Előfizetés

Törékeny álmok – Hogyan lehet elkerülni a szentimentalizmus csapdáját?

Hompola Krisztina
Publikálás dátuma
2020.09.09. 11:50

Fotó: Győri balett
Lehetetlenre vállalkozott Velekei László koreográfus, hiszen Tolsztoj Anna Kareninája sokkal több mint egy elsöprő szerelem története – gondolhatta a néző első maszkban végignézett színházi előadása előtt.
A tánc tökéletes az érzelmek és érzékiség ábrázolására, de hogyan tudja a balett akár csak felvillantani a XIX. századi Oroszország társadalmát, koruk hőse, az arisztokrata felesleges ember mindennapjait, hovatovább a nők egyenjogúságának problémáját? Hogyan lehet elkerülni a szentimentalizmus csapdáját? Velekei László – aki július 1. óta a Győri Balett igazgatója – néhány szóban köszöntötte is a végre újra valódi színházi előadás közönségét, érvényes válaszokat adott merész koreográfiájában és fantasztikus művészpartnerekre talált produkciójában. Csepi Alexandra dramaturg együttműködésével új szereplőt emelt a darabba, a – ráadásul kettő – szürreális Végzet közreműködése lehetővé teszi, hogy ne is keressük a földhöz ragadt kérdések válaszait, Bozóki Mara kevés (néha a szereplők által szimbolizált) díszlete, Velich Rita néhány színnel játszó jelmezei mind, mind maivá teszik a klasszikust. A letisztult mozdulatokat pedig még hangsúlyosabbá teszi a Bach- és Vivaldi-átiratairól ismert minimalista komponista, Max Richter zenéiből készült montázs. Jekli Zoltán Vronszkijt, Artem Pozdeev Karenint alakítva a szerelmi háromszög egyenrangú férfiúit mutatja be, az első szereposztásban főszerepet táncoló Marjai Lili Anna pedig ellen tud állni a szenvelgés kísértésének a felszabadultan szerelmes, majd a hallucinációkkal küzdő anya, Anna szerepében. Annáéban, aki álmait veszítve, törékenységében is erős marad. Mert egy megélt szerelem akkor is többé teszi az embert, ha mindent elvett tőle.

Infó:

Anna Karenina Győri Balett szeptember 5.

