Előfizetés

Robert Wilson is kiállt az SZFE mellett

nepszava.hu
Publikálás dátuma
2020.09.12. 10:36

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Korunk egyik legnagyobb színházrendezője arra bátorítja a világ egyetemeit, őrizzék meg a szabad közeget.
A Színház- és Filmművészeti Egyetemet elfoglaló hallgatóknak írt levelet korunk egyik legnagyobb színház- és vizuális művészének számító Robert Wilson – számolt be a hvg.hu. “Remélem, hogy Magyarországon és a világ többi részén a fiatalság és minden színű és korú ember kiáll, és békésen menetel. A harag nem segít a szabadság elérésében” – fogalmazott hozzátéve, hogy a művészet segít hozzá a közös nyelv megtalálásához. „Egy olyan közeg megőrzésére bátorítom a világ egyetemeit, amelyben megengedett a párbeszéd, ahol fel lehet tenni kérdéseket, ahol mindenki megnyilvánulhat”. A már alapvető színházi tananyagnak számító rendező idézetekkel zárta levelét: “Ahogy a hernyó mondta Alice-nak: Minden, amit elgondolsz, igaz. (...) Arra gondolok, amit Robert Chef mondott, mielőtt leomlott a Fal: Csak óvatosan. Történelmünk feljegyez titeket. (…) Arra gondolok, amikor Martin Luther King azt mondta: Van egy álmom. (…) Barack Obamára gondolok és első beiktatási beszédére, amikor újra és újra elmondta, Igen, meg tudjuk csinálni. Beszéde a reményről szólt.”

A vasfüggönytől a berlini falig: korszakváltás a határon

P. Szabó Dénes írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.09.12. 10:00
Száz évig állni fog – mondta januárban Honecker. És jött november...
Fotó: Horváth Péter
Két határőr szemszögéből meséli el az 1989-es rendszerváltást és a vasfüggöny lebontását Szalay Péter Nincs parancs! című dokumentumfilmje.
Harmincegy éve, 1989. szeptember 11-én nyílt meg a magyar határ a Nyugatra tartó kelet-német polgárok előtt, melyről Szalay Péter Balázs Béla-díjas rendező készített dokumentumfilmet. – Meg akartam ragadni a közelmúltunk történelmét – mondja az alkotó, akinek a Nincs parancs! című filmje személyes sorsokon keresztül mutatja be az 1989-es határnyitást és tágabb értelemben a vasfüggöny leomlását. A főszereplő két határőr, a magyar oldalon szolgáló Bella Árpád, aki hatáskörét túllépve engedett át több száz fős keletnémet tömeget a magyar–osztrák határon, valamint a német fővárosban állomásozó Harald Jäger, aki a berlini falnál nyitotta meg a kaput, hogy a több ezres kelet-német tömeg Nyugatra indulhasson. Az ötvenéves rendezőt az 1989-es fordulat időszaka személyesen is érinti: a Kádár-korszakban sokat utazott az NDK-ba, valamint éppen a Balatonon nyaralt, amikor a fürdőző kelet-németek arra vártak, hogy átléphessék a határt. Gyerekként persze nem érezhette át a sorsfordító év történelmi súlyát, de jóval később, 2004-ben Fischer István, az Erdélyből származó rendező adta neki az ötletet, hogy készítsen filmet az 1989-es határnyitásról. Szalay korábban viszont nem forgatott történelmi témájú filmet, inkább a személyes sorsok mozgatták. Első nagy sikere a 2002-es Csúnya betegség című kisfilmje