Előfizetés

Jelentés az elíziumi mezőkről - Kerékgyártó István az udvari bolond hiányáról

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.09.19. 18:23

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
„Vannak olyan politikai-történelmi helyzetek, amikor az állatot próbálják kihozni belőled… Nem a keresztényi szeretet hatalom általi közvetítése a meghatározó” – mondja Kerékgyártó István, akit az augusztus végén megjelent, Szeretett Gazdám. Egy vezér ifjúkora című új regénye kapcsán a diktátorok hosszú életének titkáról éppúgy kérdeztünk, mint az ellenzéki vezetők megzsarolásáról és egyéb disznóságokról.
Azt hiszem, a regényét, mely Luko Voditi (horvátul: „vezér”), egy ország politikai vezetőjének életét írja le a gyerekkorától a hatalomra kerüléséig, az olvasók egy része óhatatlanul is kulcsregényként fogja olvasni, és Orbán Viktor és rendszere kiépüléseként kódolja. De maga a szöveg direkt törekszik-e erre?  Annak, hogy erről írtam, nyilván köze van a mai magyar viszonyokhoz, de semmiképp nem akartam konkrétan Magyarországról, a magyar vezetőkről, a magyar politikáról írni. Nekem harminchat évesen a rendszerváltás volt a legnagyobb élményem. Amikor beléptünk a NATO-ba, majd az Európai Unióba, azt hittem, már minden sínen van, innentől nem kell figyelnem a politikát, elindultunk abba az irányba, amerre a boldogabb Európa már egy ideje ment. Ám amikor megtörténtek a visszalépések a jogállamiság lebontása terén, amikor az emberek félni kezdtek attól, hogy színt valljanak a politikai és pártválasztásukkal kapcsolatban, rádöbbentem, hogy ez nem az az út, amit elképzeltem. Életem egy jelentős részét olyan világban éltem le, amikor korlátozták az utazásainkat, minden határátlépésnél összeugrott az ember gyomra, állandóan azt kellett figyelni, ki a besúgó, nem volt szabad a sajtó. Kiderült, hogy újra ehhez hasonló szorongások indulnak el a generációmban, hogy ez a fajta félelem visszatér. Nemcsak nálunk, világjelenségről van szó. Látjuk az USA-ban, Brazíliában, a volt szovjet tagköztársaságok némelyikében, Kelet-Európában Bulgáriától Lengyelországig: egy tekintélyelvű, populista vezetés erősödött meg, melyekben a mögöttük álló egyes embereknek is nagyon jelentős szerepük van. A regényem nem Magyarországon, hanem egy képzeletbeli, tengerparttal, magas hegyekkel bíró szocia­lista országban játszódik, és nem Orbán Viktor és a magyar politika a főszereplője. Azt a világjelenséget vizsgálja, hogy ezek a vezérelvű, populista vezetők honnan jönnek. Az vitathatatlan, hogy a kelet-európai régióban nagyon hasonlóan zajlottak le a rendszerváltások, így aztán akármelyik volt szocialista országban olvasnák a könyvem, mindenhol saját magukat, a saját vezetőiket láthatnák benne. A regény egy sajátos „diktátorok kézikönyve”, ami a hatalomra kerülés egy lehetséges anatómiáját vázolja. Mik a „vezérmotívumok”: azaz melyek a legfontosabb személyiségjegyei egy tekintélyelvű vezetőnek? Illetve van-e különbség abban, hogy hol – Keleten, Nyugaton – kerülnek hatalomra?  