalannak tartom, hogy mennyi figyelmet fordítunk erre a járványra ahhoz képest, amennyi figyelmet nem fordítunk már meglévő és kialakult betegségek hatékony kezelésére, gyógyítására. Ha fókuszba kerül az emberélet és az egészségügy, akkor legalább 10 másik területet tudunk mondani, ahol ekkora összeget sokkal hatékonyabban lehetett volna felhasználni. Évek óta jegelve van az összes szakmai javaslat, néhány új gyógyszert bevezettek az onkológiában, de nagyon sok szakmai program és fejlesztés nem valósult meg, mert nem hagyta jóvá a kormány. Miközben most valahonnan mégis lett 300 milliárd forint lélegeztetőgépekre” – mondja Dózsa Csaba.

Értelmetlen döntések

  A kapacitásnövelés és az ingyenes teszt mellett Dózsa Csaba szerint a kontaktkutatást is lehetne hatékonyabban végezni, és nem úgy kezelni a járványt, hogy „egyszer mindent bezárunk, majd mindent kinyitunk, és aztán ismét megtiltunk dolgokat”. Egyelőre ugyanis nem tudni, hogy amit nyerünk a réven, elveszítjük-e a vámon. A teljes határzárnak azonban szerinte nincs értelme, hiszen még az egészség-közgazdászok sem látják, hogy milyen következményei lehetnek, ha befékezzük a gazdaságot: a turizmust például nem lehet újabb 4 hónapra leállítani, majd utána várni, hogy jöjjenek a turisták. Inkább arra kellene berendezkedni mindenhol, hogy igénybe lehessen venni a szolgáltatásokat, csak nagyobb távolságtartással, ennek ugyanis még az egészségügyre is pozitív hatása lehetne. „A szegénység és a munkanélküliség idővel biztos, hogy visszagyűrűzik majd az egészségügyhöz. Ha ugyanis összesen 100 milliárdos jövedelem esik ki a lakosság zsebéből, akkor elgondolkodnak, hogy megvegyék-e a gyógyszert, elmenjenek-e térítéses vizsgálatra, vagy lazítsanak-e, például költsenek-e arra, hogy kipihenjék valahol a stresszt. Hosszú távon ebből újabb egészségügyi problémák lehetnek. Ez nincs párba állítva azzal, hogy egy járványnak mi az egészségkockázata, de nagyon nagy szükség lenne egy ilyen modellre” – magyarázza Dózsa.

Elmaradó műtétek

Arra a kérdésre, hogy mi történik majd az egészségügyi ellátásban, ha az első hullámhoz hasonlóan most is leáll a betegellátás egy része és a nem koronavírusos páciensek nem gyógyulhatnak, elmaradnak a műtétek, Lantos Gabriella úgy válaszolt: nagyon sok olyan beavatkozás van, melyek esetében az időzítésnek kulcsszerepe lehet. Egy térdprotézis- vagy gerincműtét esetén például nem mindegy, mennyire hamar látják el a beteget, a daganatos páciensekről nem is szólva. „Nem látom értelmét a további ágybezárásoknak, hiszen, ha jelentősen nőne a számuk, akkor is az a 10 százalék, ami most rendelkezésre áll, bőségesen elegendő. Egyáltalán nem indokolt tehát, hogy műtétek maradjanak el.” Rékassy és Dózsa is úgy gondolja, hogy hiba lenne ismét leállítani a betegellátás egy részét járvány miatt, hiszen már most jelentősen hosszabbak a várólisták. Nyáron ugyan próbálták utolérni magukat az intézmények a 3-4 hónapos kiesés után, de ez valószínűleg még nem sikerült a legtöbb helyen. „Nagyon jó, hogy az EESZT időben elkészült, és így legalább a recepteket fel tudták adni az orvosok az online térbe” – mondja Rékassy Balázs. A feladat most az, hogy úgy csökkenjenek az orvos-beteg találkozók, hogy ezzel ne rontsák a betegek életesélyeit.

