Előfizetés

Üres szavak

Egyre nagyobb a szakadék az Európai Parlament és az Európai Bizottság között. Az uniós csúcstalálkozókon rendre születik egy nehezen összetákolt kompromisszum a tagállamok között, amit gyakran „történelminek” neveznek ugyan, valójában azonban csak nagy jóindulattal nevezhető előremutatónak. A júliusi, a helyreállítási alapról szóló csúcstalálkozón megállapodás született ugyan arról, hogy a tagországok 750 milliárd eurót kapnak a gazdaság rendbetételére, a jogállamiságról szóló kitétel viszont, amelyben a kifizetések feltételeit kellene szabályozni, meglehetősen homályosan fogalmaz. Az EP azonban nem fogadja el a csúcson született kompromisszumot, amíg nem rendezik ezt a kérdést. Ursula von der Leyen lavírozik a tagországok, a nettóbefizetők és a haszonélvezők, a menekülteket befogadók és az azt elutasítók, a visegrádiak és a többiek között, ami egy normálisan működő EU-ban teljesen logikus politika lenne, most azonban erőskezű bizottsági elnökre lenne szükség, aki megmutatja az uniós alapértékek ellen rendszeresen vétő tagállamoknak, hol van a határ. Von der Leyen ezt eddig egyetlen alkalommal sem tette meg, a magyar és a lengyel kormány továbbra is azt tesz, amit akar.  A bizottsági elnök igazán megadta a módját első, az Európai Unió helyzetéről szóló beszédének. Csak erre az alkalomra készült maszkot viselt, ám ha valaki ezt látva azt remélte volna, egyedi gondolatok is hangoznak majd el, annak csalódnia kellett. Nem bizonyította, hogy valóban ő az alkalmas személy a jelenlegi kihívások kezelésére - elég csak a járványra, az EU-nak az Oroszországhoz, Kínához, illetve az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyára és egy sor más problémára gondolni. Íme néhány gondolat a beszédből: „Van víziónk, esélyt kovácsoljunk a mostani helyzetből”, „a menekültkérdésből minden tagországnak ki kell vennie a részét”, „jobban meg kell védeni az Unió külső határait”, „Európát a digitális évtizedbe kell vezetni”. Szép szavak, de tartalom nem sok van mögöttük. A konkrétumok között említendő, hogy a klímavédelem érdekében a károsanyag kibocsátást 40 százalékról legalább 50-re kell emelni. Más kérdés, hogy ez így is lesz-e, hiszen hiába mond bármit a bizottsági elnök, a megvalósítás már a tagállamok feladata. Emellett egy uniós ügynökség létrehozását jelentette be, melynek révén jobban kezelné az EU az egészségügyi kihívásokat, de még ez is a jövő zenéje. Ami pedig a jogállamiságot illeti, ahogy a bizottsági elnök fogalmazott, abból „nem engednek”. Oly sokszor hallhattunk már dörgedelmeket vezető uniós személyiségek részéről akár csak az utolsó fél évben arról, milyen keményen lépnek majd fel a demokráciára fittyet hányó tagországokkal szemben, de Von der Leyen szerdai beszéde sem sugallta azt, hogy e tekintetben most aztán tényleg bekeményítene a Bizottság. Von der Leyent beszéde után épp azok a frakciók bírálták élesen, amelyek megválasztották bizottsági elnöknek. De főként nem azért, ami elhangzott, hanem azért, amit nem mondott el. Márpedig a tartalommal jórészt adós maradt.