A személyiségjegyek tekintetében nincs különbség, a hatalomra kerülést tekintve viszont igen, de mindenképpen egy nagyobb katakliz­ma környékén bukkannak föl ezek a diktátorok: egy kemény gazdasági válság, a gyarmati függőségtől, az amerikai vagy a szovjet-orosz befolyástól való megszabadulás után. A könyv megírásának évei alatt nagyon sok diktátor, populista népvezér életét tanulmányoztam, és megdöbbentően sok közös pontot találtam ifjúkorukban, szocializáció­jukban. Ezek egyike, hogy nagyon hasonló a családi hátterük – e tekintetben a régi, „klasszikus” diktátorokat is megemlíthetjük: Napóleont, Hitlert, Sztálint, Francót, Mussolinit –, általában rideg családban nőnek föl, a bántalmazó, autokrata apa mindenhol megvan, az anya pedig majdnem mindig partner ebben, legalábbis nem segít, hanem elnézi ezt. A boldogtalan gyerekkor miatt magába zárkózó, bizalmatlan gyerekek lesznek, akikben viszont hihetetlenül erős bizonyítási vágy munkál. Hozzá kell tenni, ezek a későbbi vezetők általában fiatalon, sok esetben demokratikus úton kerülnek hatalomra, s mielőtt lassan-lassan visszaélnek ezzel a hatalommal, sokan közülük pozitív szerepet játszanak a politikai intézkedéseik által. De visszatérve a közös pontokhoz: jellemző rájuk, hogy tanulmányozzák az elődeiket és a kortárs diktátorokat. Amikor Hitler elfoglalja Párizst, egyik első útja Napó­leon sírjához vezet, hogy lerója tiszteletét. Sztálinnal olvassák egymás műveit, elismerően írnak a másik képességeiről, tanulnak és módszereket vesznek át egymástól. Jellemzően elitellenesek, ami a kisebbrendűségi érzésükből fakad, s ez persze összekapcsolódik a populizmussal. Az elittel való ­leszámolásuk a konkurenciával való leszámolást jelenti, ami szélsőséges esetekben tömeges meggyilkolá­sukhoz vezet. Nagy hangsúlyt fektetnek a propagandára, mely segít nekik ­minél szélesebb körben elterjesz­teni a félelem kultúráját: a polgá­roknak félniük kell az őszinte beszédtől, a saját véleményük hangoztatásától. Ami egészen megdöbbentő, hogy a populizmusuk dacára a szívük mélyén majdnem mindegyiküknek lényegtelen a saját népe sorsa. Ez az elhivatottságtudatukból fakad: a népnek az a dolga, hogy őket szolgálja, ezért bármikor, bármennyien beáldozhatóak. Előszeretettel gyártanak mítoszokat a saját hősi szerepükről, miközben nemegyszer kiderül, mennyire gyávák: amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, Sztálin hónapokra, mindenki számára elérhetetlenül elbújt a dácsájába. Hihetetlenül jók az ellenség- és bűnbakgyártásban, a belső bajokért mindig egy belső vagy külső ellenség, netán egy népcsoport a hibás, a híveik dühét feléjük lehet irányítani, s ezzel össze is lehet rántani őket. Irányításmániások, mindent centralizálnak, az összes fontos döntést egyetlen kézbe próbálják összpontosítani. Egy idő után csak bólogatójánosokkal veszik körbe magukat, a kritikusabb hangúakat eltávolítják. Így aztán olyan világba kerülnek, amiben tévedhetetlennek hihetik magukat: s minden kérdésben, a nyelvtudománytól a hadászaton át a mezőgazdaságig fantasztikus ötleteik vannak. Ebből persze rengeteg probléma adódik, mert egy ember képtelen speciális szaktudások nélkül mindenben helyesen dönteni. Előbb-utóbb paranoiásokká válnak. Állandóan ellenséget szimatolnak, félnek, előkóstolókat alkalmaznak, golyóálló mellényt öltenek, egyre kevésbé jelennek meg nyilvános tereken az emberek között. Ez a gyáva rettegés például Sztálinon oly mértékig eluralkodott, hogy a szobájának ajtaján belül bonyolult zárszerkezet volt, így amikor betegen fetrengett, hosszú ideig senki nem tudott segíteni rajta. A korosodásukkal pedig a halált is le akarják győzni. Egyfelől a legvégsőkig meg akarják őrizni a hatalmukat, ehhez, ha kell, jogszabályokat is módosítanak (lásd Putyin), vagy egyfajta utódlásos rendszert akarnak bevezetni, s ugye a dinasztikus elképzelések idegenek a demokráciától. Másfelől megpróbálják a végtelenségig kitolni az életüket: a hosszú élet titkát kutató intézeteket hoznak létre, rengeteg pénzt fektetve ebbe (például Sztálin, Kadhafi).