volt, mely három, a szakmája iránt szenvedélyesen rajongó vasutas életét mutatta be, de készített már filmet képzőművészekről és egy vándorfotósról is. Éppen ezért a Nincs parancs! hatalmas kihívás és egyben kalandos út volt számára, a 2005-től 2020-ig tartó forgatás és utómunka során folyamatosan alakult az a történet, amit a rendszerváltás kapcsán el akart mesélni. Ám a filmben a nagy történelmi pillanatokról, úgymint Ronald Reagan híres mondatáról (Mr. Gorbacsov, döntse le ezt a falat!), a korabeli magyarországi politikai eseményekről, vagy magáról a berlini fal lebontásáról csak egy-egy rövid montázs emlékezik meg, a hangsúly ezúttal is a személyes sorsokra esik, ahogy a rendező korábbi filmjeiben is.
A piknik idején és még utána Sopron környékének látképéhez tartoztak az elhagyott Trabantok
Fotó: LOBENWEIN TAMÁS
– Mindig is olyan emberek érdekeltek, akiknek van hivatástudatuk – mondja Szalay, aki a Nincs parancs! filmjében is a két határőr munkájára helyezte a hangsúlyt. Ők 1989-ben nem ismerhették egymást, csak 2009-ben, Sopronban találkoztak először a film forgatása kapcsán a stáb kamerái előtt. A film azonban nemcsak elmeséli, hogyan érezte magát a két katonatiszt a fordulat évében, amikor dönteniük kellett, hogy megnyissák-e a határt az először több száz, majd több ezres tömeg előtt, de helyzetbe is hozza őket. Egy későbbi időpontban például Berlinben látjuk kettejüket, ahol elmondják, milyen volt 2014-ben kitüntetést átvenni a munkájukért a Brandenburgi Kapu közelében az Adlon Hotelben megrendezett Hősök gáláján, melyen többek között Mihail Gorbacsov, Németh Miklós volt miniszterelnök és Adrien Brody is részt vett. A film második fele viszont a két tisztről egy három fős kelet-német családra helyezi fókuszt, mely történet a vasfüggöny utolsó áldozatáról szól. A film egyszerre mutatja be a helyzet tragikumát és egyben abszurd voltát is, mivel a haláleset után pár nappal, 1989. szeptember 11-én már szabadon mehettek át az NDK-s menekültek az osztrák–magyar határon. Magyarország ütötte ki az első téglát a berlini falból – nyilatkozta Helmut Kohl volt német kancellár 1989-ben a magyar–osztrák határnyitás kapcsán, mely mondat jelentősége szintén jelzi: ideje volt a témáról egy magyar dokumentumfilmet rendezni. A film kapcsán Szalay Péter bízik abban, hogy története több egy egyszerű évfordulós filmnél, vagyis nemcsak az adott történelmi pillanatra koncentrál, hanem Európa átalakulásának folyamatát is bemutatja. Szalay vágya továbbá az, hogy filmjével megszólítsa az 1989 után született generációt is, melynek már nincsenek közvetlen élményei a rendszerváltással kapcsolatban. A rendező úgy érzi, filmje a középiskolásoknak hasznos oktatási videó lehet, de elismeri, hogy az nem helyettesítheti az órai anyagot, viszont segítheti a diákokat abban, hogy testközelből érezzék át a történelmi fordulópont súlyát.    Infó: Nincs parancs! (2020) magyar dokumentumfilm, 72 perc Rendezte: Szalay Péter Gyártó: Dunatáj Alapítvány Támogató: Nemzeti Filmintézet