„Reflektálni kell rá” – Bartók, a megkerülhetetlen

Varga Péter
Publikálás dátuma
2020.09.09. 11:20

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Az idén elismert Kelemen Barnabás és Zombola Péter, illetve Vigh Andrea rektor beszélt a zeneszerzőről és jelentőségéről.
A Bartók-Pásztory díjat a zongoraművész-zeneszerző Bartók Béla özvegye, Pásztory Ditta alapította végrendeletében, és 1984 óta minden esztendőben egy-egy magyar anyanyelvű előadó és zeneszerző kaphatja meg. A kitüntetettekről határozó kuratórium elnöke a Zeneakadémia mindenkori rektora, jelenleg Vigh Andrea, tagjai pedig az intézmény oktatói. Vigh Andreát először arról kérdeztük, milyen erényeiket vették figyelembe a díjazottaknak. „Elsősorban a muzsikuspálya íve és a teljesítmény számított, de természetesen örülünk, ha Bartók életművének terjesztésében, szellemének ápolásában aktívan részt vesz a díjazott. Kelemen Barnabás különleges ember és muzsikus, egészen kivételes az a pálya, az a zenei szellemiség, az a tökéletességre való törekvés, amit ő képvisel. Ezen a könnyednek ható tudáson keresztül megfogja, elvarázsolja a közönséget, ahogy itt hallhattuk az átadón. Zombola Péter fiatalabb kora ellenére is jelentős eredményeket mutatott már fel, meg vagyok róla győződve, hogy a szakmai zsűri, amely neki ítélte a díjat, méltó kezekbe adta. Kiemelkedő minőségű, nagyívű műveket komponált nagyzenekarra, kórusra – gondolok itt Passio című művére többek közt –, amelyek olyan szakmai, stilisztikai jegyekről árulkodnak, amelyek őt egyértelműen a legkiválóbbak közé emelik” – válaszolta a rektor. Arra is kíváncsiak voltunk, hogyan tervezik az oktatói munka folytatását a járványhelyzetben. „A hivatalos előírásoknál még szigorúbb intézkedéseket is bevezettünk, a nagycsoportos órákat online tartjuk, csak azok az oktatások folynak személyesen, amelyeket nem lehet a virtuális térbe költöztetni. A zenének a lelke a hang, a hangszín, annak minősége, amit online megítélni egy hangszeres tanár nehezen tud, a jelenlegi alkalmazások erre egyszerűen alkalmatlanok. Beszédet, ritmust, hangmagasságot lehet velük közvetíteni, de azok a finomságok, amelyek egy akadémiai szintű tanítás során elő kell, hogy kerüljenek, már nem mennek át rajtuk” – magyarázta Vígh Andrea. Kelemen Barnabást Bartók életművének legjelentősebb hegedűművész előadójaként ismertük meg az elmúlt évtizedekben. Vajon fontosabb-e egy magyar hegedűs számára Bartók – aki két, mérföldkőként jellemezhető művel, egy hegedűversennyel és egy szólószonátával járult hozzá a hangszer irodalmához – mint egy külföldi számára, tettük fel neki a kérdést. „A legtöbbet arányosan valóban talán a magyar hegedűsök játsszák Bartók említett műveit. De nagy cél sok zenész barátom, hegedűs, brácsás, csellista számára a vonósnégyesek előadása. Woody Allen Rómának szeretettel című filmjében hangzik el egy szöveg, amit valahogy így lehet összegezni: „Beveszel minden hülyeséget ettől a csajtól, persze, úgy látszik, tud mindent, sőt annál is többet, (…) még a Bartók-vonósnégyeseket is ismeri.” Bartók tehát nagyon univerzális zenét írt, amelyek megkerülhetetlenek a hegedűsök, valamint a vonósnégyesek esetében a többi hangszer művelője számára is, nekünk magyar vonósművészeknek meg semmiképpen sem hagyhatók ki. Mondhatjuk, hogy a hat vonósnégyes nyugodtan odahelyezhető, a műfaj, és a zeneirodalom egyik csúcsként számon tartott kései Beethoven-kvartettek mellé” – mondta Kelemen Barnabás. A Szólószonáta pedig, amelyből két tételt fölényes hangszertudásról tanúbizonyságot téve az átadón eljátszott, semmivel sem marad le Bach hasonló művei mögött.
Zombola Pétert Fekete Gyula zeneszerző, a Zeneakadémia rektorhelyettese méltatta, aki kiemelte, hogy a díjazott komponista életművében milyen fontos elem a repetitív iskola hatása. Köszönőbeszédében maga a kitüntetett említette meg, hogy akkor még alig tudta követni, de hat évesen már Bartók Concertójának partitúráját tanulmányozta. Ezért Zombola Pétert arról kérdeztük először, vajon mennyire van jelen Bartók egy mai magyar fiatal zeneszerző művészetében. „Bartók hatását nem lehet megkerülni: akár pro akár kontra, de reflektálni kell rá. Én hamar a hatása alá kerültem, de amikor kisgyerekként elkezdtem zongorázni, nem a kis darabjai, hanem a nagyzenekari művei érdekeltek, mint a Concerto, a Cantata Profana. A konzervatóriumban még természetes volt, hogy mindenki a bartóki-kodályi vonalat viszi tovább, az már csak a Zeneakadémián jött, hogy elkezdtünk más hatásokat is befogadni, a zenénket más köntösbe öltöztetni. Én ekkor kezdtem az északi, a skandináv minimalisták felé nyitni, velük kapcsolatban volt heuréka élményem, közülük Aarvo Pärt volt a legfontosabb. Neki azóta is rabja vagyok” – vallotta Zombola Péter. Azt is kiemelték a méltatók, hogy olyan alkalmazott műfajokban, mint a film-, vagy reklámzene is otthon van. Hogyan lehet a nagy oratórikus formákban való gondolkodást és a kisebb jelentőségű alkalmazott zenék komponálását összeegyeztetni, érdeklődtünk. „Eleinte nekem is volt skizoid érzésem, hosszú ideig tartott, míg megtanultam az alkalmazott zenékben is érvényes hangokat leírni, amíg a kétféle gondolkodásmódot össze tudtam gereblyézni. Ebben sokat segített, hogy elkezdtem tanítani az SZFE-n, ahol sok mindent ki tudtam próbálni, legyen az színházi-, tánc- vagy filmzene” – felelte végül Zombola Péter.

A hírérzékeny újságíró valóságismerete – „történet fent és lent”