A regény végén Luko úgy simul és suttog a birtokába került, hatalmat megtestesítő Szent Ereklyéhez, mint Gollam A Gyűrűk Urában a „drágaszágához”. A túlhatalom szükségszerűen együtt jár a psziché elváltozásaival? Ha valaki ennyire hosszú távon hiszi magát tévedhetetlennek, aki csupa jó döntést hoz, és soha nem hibázik, hiszen azokért mindig más a felelős, biztos vagyok benne, hogy megváltozik a pszichéje. Ha mindenféle kritikai hangra süket, ha már viccelni sem lehet rajta, legalább egy udvari bolondnak, akkor a személyisége óhatatlanul eltorzul. Illetve, hiszen nyilván már a kezdetben is benne volt az ez irányú hajlam, a józan önkritika és kritikai szellem mellőzésével, felerősödik benne az omnipotencia, a saját mindenhatóságának téves tudata. Irreális lesz a világérzékelése, nem kétséges. Ám a regénye meg szürreális, mivel elbeszélőnek egy, a malacmennyországba távozott sertést tett meg. Mi ez a disznóság? Amellett, hogy a magyar viszonyoktól el akartam távolítani a regényt, szükségem volt egy olyan elbeszélőre, aki hitelesen és őszintén tud beszámolni a vezér ifjúkoráról. Mindentudó narrátort nem akartam alkalmazni, ha pedig egyes szám első személyben írta(m) volna meg Voditi a történetét, az a paranoia elhatalmasodásával se hiteles, se őszinte nem lehetett volna, hiszen, miért írná le mindezt. Kellett egy kívülálló, ám szeretett valaki, aki imádja őt, és minden ballépést pozitívumként fogad el – ez az elíziumi disznó ilyen, ő az, akit igazán szeretett, akit gyerekkorában nevelgetett, ám apai irányítással, hősöm kényszerű részvételével, egy szokásos disznóölés áldozata lett. Az ő szürreális szerepeltetése így aztán megoldotta, hogy a legőszintébben beszélhessek a ­leendő vezér belső vívódásairól is. A regény eseménytörténete is mintha azt bizonyítaná, hogy az amoralitás mindig győzedelmeskedik a morálon. Azaz a morál mintha csak afféle ideológiai ópiuma lenne a népnek – „légy jó!”, „cselekedj helyesen!” –, de mindig az jut előrébb és feljebb, aki magasról tesz erre, áthágja az erkölcsi és a jogi törvényeket, nincsenek skrupulusai semmilyen téren a hatalomhoz vezető úton. A morál valóban csak a hatalmasok népkontrolláló találmánya lenne? Azt gondolom, eleve két ellentétes erő működik bennünk. Az egyik olyannyira atavisztikus, hogy még az állatvilágból hoztuk magunkkal: a fennmaradásunk érdekében le kell győznünk, fizikai erővel meg kell semmisítenünk az ellenségnek tekintett embertársainkat. A másik a társadalmak évszázadai alatt alakult ki és finomodott: a szolidaritás, a rászoruló segítésének érzése. Vannak társadalmak és politikai struktúrák, amelyek az utóbbira erősítenek rá, s próbálják elnyomni az atavisztikus késztetéseket, és vannak olyan politikai-történelmi helyzetek, amikor az állatot próbálják kihozni belőled. Amikor a menekültek a Keleti pályaudvarra érkeztek, sokan ösztönösen segíteni akartak nekik, a magyar népesség több mint fele szolidáris volt velük. Ma már épphogy tíz százalék feletti ezek száma. De elég emlékeztetni az állandó harcot emlegető politikai retorikára vagy a mostani fegyveres plakátokra… Nem a keresztényi szeretet hatalom általi közvetítése a meghatározó. Nincs divatja a szolidaritásnak, értem, de mitől viselkednek ennyire nyájszerűen