Két kerékkel több van

Sohasem hittem volna, hogy a kormánynak a főváros nyakára ültetett gubernátora száját olyan mondat hagyja el, amelynek nem minden szava méreg Budapestnek. Azt még ennél is kevésbé gondoltam, hogy én, az öreg pesti libernyák, valaha igazat adok neki. Szégyen ide, szégyen oda, ez is meg bírt történni. Igen, a Karácsony kontra Fürjes ügyről, a biciklisávozásról van szó. Bár az államtitkár szavai mögött természetesen abszolút „kormányzati” érdek bújik meg, (ami - szögezzük le - Budapest érdekeivel ellentétes!), mégis érvényes a mondandója. Valami olyasmit mondott, hogy a gépkocsiközlekedés kerékpársávok kijelölésével történő bénítása a mai közlekedési viszonyok között káros, mert veszélyezteti mind a gazdasági, mind pedig a civil életműködést. Ez igaz akkor is, ha Fürjes sportfejlesztő államtitkár elsősorban az establishment (benne a kiterjedt Orbán família és oligarcha kötélbaráti kör) mozgásterét félti. Ők ugyanis autóznak. Mindenhol, de főként a centrumban és a Várban. Van tehát mit félteniük! Nincs a Földön még egy főváros, amelynek (mindenféle értelemben vett) központját ilyen mértékben eluralná a hatalom rokoni és stróman (baráti) köre. Elsősorban a kormányzati só- és reprezentációs hivatalok, a hozzájuk tartozó túlburjánzó állami és magánautó parkkal sereglenek Fürjes államtitkár védőszárnyai alá, és az ő ajkairól alighanem maga a vezér dörög le a bicikliző főpolgármesterre. Mindezt egy igen átlátszóan hamis propagandába bújtatva: miszerint ez így jó, így természetes, hiszen Budapest Orbán-Magyarország fővárosa, és semmi más, például nem egy város. Budapest az egyetlen (sport és romkocsma) turizmusban is eladható magyar helység, így aztán a vendéglátás majd minden szektorában tulajdont szerzett a vezér rokonsága és a strómanjaik. Látjuk, hogy a fizető turisták sem biciklivel járnak, hanem emeletes városnéző mamutbuszok forgolódnak a szűk és zsúfolt belvárosi utakon. A sport és egyéb fölösleges célú gigaépítkezések rettenetes teherautó forgalmat indukálnak, óriási légszennyezést, forgalmi dugókat okozva a lakosságnak, és persze vastagodó pénztárcát a maffia donjainak. Ez - így - egészen elképesztő dolog a XXI. században, az EU-ban. Sopánkodhatunk rajta, miként jutott idáig a város, melyik főpolgármester hány téglával erősítette meg az Orbán klán fővárosi tartópilléreit - de itt már kész helyzet van. Azt gondolnánk, tarthatatlan helyzet, pedig de nem. Ha ezekre a problémákra keresett választ a főpolgármester és stábja, és erre találta ki a biciklizést, a szokásosnál is jobban mellényúltak. Nem tudjuk pontosan, hogy a városháza új vezérkarában még hányan nem vezetnek autót, és hányan nem jártak Pest utcáin az utóbbi tíz évben, de az biztos, hogy senki sem figyelmeztette a főpolgármestert, hogy a legrosszabb pillanatban (amikor mindenki a járványtól félt) és a legszerencsétlenebb módon firkáltatta össze Pest utcáit mindenféle kusza vonalakkal. Szégyen, hogy csak a valódi városvezető (Fürjes államtitkár) dorgálása után vettek fontolóra egy újabb dicsőséges kompromisszumot, ami olyan, hogy még Felcsúton is közlekedési káoszt okozna. A pesti lakosság épeszű és közlekedni kényszerülő része nem érti és nem szereti, hogy semmibe van véve, hülyének van nézve, pont úgy, mint Tarlós díszpolgár idején. Orbán nagyszámú budapesti ellenzéke nem szívesen veszi tudomásul, hogy minden marad a régiben, illetve a biciklisávokon kívül másra nem számíthat. Sőt ilyen kivitelezésben az is inkább árt, mint használ.  