Bulik és NER-partik

Miközben az egészségügyben egyre kevesebb az ember, az első hullámot követően belföldön egyelőre nincsenek komoly megszorítások, az emberek felszállnak a zsúfolt buszokra, a bulinegyed a fővárosban úgy üzemel, mintha mi sem történt volna. „Most a fiatalok körében terjed a vírus, 3-4 hét múlva látjuk majd, hogy az idősek fertőzésszámai hogy alakulnak. Akkor lesz kérdés az egészségügyi ellátórendszer kapacitása és terhelhetősége. Az idősotthonokba én már most visszaállítanám a látogatási tilalmat, ahogy visszahoznám a vásárlási idősávokat is a boltokba, de betiltanám például a nagyobb rendezvényeket, mint a futóversenyeket vagy a focimeccseket. Nonszensz az UEFA-selejtező megtartása is, ha nem zárt kapus. Nagy butaság volt már az is, hogy Horvátország felé nyitva hagyták korábban az utazási lehetőséget” – részletezi Rékassy Balázs. „Az első hullám elején a társadalom még nem tudta, mivel áll szemben, ezért a legkeményebb korlátozásokat is elviselte, mert úgy hitte, nem nagy ár a gazdaság tönkretétele. Most azonban már látszik, hogy az emberéletek sokkal kisebb mértékben vannak veszélyben, ha a legsérülékenyebb csoportba tartozókat sikerül elszigetelni a vírustól. Rájuk kell koncentrálni” – javasolja Lantos Gabriella. A határzárral kapcsolatban megjegyezte: épp a kormány tagjai a fertőzés gócpontjai. Ez világosan látszik egyébként abból is, hogy a kormány több tagja is ideiglenes házi karanténba kényszerült, miután a fertőzés felütötte a fejét egy zsófiapusztai kúriában lezajlott, több mint száz kormányközeli vendéget megmozgató buli után. A kormánytagok mégsem szeretnek maszkot hordani és ezzel példát mutatni a vírussal szembeni védekezéshez. Még Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter sem figyel a látszatra, sőt a kézfogást sem szívesen mellőzi. „Látszik, hogy nem külföldről jön a fertőzés, hanem a NER-es bulikból. Mikor mindenki látja, hogy mennek fel az esetszámok, nem kellene 100 főnél nagyobb bulikat tartani mindenféle távolságtartás nélkül. Nem a határokat kellene lezárni, ami önmagában egy primitív demagógia, hanem komoly nyomkövetéssel és teszteléssel megkeresni az országon belüli gócpontokat. Erre kellene erőforrásokat koncentrálni, de ehhez elegendő tesztelőlaborra lenne szükség. Sajnos azonban most is csak azt tesztelik, akinek tünetei vannak, aki bizonytalan, az teszteltessen 60 ezer forintért” – hangsúlyozza.