az emberek, a történelmi előzményeink miatt, vagy mindenki megvásárolható, megzsarolható? Nyilván nem mindenki, de az olyan társadalom, ahol a polgáriasultság inkább csak csökevényesen alakult ki, ahol nem harcoltak meg a függetlenségükért – mert a rendszerváltást nem magunknak, hanem a nagyhatalmak megegyezésének köszönhetjük –, ott sokkal erősebb a nyájszellem, a paternalizmus iránti vágy, hogy felülről mondják meg, mit tegyél. Természetesen mindig ott van egy szűk, szabadon gondolkodó polgári réteg, amit az államhatalom szándékoltan és tudatosan épít le, hiszen jól látják, egyedül ők lennének képesek az ellenállásra. Egy elbutított nagy tömeggel könnyebb a struktúrát fenntartani. Ám a polgári kurázsi egyelőre csak ritkán tör a felszínre, a többség csak az otthonaiban suttog – ugyanakkor szerencsére, mégis nálunk a legmagasabb azok aránya, akik az unió­ban képzelik el a jövőnket. Vessünk is egy pillantást akkor erre a jövőre! A Szeretett Gazdám története szerint, az ellenzéki pártokat kivétel nélkül a kormányhatalom emberei vezetik, egykori besúgók, beépült ügynökök vagy megzsarolt képviselők. Ha új párt, mozgalom alakul, azt meg eleve ők hozzák létre. Van kiút? Ahogy a regényben is benne van, a volt szocialista országok mindegyikében, amikor ezek a demokratikus ellenzéki mozgalmak a rendszerváltás előtti egy-két évben-hónapban megerősödtek, nagyon sok titkosszolgálati figura épült be a soraikba. Nyilván az ő szájuk volt a legnagyobb, ők kiabáltak a leghangosabban, hiszen nekik nem volt vesztenivalójuk, és ezért küldték oda őket. Amikor aztán a világ nagyhatalmaitól hirtelen megkaptuk a szabadságot, azt vettük észre, hogy ezek a figurák voltak a legbátrabbak, és így ezek közül elég sok bekerült az első parlamentbe. Állítólag Antall József is nagyon meglepődött, mikor megtudta, hány volt titkosszolgálati képviselője van. De ezen túl, hogy nem lehet mindig tudni, hogy ki kinek is dolgozik, ott vannak még az elvek nélkül, tisztán a vagyon megszerzése miatt politizálók. Tehát az ellenzéki pártok képviselői között jó néhányan vannak, akiket titkosszolgálati múltjukkal zsarolnak vagy egyszerűen lefizetik őket. A felszín alatti zavaros helyzet ellenére én bízom benne, hogy a jövőben jönni fognak a fiatalok, az új, tiszta politikusok, új mozgalmak, új pártok – s tisztulnak a jelenlegi pártok is, ahol a pártvezetésekben persze pontosan tudják, kik azok, akik az ellenfelüknek dolgoznak.

+1 kérdés

 Ha már a fiatalok, a Szeretett Gazdám-regényével egy időben egy gyerekkönyve, egy meseregénye is megjelent, Márk, aki hatévesen megmentette a világot címmel. Az óvodás kisfiú kalandos űrutazás során elhárítja a katasztrófát, a világ vezető politikusait pedig alázatra kényszeríti. Fontos, hogy a gyerek hőssé váljon, ha más nem, képzeletben? A népmesékben a legkisebb királyfi vagy a szegény szabólegény is megküzd a világ igazságtalanságaival, hatalmasságai­val, és győz. A gyerekekben is ott a vágy a győzelem iránt, csak az nem mindegy – lásd fenn –, hogy ez elvszerűen, etikusan vagy elvtelen, aljas módon történik. Én úgy látom, föl kell mutatni azt, hogy érdemes a jó ügyért harcolni. Sőt a hős, ahogy Márk is, amikor elnyeri a jutalmát, azt is hasonlóan jó célokra használja fel.