Újabb fronton ütköznek egymással (a politikailag egyébként is gonoszul és értelmetlenül) megosztott budapestiek. Az együttműködést nem ismerő közlekedők erős többségbe kerülnek. Még a jelenleginél is élhetetlenebb lesz a város. Ahogy ma mondani szokás, „nem ördögtől való” az, ha valaki a kerékpározásban látja a városi közlekedés jövőjét. Csak tévedés. Elsősorban azért, mert „történelmileg úgy alakult”, hogy egységes, összefüggő kerékpárpálya kialakítására nem maradt hely. Vagy az úttestből, vagy a járdából kell elvenni, és egyikből sem nagy a bőség. Ám az igazi katasztrófa a felelőtlenség és az önzés normává tétele. A kerékpáros azonosíthatatlan, azt csinál, amihez kedve van. Sokan azt gondolják, hogy az új városvezetés pénz és törvényes felhatalmazás hiányában semmit sem tehet. Csakhogy egyrészt ez sincs így, sokat lehetne tenni. Másrészt éppen az kellett volna legyen a kormánnyal kialakítandó együttműködés (kísérletének) tárgya, hogy a város függetlenségének ezen nélkülözhetetlen feltételeiről új megegyezések szülessenek és kerüljenek be az önkormányzati törvénybe. Az elsöprő választási győzelem utáni első napokban Budapestnek állt a zászló. És még pár héttel később is alkalmas lett volna a „szabad” városok szövetsége ilyen irányú nyomásgyakorlásra, a mögöttük álló másfél millió támogató szavazóval és erkölcsi igazsággal. Ugyanis a költségvetés nem a kormány (és főleg nem Orbán és strómanjai) pénzével gazdálkodik, illetve garázdálkodik, hanem az adófizetők pénzével. Benne Budapest és a többi szabad város bevételével. Ők (mi) fizetik be Orbán költségvetésébe az adók kétharmadát. Nem lényeges, csak itt és most, hogy ebből elég nagy részt vállalnak a gépjármű tulajdonosok, és semmit a biciklisták.  

Az erőszak nem megoldás

A magyar kormány szembe megy a többség akaratával az iskolaőrség ügyében is. A Závecz Research reprezentatív kutatást készített a Liberálisok megbízásából, melynek eredménye azt mutatja: 4-ből 3 ember ellenzi hazánkban az iskolaőrséget. A nők körében ez az arány még magasabb: 79 százalékuk utasítja el az iskolaőrök jelenlétét az oktatási intézményekben. A kormánypárti szavazók kétharmada is elutasító az iskolaőrökkel szemben, nem igaz tehát, hogy az intézmény megteremtését a társadalmi igény szorgalmazta.  Újabb társadalmi-politikai bizonyítékunk van arra, hogy a Fidesz már meg sem próbálja meghallgatni azokat, akik a legtöbben vannak idehaza. A kormánypárt szinte kizárólag azokkal akar beszélni, akikben a legnagyobb az elkeseredettség és a feszültség. Ők azok, akik oda akarnak csapni. Akiknek nem jut más az eszébe megoldásként, csak az erőszak, a kirekesztés, az elutasítás, a mi és ők politikája.  Azért jutottunk el idáig, mert az iskolarendszer alulfinanszírozottságából és rossz szervezéséből adódóan nem maradt arra kapacitás, hogy a problémás gyerekeket integrálni tudják, és bevonják a főáramba. Az elmúlt tíz évben a pedagógiai szakszolgálatokat kiüresítették, a pedagógusok túlterheltek, nem kapnak segítséget abban, hogy a tanórákon kívüli feladatokat el tudják látni, holott ezek az iskolák rendkívül fontos kötelezettségei közé tartoznak. Az egyébként is elszemélytelenedő, mára erősen központosított oktatási rendszerben a pedagógiai szakszolgálatok jelentős a szakemberhiánya miatt azok kapják a legkevesebb figyelmet és fejlesztést, akiknek a leginkább szükségük volna rá: a rendszer még generálja is a feszültséget – ahelyett, hogy oldaná.  