Ön is szerette gyerekként az esti meséket?
Nem fogja elhinni, de nem emlékszem arra, hogy túl sok mesét olvastak volna nekem. Viszont elvittek sokszor moziba és a Szerelmek városa az egyik fő oka annak, hogy történetmesélő akartam lenni. Igazi sokk élmény volt, ennél a filmnél értettem meg, hogy nem a színészek mesélik a történetet, hanem egy személy, aki láthatatlanul van jelen a filmben. Egy alkotó Isten.
Akkor Isten akart lenni?
Igen! Miért ne?...
Azért vállalta el Az elfeledett herceg megrendezését, mert ön is szülő és a gyerekeinek még nem készített filmet?
Ironikus kérdés, de sok igazság van benne. A Némafilmes - The Artist óta nagyon sok forgatókönyvet kapok, a kíváncsiság által hajtva elolvasom őket, de nem vállaltam más sztorijának rendezését eddig soha. Megvannak a saját ötleteim. Aztán gondoltam a négy gyermekemre, és beadtam a derekam. Illetve jó kis terápia ez a film nekem magamnak is: minden szülőnek meg kell birkóznia azzal a pillanattal, amikor a felnő a gyermeke és tudomásul kell vennie, hogy jogában áll a saját hibáit elkövetni. Ha bízol bennük, akkor ez a felnövés csodálatos élményeket is szülhet. Mindemellett szakmailag még izgatott, hogy ambiciózus filmre vártak.
Az tény, hogy az őrülten blőd komédiák és a történelmi drámák között ingázva szereti magát más-más műfajban kipróbálni.
Érdekes, én is így gondoltam, egészen addig, míg a feleségem, Berenice (Berenice Bejo, színésznő – Cs.G.) megnézte Az elfeledett herceget és azt mondta: szépen megcsináltam A némafilmes remake-jét. Először azt mondtam neki, hülyeség. Aztán rájöttem, hogy itt, az Omar Sy alakította herceg a tökéletes élete csúcsát éli meg, majd válságba kerül és egy erős női karakter menti meg az önbecsülését és büszkeségét. Mindezt egy fantázia világban, amely olyan, mint Hollywood aranykorában. Be kellett látnom, hogy igaza volt. Minden filmemet őszinte szenvedéllyel készítem és ezek szerint kezdek kiszámítható lenni. Aztán amikor a tizenegy fiam megnézte A tökéletes herceget és megállapította, hogy Omar Sy engem utánoz...
Mennyire befolyásolja a gyerekei filmes ízlését?
Ezt nem lenne szabad elmondanom, mert a nejem nem örült neki, de levetítettem az egyik lányomnak a Djangót, amikor nyolcéves volt. Azért ne ijedjen meg, nem a Tarantino verziót, hanem a Franco Neroval készültet. Épp erre a filmre volt szüksége volt ahhoz, hogy megtanuljon az iskolában túlélni.
A The Artist után szinte minden filmjét szétszedte a kritika. Ez idegesíti?
Nézze, Orson Wellest is egyfilmes csodának tartották a kritikusok. A mai showbizben, ha sikert érsz el, akkor az félelmet, irigységet és gonoszságot kreál. Az Oscarról nem mondom, hogy átok, de vannak komoly mellékhatásai. A jóakarók azt szeretnék, hogy onnantól kezdve csak ugyanolyan filmeket készíts. A cinikusak szeretnék neked, túlértékelt fazonnak elmagyarázni, hogyan kell visszatérned a valóságba. Amikor megkaptam a The Artistért az Oscar-díjat, odajött hozzám Danis Tanovic barátom, aki a Senkiföldje című filmjéért aranyozódott be. Azt mondta, most jön a hét válságos év. Mert bármit is fogok forgatni, az csak szar lehet.
Hollywoodból is keresték?
Igen, de mindenki zavarban van, ha velem beszél: nem tudják feldolgozni, hogyan kaphattam legjobb film és legjobb rendező Oscart úgy, hogy nem vagyok amerikai.
Le Redoutable címmel 2017-ben készített Godard filmje után is kapott hideget-meleget.
Nem vagyok annyira bátor, hiszen ez nem háború, csak egy film. Nem akartam demonizálni Godard-t, csak megmutatni azokat az emberi kvalitásait és tulajdonságait, melyeken keresztül megértjük őt, miért viselkedik ő olyan furán mind a művészekkel, mind a közönséggel. Voltak persze olyan hangok, hogy merek én véleményt formálni egy ikonról, de úgy gondolom, hogy ha lehetett olykor nevetni Godard-on a filmemben, akkor az épphogy tisztelet és szeretet volt a részemről.
Sok ember pedig azt mondta, hogy „túl szépen” bánt vele.
Sokakkal nem volt kedves. De soha nem játszotta meg magát kedvesnek. Mindig a kibírhatatlan oldalát mutatta és ebben a kevés őszinte rendezők közé tartozik.
A következő filmjét az auschwitzi koncentrációs táborról készíti. Mit lehet erről elmondani, megmutatni, amit eddig nem láttunk?
Nem ez az ambíció vezérel. Olvassa el Jean-Claude Grumberg La plus précieuse des marchandises (A legértékesebb áru) című regényét, és akkor megérti, mi a célom. Grumberg hatvan éven keresztül dolgozott ezen a művén és amikor elolvastam, biztos voltam benne, hogy ebből élő ember nem készít filmet, mert ahogy mondja, nem lehet hitelesen ábrázolni a koncentrációs táborok világát. Az én szüleim Franciaországban bujkáltak, számomra ez nem történelem, hanem múlt. Aztán rájöttem az egyetlen lehetséges módra: az animáció nyelvét fogom használni. Grunberggel közös a célunk: megmutatni, hogy a legnagyobb borzalmak idején is vannak csodálatos és felemelő dolgok a világban.
Miért az animáció? Élőszereplős verzió eszébe sem jutott?
Nem. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy mondjuk több ezer csontsovány statisztát vezérlejek, vagy tömegsírokat töltsek meg tetemekkel. Nem vagyok Steven Spielberg. Egyetértek a Claude Lanzmannal, a Shoa rendezőjével, hogy a borzalmat nem szabad megmutatni premier plánban. Lehet a témáról beszélni, de csakis távolságtartással.
Mit üzen azoknak az embereknek, akik szerint nem történt meg a holokauszt?
Semmit, mert ezek az emberek úgysem kíváncsiak arra, amit én mondanék nekik. Egyszerűen nem az én dolgom. Sokkal szívesebben beszélek politikáról fiatalokkal, mintsem olyan emberekkel, akiknek a véleményén már nem lehet változtatni. Tudja, ez olyan, hogy nem állok le verset szavalni annak, aki legszívesebben megütne.