Köszörűs Anita: Az a bizonyos aranylabda

Köszörűs Anita
Publikálás dátuma
2020.09.19. 14:08

Fotó: Lucky Steve
Király Etelka már nagyon régóta, és nemegyszer, szeretett volna férjhez menni. Ez azonban 45 éves korára se sikerült. Elhatározta hát, inkább más hobbit választ, valamilyen népszerű labdajátékot szeretett volna űzni. Gondolkodott fociban, kézilabdában, pingpongban, teniszben, sőt vízi- és kosárlabdában is, mígnem az egyik legkülönlegesebb sportág – bár nem önálló olimpiai szám –, a kislabdahajítás mellett tette le a voksát. Mielőtt azonban valami komolyabb csapathoz „igazolt” volna, előtte némi gyakorlatra akart szert tenni az adott sport területén. Balatoni nyaralójuk udvarán régi, használaton kívüli kút árválkodott, Etelka ezt szemelte ki gyakorlatai számára. Kutyájuk kedvenc játékával, egy megrágott teniszlabdával elkezdte célozgatni a kút káváját. A már nem is olyan fiatal Etelka először tíz méterről dobta a labdát a kút irányába. Nem sikerült beletalálnia. Azután fokozatosan csökkentette a dobótávolságot, egészen egy méterig, míg végre, nagy örömére, a labda belepottyant a kútba. Legalább az irányérzéke kialakult. Innentől kezdve lelkesedéssel folytatta volna a hajigálást, na de a labda magától nem jött ki a kútból. Míg azon töprengett, mihez is kezdjen, egyszer csak egy fiatalember tűnt fel a kút mellett. Bár az arca pufók, a feje tar volt, a szemei kissé dülledtek – enyhén Basedow-kórra utalóak –, s a teste tagolatlanul, derék híján egybefolyó, Etelkának – „kicsire nem adunk” alapon – mégis igen megtetszett. A helyzet csak fokozódott, amikor a fiatalember egy kötélre kötött vödörrel kiemelte a kútból a labdát. Etelka szíve nagyon dobbant! Ezt muszáj meghálálnia, és mivel mással, mint egy hatalmas ölelés keretében elcuppantott csókkal! Sajnos arról fogalma sem volt, hogy a férfi érintés iszonnyal küzd, és a puszitól megrémülve, egyenest a kútba hanyatlott. El is merült azonnal. Etelka persze azonnal hívta a tűzoltókat meg a mentőket, de minő tragédia, a fiatalemberen már nem lehetett segíteni. Amikor órák múlva kihúzták a kútból, az ormótlan test enyhén zöldes színű, kissé felfúvódott volt, haj továbbra sem mutatkozott a fénylő, tar kobakon, és persze a szemei is dülledten domborodtak a lezárt pillák alatt. Etelka vigasztalhatatlan volt. De azért a sport iránti imádata nem apadt el. Sőt addig gyakorolt, mígnem ténylegesen bevették egy csapatba. Ott pedig az évek során olyan sikeresen szerepelt, hogy elismerésként kapott egy aranylabdát, amit azóta trófeaként őriz a vitrinben.

Nyitott mondat - Magyary Ágnes: Micimackó másképp

Magyary Ágnes
Publikálás dátuma
2020.09.19. 13:37

Először is nagyon fontos tisztázni: Micimackó se nem nő, se nem férfi, akármilyen kétes értékű személyes névmás is szerepeljen az angol eredetiben. Még szerencse, hogy a magyar nyelv mentes a grammatikai nemek mucsai posványától és ezért szükségtelen bárkit – vagy bármit – beskatulyázni a férfiasság vagy a nőiesség szűkös keretei közé! Ezt is Kazinczynak köszönhetjük, aki virgonc lendülettel fogadott minden újítást, de amikor K. Z. – Budenz József nagy-nagybátyja (anyai ágon) – felháborodott levelet intézett hozzá: égbekiáltó, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek, Kazinczy először csodálkozott, majd azon lepődött meg, hogy ő ebben nem talál semmiféle duzzogni valót és csak annyit válaszolt K. Z.