Abban nincs vitám a kormánnyal, hogy a kihágások – pláne ha azok a többi iskolapolgár ellen elkövetett erőszakos cselekmények – következmények nélkül maradhatnak-e. Persze, hogy nem. Személyes tapasztalatom, hogy egy gyerektársaságban ha a szidalmat és a – megérdemelt, ám méltányos – büntetést követően a bántalmazókat meghallgatjuk, sokkal könnyebben kezelhetővé válnak. Ám ha a fegyelmezés egy közösségben csak a büntetésvégrehajtás által használt eszközökkel megy, már régen nagy a baj.  A gettóiskolák legproblémásabb gyerekei azt élik meg kicsi koruk óta, hogy ők nem fontosak, nem valók a többiek közé, mellőzhetők és csak koloncok az iskola nyakán. Így válnak könnyen agresszívvá. Megalázottakból megalázókká. A legkönnyebben úgy lehet újratermelni a problémát, ha csak a büntetés van, de a társaságba való reintegráció hiányzik.  Ki lehet törni a gettóiskolák nyomorúságos világából gumibot, bilincs és gázspay nélkül. Sőt, azt állítom: a hosszútávú megoldást csak békés eszközök hozhatják el. Ez történt Hejőkeresztúron. Ma mindenki továbbtanul a „csodasuliból”, amelyet korábban úgy azonosítottak, mint nagyon sok észak-kelet-magyarországi oktatási intézményt: a reménytelenség helyszíneként. Egymástól elszigetelt csoportok átjárhatatlan világának vetett véget egy tanítási módszer, amely azt üzente a gyerekeknek, hogy csapatmunkában többet érnek, és azt is, hogy mindenki jó valamiben. A diákok ma már kivétel nélkül tudják ebben az iskolában, hogy ők fontosak, és azt is, hogy szeretni nem kötelező egymást, de az egymás iránti tisztelet közösségében kirekesztésnek és agressziónak nincs helye. Immáron másfél évtizede együtt felelnek a tisztaságért, a házi feladatért vagy a pontosságért, a közös felelősségvállalás pedig arra is megtanította őket, hogy még a gyengébb tanulókra is szükségük van ahhoz, hogy csapatként a lehető legjobban tudjanak teljesíteni.  Egy különleges társadalmi csoport is rázta a vészcsengőt, de érdemi válasz nélkül hagyta őket a kormány. Az autizmus spektrumzavarral élő gyerekeket sokszor bántalmazzák az oktatási intézményekben. (Tetézi a bajt, hogy ők nem vagy csak igen szűk keretek közt tudják elmesélni a történteket, így a felelősségre vonás a legtöbbször elmarad.) Azért kell külön beszélnünk róluk az iskolaőrség kapcsán, mert ezek a gyerekek bármilyen élesebb hang, vagy akár egy furcsább társasági helyzet miatt rohamot kaphatnak, amit érzelemkitörések és a megszokottól eltérő viselkedés kísérhet, ezt pedig könnyű összetéveszteni az agresszióval. A szüleik tartanak attól, hogy ellenük is bevetnek majd iskolaőröket. Sokat elmond a közállapotokról és a problémáról, hogy amikor ezt az érvet megosztottam a miniszterelnökkel, a kétharmad nagy része hangos nevetésben és kiabálásban tört ki. Nem csoda, hiszen nem ismerik ezt a kihívást, nem tudnak rá jó válaszokat adni. Ugyanígy van ez az iskolai erőszakkal. Ha az oktatásirányításban eluralkodik a nézet, miszerint a problémás eseteknél egyszerűen rendőrök módjára kell intézkedni, sosem lépünk előre.  Az iskolaőrségről szóló kormánydöntés arról tanúskodik, hogy egy bosszúálló, az emberek javíthatóságában hinni nem képes politikai erővel állunk szemben. Az iskolaőrség olaj lesz a tűzre, főképp akkor, amikor az első visszaélés megtörténik. Tartok tőle, hogy lesz ilyen tapasztalatunk.