Előfizetés

Az úthenger hete

Azt állította a Médiatanács (közleményében), hogy a Klubrádió ismételt jogsértései miatt nem újítja meg a rádió frekvenciaengedélyét. A hatóság szerint a médiatörvény értelmében a médiaszolgáltatási jog megújítását kizáró ok, ha a médiatörvény rendelkezéseit a műsorszolgáltató ismételten vagy súlyosan megszegi. A Médiatanács szerint a Klubrádió az erről szóló határozatokat tudomásul vette, nem fordult bírósághoz, a bírságokat pedig befizette. Ezzel szemben a tény az, hogy a Klubrádió az elmúlt hét évben nem követett el ismételt jogsértéseket, mindössze apróbb mulasztásokat (például előfordult, hogy a zenei kvótákat egy-egy napon nem tartotta be). Egy társadalmi hirdetés ügyében a rádiót egyszer tízezer forintra büntették, de a rádió bíróságnál kért jogorvoslatot, és amikor másodszor is érkezett hasonló büntetés, a bíróság azt jogtalannak minősítette. Vagyis se nem súlyos, se nem ismételt, és még jogsértésnek is nehezen nevezhető, tízezer forintos ügyek miatt teszik lehetetlenné, hogy a Klubrádió tovább szóljon. De persze a pártállami úthengertől nem várható el, hogy jogilag kifogástalan indoklással taposson el bárkit és bármit. Az úthengert nem erre találták föl. Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (az ATV Egyenes Beszéd című műsorában), hogy „alapvetően jó érzésekkel” nézte a színművészetis diákok melletti vasárnapi élőláncos tüntetést, részben mert „kulturáltan viselkedő demonstrálók vettek részt rajta… rendőrök alig voltak. Tehát az, ahogyan egy normális parlamenti demokráciában a gyülekezési jogot gyakorolni lehet, úgy gyakorolták a tüntetők, és ne felejtsük el, hogy nemrégen még egy szocialista kormány alatt egészen másként volt”. Ezzel szemben a tény az, hogy a szocialista kormány alatt a tüntetők egészen másként viselkedtek, ugyanis 2006 őszén folyamatosan erőszakhoz folyamodtak. Felgyújtották a Televízió bejáratát és több autót, elfoglalták az épületet, rendőröket támadtak meg, több százat közülük megsebesítettek, barikádokat emeltek, tankot indítottak be, városszerte randalíroztak. A mostani tüntetésekhez valóban alig kellettek rendőrök, mert nem volt semmilyen erőszak, még szavakban sem, nemhogy tettekben. Maradjon is így. De ahhoz arra van szükség, hogy a kormány ne csak „alapvetően jó érzésekkel” nézze a demonstrációt, de vegye is komolyan a tiltakozók követeléseit, és ne passzolja le őket azzal, hogy ehhez most már a kormánynak semmi köze, ezért nem is tud beavatkozni. Meg kell a szívnek szakadni. Azt is állította Gulyás (a kormányinfón az SZFE-vel kapcsolatban), hogy a kormány azért vonul ki a felsőoktatásból, hogy a lehető legnagyobb szabadság legyen az intézményekben. Ezzel szemben a tény az, hogy ha a kormány szabadságot akarna teremteni az egyetemeken, akkor egyszerűen békén hagyná őket. Például automatikusan kinevezte volna a Színház- és Filmművészeti Egyetem szenátusa által tavaly megválasztott rektort, vagy például nem tiltotta volna meg gender-szakok indítását az állami egyetemeken. De a kormány magának akar szabadságot, nem másoknak. 

Homokvár

A kormányfőtől tudjuk, mi súg a kormányzáshoz: „a járvány második hulláma elérte az országot, ezért haditervre van szükség. Ennek az alapja a nemzeti konzultáció.” Tempósan markolásszák hát a semmit, de ha csak erre építene a kormány, homokvár romjait kapargatná maga alá. Azért mérik a közvélemény hangulatát is. Igazodni kell, mert a népszerűség a hatalom megtartásának legfontosabb eszköze. Innen jönnek aztán az olyan nagy ívű következtetések, hogy "az országnak működnie kell". A tények szárazabban zörögnek: az elsőnél is pusztítóbbnak ígérkező járványhullám a tavaszinál szigorúbb intézkedéseket követelne. De ha lezárjuk a gazdaságot, az feneketlen mélységbe taszítja az országot. Ha pedig nem zárunk, akkor a járvány morzsol fel bennünket, mert az egészségügy már a végkimerülés határán van. Toporgunk a svéd úton. Tavasszal a kormány még magára húzta az erőskezűség maskaráját, de most nem tapasztalni mást, mint a kormányzásképtelenség zűrzavarát. A miniszterelnök a kivárás cérnaszálán csüng, csak megússzuk valahogy. De a pénz már nem elég semmire, elherdálták, a lakosság eladósodva, kivérezve, már az államot sem finanszírozza. A kormány meg a felelősséget hirtelen eltolta magától. Felfedezte a megosztott hatalom előnyeit, így mindenki mindenért felelős: a főváros ellenzéki vezetésétől az iskolákig, ahol a nyomorult pedagógusoknak kellene kitalálniuk, mi is volna a teendő egy-egy konkrét helyzetben. A központi egészségügyi protokollok éppen akkor hiányoznak, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk, pedig közös az ellenfél: a vírus. De már csak közhelymorzsákra futja a mosópor-kormányzás maradékából. A felfegyverkezett végvári vitézről foszlik a vért, csupaszodik. Képtelen az országot vezetni, amikor valóságos ellenséggel kell megküzdenie, nem csak a saját, országot hülyítő démonaival.  