-nak: itt nem lesz nőstényesítés. Erre K. Z. – Budenz József nagy-nagybátyja (anyai ágon) – felpaprikázva utazott fel Bécsbe, ahol latin nyelven kiadta A grammatikai nem káráról és hasznáról című tudományos munkáját, amely csak kis részben tárgyalta a hímnem, nőnem problematikáját, zömében Kazinczy Ferenc patologikus elmeállapotát elemzi. K. Z. gondoskodott, hogy az említett akadékoskodó úrhoz is eljusson egy példány friss dolgozatából, aki aztán rezignáltan csomagolta ki a küldeményt széphalmi birtokán, majd ugyanolyan közönyösen nyújtotta át hitvesének, mondván: helyezzék el az árnyékszéken, mert igen kiváló papírra nyomtatták. Ezzel lezártnak tekintette ezt a nyelvészeti vitát. Tehát nincs megkülönböztetés. Főleg nem grammatikai alapon! Mert a test nem határozza meg a tudatot! Azaz nyugodtan el tudunk szakadni a „való világ” metafizikai mitologémájától. Ez a nemtelen Micimackó egyedül él az erdőben saját kunyhójában, mint Oszlopos Simeon – latinul Simeon Stylites. Harmóniában a természettel, ami dicséretes több okból is. Először is a medvéknek az erdőben van a helyük, másrészt fogalmam sincs. Miért kell mindent megideologizálni?! (A szerző hülye, de erről majd később.) Ezt a tökéletes, már-már paradicsomi állapotot csak a méhek vadkapitalista hozzáállása árnyékolja be, mivel ezek az elvetemültek vonakodnak megosztani mézüket a torkos medvével, vagyis a méhek rasszisták, hiszen nyilvánvalóan utálják a mackót. A pénzeszsák zümmögők – akarom mondani a mézeszsák nagytőkések (Ezeknek sem fognak már szobrot állítani!) – alattomos szövetségre lépnek a paramilitáris tüskés bokrokkal, akik a magántulajdon védelmének téves értelmezése során gonosz töviseket helyeznek el kedvenc főszereplőnk barátságosan puha testébe. A méhek különben csak Klazomenai Anaxagoraszt olvasnak, aki már az ókorban megalapozta a materializmust és akiről később – hálából – elnevezték a Xanaxot, mert kit érdekel az ósdi filozófia, amikor idegesek vagyunk. Micimackó is feszült, mivel éhes, de ő nem sokat ad a materializmusra, sem az ókori görög filozófusokra, így aztán nem nyugtatókra vágyik, hanem a maga tenyeres-talpas módján csak mézre. A gyógyszeripari lobbi pikkel is rá! Micimackó, aki mégsem az az egyszerű gondolkodású és hézagos műveltségű medvebocs, mint ahogy a rosszindulatú szerző próbálja beállítani – úgy véli, ő majd túljár a méhek eszén. Más szóval a hübrisz bűnébe esik. Ki hibáztathatná ezért?! Mások is elkövették már ezt a baklövést – mondhatni ezen alapszik az egész világirodalom –, hogy valaki valahol azt hiszi: ő okosabb, mint a többiek. Alapvetően senki sem okosabb senkinél, főleg nem az íróknál! (Hübriszre szedjen Xanaxot! Ha Oidipusz megtette volna, akkor ma nem lenne senkinek komplexusa!) Ebben a történetben a méhek a gonoszak. Ők akadékoskodnak és állják útját Micimackó hőssé válásának. Márpedig ez nagyfokú műveletlenségre vall. A méheknek fogalma sincs az irodalomról. Nincs történet hős nélkül. És ez nem intellektuális kérdés, hanem esztétikai. Ahogy Micimackó sem intellektuális alkat, hanem rabelais-i. Ő nem eszmékben hisz, hanem a mézben. A méhek sem ideákat kergetnek, csak a telhetetleneket, akik hiába álcázták magukat fekete felhőnek, a végén hoppon maradnak. Még szerencse, hogy hősünknek jómódú barátai is vannak Nyuszi személyében, akinek csak egy rossz tulajdonsága van: a rendmánia. Más szavakkal az a típus, aki akkor is rendőrt hív, ha a szórakozott vendége egy kissé bohókás hangulatában a szalvéta helyett a nadrágjába törli a kezét. Obszesszív-kompulszív. Olyan téveszmék tartják szellemi rabságban miszerint, ha mértéktelenül zabálunk, akkor ronda kövér disznók, akarom mondani mackók leszünk. Ez természetesen nem igaz; vagy ha helytálló is lenne, akkor is body shaming. Nyusziban – akiben minden hibája ellenére nagyfokú társadalmi felelősségérzet munkálkodik –, ezért is osztja meg kedves barátjával féltve őrzött mézét, de amikor Micimackó beszorul a bejáratába, már nem tud felülemelkedni a kispolgáriasan metafizikai szorongásain – le petit bourgeois – és kétségbeesetten rohangálni kezd fűhöz-fához: apokalipszis, apokalipszis! Pedig hol van még az apokalipszis?! Egész egyszerűen arról van szó, hogy a