Kovalik Balázs: A lényeg a sorok között van

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2020.09.12. 09:30

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Sajátos időutazásra hívta az érdeklődőket Kovalik Balázs rendező a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott csütörtöki székfoglalójában.
Nádasdy Kálmán azt mondta: operarendező az lesz, aki tulajdonképpen semmihez nem ért. Pontosabban van valamennyi tehetsége a színészkedéshez, a zenéhez, a képzőművészethez, a tánchoz, de ahhoz nem elegendő, hogy ténylegesen színész, zenész, képzőművész vagy táncos legyen. Viszont egy operarendezőnek nélkülözhetetlen, hogy legyen valamennyi tehetsége a színészkedéshez, a zenéhez, a képzőművészethez és a tánchoz. Ezzel a gondolattal kezdte székfoglalóját Kovalik Balázs operarendező a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián csütörtökön. Talán nem véletlen! Kovalik Balázs az elmúlt huszonöt évben bebizonyította, méltán nevezhető operarendezőnek, na nem csak azért, amiről Nádasdy beszélt. Hanem elsősorban azért, mert több olyan előadás és leginkább olyan rendezői személet fűződik a nevéhez, amellyel a színház irányába vitte az operajátszást. Kovalik, aki a székfoglalójában nagyon izgalmas időutazásra hívta a jelenlevőket az operajátszás és rendezés múltját illetően, felidézte: az operákban a karakterábrázolás sokáig kimerült a kor sablonos színpadi gesztusnyelvében, amelyek az udvari táncok világából származtak. E merev szabályokat az énekesek tanulmányaik során a táncmesterektől sajátították el, és az áriák szövegének megfelelően, ha szerelemről énekeltek, akkor a szívükre tették a kezüket, ha Istenről, akkor az égre emelték. Hozzátette: nem mondhatná, hogy ez a gesztusnyelv mára kikopott volna az ágáló operisták eszköztárából. Mindenesetre Kovalik sokat tett ez ellen. Számomra ma is katartikus emlék az általa rendezett Mozart-maraton. Ekkor egymás után három Mozart-operát, a Figaro házasságát, a Cosi fan tuttét és a Don Giovannit lehetett az ő színrevitelében látni. De említhetném még Puccini Turandotját is, amely – mint Kovalik a székfoglalón megjegyezte – valamiért mindmáig műsoron maradt. A rendező ezzel az előadással kapcsolatban megjegyezte azt is: akkor vádolták meg először azzal, hogy nem tartja magát a szerző szándékaihoz, meghamisítja a történetet. Erre aztán a székfoglaló előadásban több példát is kaptunk, hogy akkor ki és mikor „hamisít.” Ami pedig a rendező hitvallását illeti, úgy fogalmazott: „természetesen mindent lehet. Nincsenek határok. Semmiféle határ nincs. A művészetben minden lehetséges, ami tehetséges, megalapozott, meggyőző és sikeres. Persze az sem baj, ha tudatos is, de nem zárom ki az ösztönösséget. Az interpretáló művészek nélkül a darabok pusztán betűk, a hangjegyek halott tintafoltok. Óhatatlanul változnak, torzulnak, avagy kiegészülnek. Az előadó személyiségén átszűrve tartalommal telnek meg. Az interpretáció nem tud nem világnézeti kérdés lenni. A kor eszméinek kifejezése. A kor változékonyságának érzékeny reagense. A divat első várományosa. A szemszög állandó meghatározója. Nem tud olyan lenni, mint akkor volt.” Aztán hozzáfűzte: „Az opera eleve olyan műfaj, amelynek lényege a sorok között van. Egyszerre adott a szöveg és annak értelmezése, másfelől a zene, amely szintén sokféleképpen fogható fel. Ám ami érdekes, az leginkább e két kifejezési sík között húzódik meg leíratlanul, kimondatlanul, a többszörös áttétel miatt bizonyíthatatlanul – ám még is érzékelhetően. Az operarendező ezt a szférát próbálja megérteni és saját művészi eszközeivel megmutatni.” Kovalik Balázs beszélt arról is, hogy a politika és az uralkodók, a politikusok mindig szívesen mutatkoztak az operákban, nem véletlenül alakítottak ki a jelentősebb operákban hercegi, vagy királyi páholyokat. Ez a jelenség nálunk is megfigyelhető volt. Rákosi Mátyás például az Operában tartotta a születésnapját, Orbán Viktor pedig az új Alaptörvény aláírását ünnepelte az Andrássy úti épületben. Vajon mi köze van a festett kulisszának a papírhoz? – tette fel a kérdést Kovalik. Előadását egy levélrészlettel fejezte be, amit mesterétől, Békés Andrástól kapott: „Régi közhely, hogy az opera megvalósíthatatlan műfaj éppen, mert olyan sok együtthatót feltételez egy időben, ami a lehetetlenséggel szinte határos. Nos, az a tanulságom támadt, hogy ez a legmagasabb rendű színpadi műfaj, ha! – véletlenül minden összejön benne. Az ilyen előadásokban a csacska kérdések – ki a fontosabb: a rendező, a karmester, az énekes? – mind érvényét veszítik. Ezekre az alkotásokra ugyanis az a jellemző, hogy karmester, énekes, rendező s mindazok, akik részt vettek benne, ugyanolyan jók. Egy időben, épp akkor, épp ott: igazi színházat hoznak létre.”  

A tyúk vagy a tojás?

Kovalik Balázst a székfoglaló után a Színház-és Filmművészeti Egyetemen kialakult helyzetről kérdeztük. – Elkeserít és felháborít az az agresszió és hazudozás, amellyel a hatalom igyekszik mindent a saját képére alakítani, miközben a sokszínűség védelmezőjének állítja be magát – mondta a rendező. – A középkorra emlékeztet, amikor néhányak meggazdagodási vágya a kereszténység nevében letarolta és kirabolta a fél világot, kultúrákat pusztítva el. Ostobának tartom az olyan kultúrpolitikát, amely a múltat folyton eltörölni igyekszik, szemétre dobva annak értékeit, besározva embereket és alkotásaikat. Bízom a fiatal, új generációban, amely ezt a primitív és polarizáló retorikát elutasítja, és nem engedi, hogy a tyúk-tojás baromfiudvar-filozófia tönkretegye jövőjüket. Szurkolok az SZFE hallgatóinak, hogy meg tudják védeni az autonómiájukat!

Névjegy

Kovalik Balázs 1969-ben született Budapesten. Rendezést Münchenben tanult. Tanított a Zeneakadémián, művészeti vezetője volt több éven át a Budapesti Őszi Fesztiválnak. 2007-től 2010-ig a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatójaként tevékenykedett. 2012-től a müncheni August Everding Bayerische Theaterakademie Opera/Master tanszék vezetője. Leginkább Berlinben, Lipcsében, Hannoverben és Münchenben rendez. az elmúlt szezonban az Örkény Színházban Térey János A Lót – Szodomában kövérebb a fű című színművét rendezte.