Heti abszurd: svéd modellek Magyarfalván

Nagy B. György
Publikálás dátuma
2020.09.06. 07:30

A kormány a jelek szerint nem nyomul rá a nordikus dombulatokra.
A svéd modellnek három típusa ismert Európa középső placcán. Az első a skandináv leányzó/menyecske, ki méretes-kerekded mellű, és csöppet mindig rengő húsú. Porhüvelyét barokkos körmondatokkal is le lehetne írni, de kár a betűt vesztegetni, mindenki révedjen vissza a mozi hőskorába, és máris a Trevi-kútban domborít Anita Ekberg, miközben az ő Marcellóját szólítja. Lényegében a svéd nyugdíjszámítási modell is ilyen, két különbséggel. Az egyik, hogy ennek láttán csak egy jóval szűkebb korcsoport kezd el bizseregni (viszont nemi indíttatástól függetlenül), a másik, miszerint ez az „északi csinibaba” nem azt csiviteli, hogy Marcello, Marcello – sokkal inkább azt, hogy postás, postás. Aki nem csenget kétszer, ugyanis ebben az esetben a kéj nem testi, hanem anyagi: a skandináv modell alapján számolt nyugdíjak jóval vaskosabbak. A harmadik svédség pedig a víruskezelési modell. Aminek lényege, hogy a veszélyeztetett korosztályt kiemelten kell védeni, egyébként hagyni kell, hadd folyjon az élet a maga medrében – járvány ide vagy oda. (Olvasni lehetett, hogy a svéd modell megbukott, de nem. A miniszterelnök vonatkozó önostorozása csak arról szólt, hogy a kormány nem tudta kellő hatékonysággal védeni az idősotthonokat.) Szóval ezt a modellt szereti most Magyarország, legalábbis ezt a szán­dékot rajzolja ki a kormányzati nyilatkozatok sora. Szijjártó Péter például azt mondta: el kell kerülni a gazdaság újbóli leállását. Aki nem jártas a rőt Bizánc (vagy akár a vörös falú Kreml) nyelvezetében, annak sem kell túlerőltetnie elméjét a mondás dekódolásához: a magyar gazdaság nem áll le. Pontosabban nem lesz leállítva. Mert az megeshet, hogy magától lefullad, példának okáért, ha a járvány érdemben dühöng például a nagy autógyárakban. (Járulékos veszteségek már így is akadnak: a nem élelmiszert és nem létszükségleti cikkeket áruló, jellemzően hazai tulajdonú boltok közül több ezer mindjárt elvérzik, illetve a fővárosi szállodák zöme kénytelen lesz bezárni.) De nincs pardon, ha másodjára is beszakad a gazdaság (az első hullám 13,6 százalékkal gyengítette teljesítményét), azt nem bírja ki az ország. Már csak azért sem, mert a kormány nem akar megismerkedni a negyedik skandináv szöszkével, nevezzük közhelyesen a svéd mentősnőnek. Aki ugye roppant drága, mert munkája – legalábbis részben – az életben tartás és az újraélesztés. És a kabinetnek esze ágában sincs állni ennek költségeit, hiszen munkájukat ideiglenesen/végképp elvesztő emberek tízezreinek kellene tisztességes bértámogatási és álláskeresési támogatást fizetni, illetve pénzt kellene pumpálni a valóban menthető ágazatokba. (Nem csak azokba, ahol a haverok bizniszét kell megsegíteni, például a Balaton-parti turizmusba.) Szóval a kormány inkább beéri egy beesett mellű, megfáradt arcú, szegény hazai lánnyal, aki rendbe teszi a beteget, a fekáliából kimossa, pirosítót tesz az arcára, és bátorításképpen azt suttogja: kelj fel és járj. Nem ugyanaz az ellátás, de a tarifa is szerényebb. Márpedig a kormány szereti, ha valami jó és olcsó. Ha nem jó, az sem baj, feltéve, hogy az utóbbi követelmény teljesül. Úgyhogy a kormány nem környékezi meg a svéd higiéniai modellt sem (köznyelvibben szólva: a nordikus takarítónőt). Pedig Rétvári Bence államtitkár két dolgot is deklarált. Az első, hogy mikor lenne alkalmasabb az idő egy klasszikus tanévkezdésre, mint most. Apró adalék, hogy a kormányzati politikus száját akkor hagyta el ez a mondat, amikor az új fertőzöttek száma épp rekordot döntött (olyan 360 körül alakult). De ez a kijelentés épp annyira van köszönő viszonyban a valósággal, mint második tétele, miszerint a kormány minden segítséget megad az iskoláknak a vírusmentes környezet kialakítására. Ennek ellentmondani látszik, hogy számos intézményben a szülők maguk veszik a tisztítószereket, és maguk is súrolnak (persze lehet azt mondani, hogy egy elmélyülten fertőtlenítő dögös anyuka a kabinet svéd modellje). Szóval csak reménykedni lehet, hogy amikor a kormány újra elrendeli sok-sok kórházi ágy kiürítését, így csinálván helyet a koronavírus áldozatainak, akkor valami svédszerű nővért (a szó szakmai és gondoskodási jelentése alapján) állít az ágyak mellé, és nem egy uniós pénzből hirtelenjében átképzett hazai halottmosót.