társadalom talmi szépségideáljai miatt mackónk nem fér ki az ajtón. Miért várja el az emberiség és a meseírók, hogy mindenki olyan karcsú legyen, mint egy núbiai táncosnő? Ez igazságtalan. Ce n’est pas juste. Nyuszit csak az menti meg az idegösszeomlástól, hogy a Micimackó mégiscsak egy mese, ahol a szereplőknek minden hibájuk ellenére ki kell tartaniuk legalább a történet végéig. Utána akár kútba is ugorhatnak, az már nem a szerző gondja. Az ő gondja a stilisztika, nem pedig a pszichológia. Tehát a laterális gondolkodású Micimackónak nincs igaza, de nem ő tehet róla, hanem az író. Elvégre csak az ő fantáziájában létezik a torkos medve, aki a méhek mézére vadászik, és akinek az irodalmi kibontakozását a fukar zümmögők minden eszközzel akadályozzák, ezért végül a szerző kénytelen Micimackót egy fa odvához „röpíteni”, amely csurig van mézzel. Még szerencse! Képzeljük csak el egy pillanatra, milyen fordulatot vennének az események, ha Micimackó a mennyei nedű helyett például Petőfi Sándor hamisított erotikus verseinek az eredeti kéziratát találta volna meg! Ezzel a csavarral az író leszámol a mihaszna méhekkel, akikre már semmi szükség és egy laza tollvonással kiiktatja őket a történetből. Micimackó ezt sérelmezi, és aláírásgyűjtést szervez: akire nincs szükség, az a szerző és nem a méhek – gondolja Micimackó –, akinek a világlátását nehéz lenne jellemezni a heideggeri filozófiával. A zümmögők boldogan írják alá az ívet. Miután kiderül, hogy az író csak kolonc, felesleges sallang, szemtelen piaci légy a narráció magasztos univerzumában, ahol a karakterek uralkodnak, nem maradt más hátra: szerzőnknek Micimackóval is végeznie kell. De ki a szerző? Mindig az, aki bosszút tud állni. Venganza. Aki úgy hajít ki bárkit a második fejezetből, hogy még a lába sem éri a földet. Volare. Az, aki Petőfi-verseket hamisít, vagy ha úgy tartja kedve: megírja az eredeti szövegeket. Bestia curvafia pulices, proch, Posonienses Progenies pungunt. De aztán kiderül: az író tévedésben leledzik. Apokaliptikus félreértésben tocsog. Ahogy említettem korábban: a szerző hülye. (Melyik? Mindegyik.) Ugyanis hatmázsányi levelet kap az olvasóktól, amelyben Micimackót követelik vissza. Merthogy Micimackó az esendő, a hőssé válás göröngyös útján bájosan botladozó, a rendszer áldozata (rendszer ebben az esetben maga a duhaj elbeszélő, aki megbélyegez, ítélkezik és megszégyenít, azaz igazi férfiként viselkedik ahelyett, hogy leborotválná a szakállát vagy kiszedetné a szemöldökét). Mivel Isten nem ver bottal, legfeljebb félrecsúszott metaforákkal, kiderül: Micimackó költő. Ez úgy kell a szerzőnek, mint az egyiptomi tíz csapás. Mint Oszlopos Simeonnak az Ördög kísértése. Mint Nyuszinak a látogatók ebédidőben. Mint núbiai táncosnőnek a felesleges szénhidrátok. Mint tádzsik medvének az elpuhult turisták. A méz váltotta ki belőle. Illetve a méz utáni sóvárgás. Ez minden poézis alapja. Ha nincs vágyakozás, nincs versláb sem. Ha nincs versláb, akkor az embert – akarom mondani, mackót – sem hajtja semmi előre. Micimackó a méhekkel zajló küzdelme egy kötetnyi szöveget eredményezett, amelyet a rajongói készülnek sajtó alá rendezni. A címe is megvan már: Micimackó írta Micimackó (ha a kiadó nem javasol valamilyen jobban hangzó álnevet, például valami angolosat, mert azt jobban el lehet adni). Így a világ most már nem menekülhet meg az ilyesféle micimackós mélységektől, mint: Tra-la-la, tra-la-la, tra-la-la, tra-la-la, pritty, pretty, prütty. Tra-la-la, tra-la-la, tra-la-la, tra-la-la, pritty, pretty, prütty. A szerző tehát felismeri: az olvasók hülyék. Los lectores son tontos. De mivel ő is a piacról él, meghajlik a népakarat előtt és Micimackót a méhekkel együtt újra piedesztálra állítja, azaz boldogan szakad el a „való világ” metafizikai mitologémájától.