Tudomány és politika

Nagy vita zajlott arról, mennyiben elfogadható a tudomány autonómiája, vagy mennyiben kellene a politikának a nemzeti érzés alá rendelnie a tudományt. Egy tanulmány megkérdőjelezett egy alaptételt a nemzeti mítoszok közül. Voltak, akik védelmére keltek. Annál hevesebben szállottak azonban szembe állításaival az ú. n. nemzeti közvéleményre hivatkozó politikusok. Egy tudós feltette a kérdést, vajon egy tudományos munka eredményei, ha azok ellenkeznek a laikus közfelfogással, milyen lelki akadályokra találnak, s ezek az akadályok milyen kulturális állapot következményei. Felhívta a figyelmet arra, hogy a romantika, elfordulva a felvilágosodás racionális elképzeléseitől, társadalomszerződés-teóriájától, individuális alaptónusától, világpolgári attitűdjétől, újra felfedezte az élet egységességét, organikus jellegét és a nép, a nemzeti eszme csodálatos alkotóerejét. A romantika gyökereztette meg tehát azt a meggyőződést, hogy minden népnek, még a legkisebbnek is van joga az élethez, sajátos népi jellegének megőrzéséhez és veleszületett képességeinek kifejtéséhez. Ez a felfogás indította pl. Rankét arra, hogy megírja egy feltörekvő nép, a szerbség küzdelmeit. A Volksgeistet és a Zeitgeistet ez a kor igen sokat emlegette, de ezt a szellemet szinte misztikába hajló elképzelésekkel írta körül. Valami eleve megadott, részben változhatatlan tényezőnek tekintette, amely a nép és a kor felett lebeg, mint valami mindent determináló tényező. S mert a romantika epigonjai a népszellem fogalmához nacionalista jelszavakat csatoltak, szövetségeseket és támogatókat találnak a politikusokban és általában abban a közvéleményben, amely a nemzeti eszmét egyedül magának szeretné kisajátítani. Azok, akiknek nem tetszett a tudós véleménye, fenyegetésképpen felvetették a tervet, hogy a budapesti egyetemen meg kellene szüntetni a katedrát, ha onnan a kifogásolthoz hasonló tanítás hangozhat el. Még az igazságügyminiszter is szükségét érezte, hogy elítélő kritikájával a parlamentben kifejezést adjon a közvéleménynek. Nem azt kifogásolta, hogy a professzor olyan tanokat hirdet, amelyek tudománytalanok, hanem hogy „oly szellemet visz be a tanításába, amely a magyar … lelkülettől és az általános magyar … gondolkodástól idegen.” Nem arra figyelmeztette, hogy máskor előbb a szakkörökkel vitassa meg kutatásainak eredményeit, s csak azután közölje azokat a nagyközönségnek szánt tanulmányban, hanem arra intette, hogy „várja meg azt az időt, amikor a magyar közvélemény hajlandó elfogadni az ő érveinek súlyát.” A tudósnak és professzornak, akinek erkölcsi kötelessége minden melléktekintet nélkül a tudomány előbbrevitelén fáradozni, ezt az intést adta: „Óvakodjék olyan lépést tenni, amelynél szemben találja magával a nemzeti érzés legbensőbb részét, amely olyan szentély, ahol nem szabad kopogtatnia annak, aki nem rendelkezik még azzal a judiciummal, amelyre szüksége van.” Mondanunk sem kell, hogy mindez a tudomány halálát jelentené. A közvélemény nem lehet a tudomány kerékkötője. A tudománynak nem az a hivatása, hogy a közvéleményhez igazodjék, hanem hogy új utakat mutatva elöljárjon. Az idézett miniszteri kijelentések a magyar tudománytörténet szomorú lapjává tennék a vitát. A Magyar Tudományos Akadémia főtitkára a nagygyűlésen a legerélyesebben visszautasította azt a kísérletet, hogy a politika beleavatkozzék a tudomány hatáskörébe. Széchenyi hagyományainak szellemében hangzottak el a legilletékesebb helyen a szavak, amelyek az egyetemi tanítási szabadság biztosítását követelték, és el is oszlatták azt a szorongó és leverő érzést, amelyet az idézett kijelentések mindazokban kelthettek, akik a tudomány és a szellem primátusságát vallják. Aktív politikusoktól és a napi kormányzati ügyek intézőitől bizonyára nem várható, hogy különös fogékonysággal rendelkezzenek az újszerűvel szemben. Mindezt nem egy balliberális értelmiségi írta 2020-ban, hanem Mályusz Elemér, 1931-ben. Az Eckhart vitához szólt hozzá a Századok című folyóiratban, ahol az eredeti, teljes változat olvasható (a szöveg egy részét másoltam csak le, és azt is kihagyásokkal). Az a Mályusz, aki a népiségtörténeti kutatást elindította. Aki a trianoni szerződés után népi nemzetben hitt, ami magában foglalja a határon túli magyarokat is. Az a Mályusz, aki bizonnyal nem nevezhető a balliberális értelmiség zászlótartójának. Berend Nóra történész-professzor, Cambridge