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.09.09. 10:50
A bányászként, majd melósként dolgozó Gábor társaiért harcol, majd kiteszik az állásából
Fotó: Shutterstock
A hírérzékeny újságíró valóságismerete jelenik meg a párhuzamos történetekre épülő regényben. Pető Péter szerint a modern barbárság mindenképp megérett a pusztulásra.
„Hír, regény” – olvashatjuk a mű alcímében, afféle műfajmeghatározásként. Ennek jegyében a cselekmény fősodrát rendre fiktív újsághírek szakítják meg: komoly elemzések, kemény hírek és groteszkbe hajló bulváros csacskaságok árnyalják a főhősök sorsából kibontakozó korképet. Önironikus ötletként még egy Pető Péter jegyezte Népszabadság-cikk is szerepel közöttük. Alighanem közismert, hogy a szerző a valóságban is szakmabeli: neves újságíró, főszerkesztő helyettese volt a Népszabadságnak, jelenleg a 24.hu vezetője. „Azt majd mi mondjuk meg, a lapnak mikor lesz vége” – vetette oda dacosan a sokkhatás idején a Népszabi kivégzőinek. A „hírérzékenység” a valóságközeliség igényét jelzi, egyszersmind arra utal: Pető Péter új alkotása az epika azon – nagy hagyományokkal rendelkező – vonulatához áll közel, amelyik lényegi feladatának tekinti az uralkodó társadalmi viszonyok ábrázolását, tudatos és nyomatékos kritikáját. E műtípus fokozottan igényli a szereplők reprezentativitását, a megjelenített világ belső sajátosságai által közvetített határozott értékrendet. Tradícióival együtt (újra) korszerű epikamodellt képvisel. Párhuzamos történetekre épül a regény cselekménye: Gábor és Patrik élete elevenedik meg előttünk a születésüktől a tragikus halálukig. Egy napon, ugyanabban a kórházban jöttek a világra (a rémromantika kelléktárából ismert – vélt – gyerekcsere motívum csak erősíti összetartozásukat). Az iskolában osztálytársak, sőt barátok lettek, majd útjaik elváltak: Gábor bányász lett, később gyári melós, Patrik pedig egyetemre járt, mérnöki diplomát szerez, egy multinacionális cég – kivételezett egzisztenciális helyzetű – menedzserévé avanzsál. Az előbbi elhívatott munkásvezér lesz, társaiért bátran vállalja a harc kockázatát, ám gyorsan magára hagyják, állásából kiteszik. Munkanélküliként fokozatosan felőrlődik, maradék önbecsülését is elveszti, egyre infernálisabb mélységekbe zuhan. Az utóbbi az élet császárává emelkedik, dúskál az élet javaiban és örömeiben. Aztán mindketten öngyilkosok lesznek, méghozzá – így kerek a mű példázata – ugyanazon a napon. A regény elbeszélésmódját a személyes hitelesség erejével rendelkező, egyes szám első személyű vallomásosság jellemzi. Mintha egy oknyomozó újságíró mikrofonja előtt egymás után szólalnának meg a történet fő- és mellékszereplői, elmondva a saját verziójukat. Ez rendszerint jócskán eltér a többiek változatától, jelezve az ön- és az emberismeret szigorú és néha akár végzetesnek is bizonyuló korlátait, az elfogultságok torzításait. A szerkezetet pedig a retrospekció uralja: a drámai végkifejlet felől haladunk az egyre távolabbi múltba, az izgalmas sztori így mind árnyaltabbá válik, lényege tehát a maga sokoldalú történeti meghatározottságában tárulhat elénk. Nyomon követhetjük, miként alakul fokozatosan csapdaszerűvé mindkét fiatal férfi élethelyzete. Gábor úgy érzi: minden kiút bezárult előtte, a kurzus igazságtalansága, a cinizmus és a közöny fojtogatása elől nincs menekvés. De a nagymenő Patrik sorsa is szűkülő köröket rajzol. Ő látszólag Balzac ambiciózus, vidékről a fővárosba, a csábító lehetőségek birodalmába került elszánt fiatalembereinek (Rastignac vagy Lucien de Rubempré) távoli-kései rokona. Ám stílusának felszíni csillogása ellenére a mindenen felülkerekedő pénz- és élvezetfetisizmusa olyan végletes belső ürességet rejt, mely már maga is a semmi nyomasztó élményét, ennyiben pedig a pusztulást asszociálja. A lent és a fent világát egyaránt át- meg áthatja a részletezőn bemutatott döbbenetes kultúrahiány. Majdnem általános itt a közönséges stílus, a viselkedés durvasága: a filléres csehók és a trendi, elit klubok között e tekintetben nincs lényegi különbség. A „bulika”, a minőség tekintetében silány szórakozásformák hajszolása Patrik életében, a féktelen vedelés Gáboréban végeredményben ugyanolyan önsorsrontás. Öngyilkosságukban tehát nem csekély, noha rejtettebb szerepet játszik a civilizáltság csökevényessége, a megtartó normák kiüresedése: a kríziskezelés valamennyire is szofisztikáltabb módjainak aggasztó ismeretlensége. Ez a szinte mindent átható igénytelenség a Pető Péter ábrázolta társadalmi környezet legsúlyosabb fogyatékossága, a mű belülről fakadó kritikája szükségképp erre összpontosul. Az a társadalom, melynek mindennapjaiból felelőtlenül száműzték a legtágabb értelemben vett kulturáltságot, a normális emberek számára előbb-utóbb egyszerűen élhetetlenné, távlat nélkülivé válik. A regény így inherensen utal arra: ez az új keletű, modern barbárság mindenképp megérett a pusztulásra.

Infó:

Pető Péter: #halálka Kalligram, 2020.