Előfizetés

Nem szól szánk...

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.09.20. 08:28

Fotó: Népszava
Tíz év hordaléka fedi el a kollektív emlékezet elől, de a protestszavazás által teljhatalomba repített Orbán-kabinet a „nemzeti ügyek kormányaként” mutatta be magát és a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Az együttműködést azonban mintha a behódolással, a szolgalelkűséggel, az alantassággal kötötték volna egybe, máskülönben rég beletört volna a bicskájuk a társadalom különféle csoportjai elleni támadásba. De az ország eddig nem állt a sarkára, a gyümölcsár és a maszkbírság most is inkább beszédtéma, mint a lerohant egyetemi autonómia.
A 2010-ben alakult Orbán-kormány a válság által megtépázott pénzügyi stabilitás helyreállítására, a költségvetés megerősítésére nemcsak fiskálisan alkalmazott unortodox módszereket. Különféle társadalmi csoportoktól olyan szerzett jogokat kezdett elvenni, amelyeket – a temérdek közpénzből azóta is végzett közvélemény-kutatásokkal megerősített – megítélése szerint az emberek sem néztek jó szemmel. A teljes igazság kifejtése persze sosem áll érdekében, az bezavart volna a politikai nyereségvágyból elkövetett hangulat- és gyűlöletkeltésbe.

Jogfosztottak, bohócok

„Ezt a bohócügyi államtitkáromnak fogom átadni” – ezzel a mondattal árazta be Orbán Viktor az egyebek mellett a korkedvezményes nyugdíjuk megvonása ellen fellépő rendvédelmi szakszervezetek tiltakozását. A kormánytagok és a kormánymédia ez­után előszeretettel bohócozta a szerzett jogaikért protestálókat. Később a Civil Összefogás Fórum (CÖF) is rengeteg közpénzt égetett el a komolytalanító szándékú óriásplakát-kampányra, ahol többek között Bajnai, Gyurcsány, Mesterházy és Vona szerepelt bohóc társaságában. „Az önös érdekek elsősége, a társadalmi szolidaritás teljes hiánya” – ezzel magyarázza az elmúlt tíz év mozgalmainak kudarcát a 2011-es bohóctüntetés egyik szervezője. Árok Kornél akkoriban a Hivatásos Tűzoltók Szakszervezetének elnöke, később a Magyar Szolidaritás Mozgalom társelnöke volt. A kormány megosztó hatalomtechnikájáról is van véleménye. – „A szakszervezeteket felszalámizzák, támogatásokkal kötelezik le az arra kapható vezetőket. Nem véletlen, hogy a többség egyre fölöslegesebbnek tartja a karácsonyi szaloncukorral kecsegtető tagságot. Masszívan morzsolódik a létszám” – fogalmazott. Árok Kornél szerint ennek ellenére a szakszervezetek jelentősége nem elhanyagolható a jövőben, segíteniük kell kialakítani a munka világának szabályozását. „Egyszerűen nincs vesztenivalójuk. Vagy kilépnek a szürke zónából a fényre, vagy lassan a teljes sötétségbe fognak süllyedni. Az olyan elszánt, a megújulás lehetőségét hordozó fiatal vezetők adhatnak okot a derűlátásra, mint például Csóti Csaba, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) elnöke.”

Szétszakított láncszemek

Az elmúlt tíz évben számos társadalmi csoport ellen indított támadást az Orbán-kormány, ezek nyomán azonban sosem indult az ország egészét felrázó, kitartó tiltakozás. Antal Attila jogász, politológus, az ELTE adjunktusa szerint ez három okra vezethető vissza. – „Az egyik legfontosabb ok maga az Orbán-rendszer. Ennek a politikai gépezetnek az az érdeke, hogy ne alakuljanak ki szolidaritási láncolatok. Patikamérlegen kimért eszközzel operálnak, nem mindig mennek el a falig, vagy éppen a falnál kezdik az adott társadalmi csoportnak a szétrombolását, és onnan haladnak visszafelé. Ez történt az elmúlt évek egyik legbrutálisabb intézkedésének, a hajléktalanokkal szembeni jogszabálynak a bevezetésekor, amikor a kezdeti szigor után a megregulázott emberek alkalmazkodtak, és egy idő után rendőri intézkedéseket már nem láttunk. Belesüp­pedt a helyzet a magyar társadalom rögvalóságába. Politikai szempontból ez lehet sikeres, és büszkeséget adhat a kormánynak, hogy nincsen vele szemben jelentős társadalmi düh. De ez látszólagos, mert ez a düh megvan, részben az ilyen intézkedések demoralizáló és romboló hatása miatt. Ez nagyon veszélyes stratégia. Az Orbán-rendszer játszik a társadalmi csoportokkal, és ez az egyik legnagyobb bűne.” Antal Attila azt mondja: a széles körű elégedetlenség látványos jelei­nek az elmaradásáért az ellenzék is okolható, amely ugyan sokat fejlődött 2010 óta, de leginkább csak a választási matematikai innovációban. Ez szerinte nem lesz elég.
„Az ellenzék nem volt képes közös nevezőre hozni ezeket a sértett társadalmi csoportokat. Azért nem, mert a pártok elsősorban a városi középosztályban gondolkodnak, azokban, akiknek elege van az Orbán-rendszerből. Ebből a dühből akarnak felhajtóerőt építeni. Az elmúlt tíz évben ugyanakkor a középosztály alatti társadalmi csoportok váltak a leginkább kitetté: ezek a rendszervesztesek a romák, a rokkantnyugdíjasok, a hajléktalanok és a közép­osztály legalsó szegmense, amely az ellenállásra aligha »bemozdítható«. Az ellenzék ezekről a csoportokról – nem mint társadalmi rétegekről, hanem mint szavazókról – lemondani látszik, miközben azt is látja, hogy a leginkább rossz helyzetű csoportokban a legnagyobb a Fideszre szavazás hajlandósága. A menekültválság és a gyűlöletpolitika megtette a hatását. Hiba volt, hogy az ellenzék nem állított alternatívát, hanem azt mondta, hogy amíg van félelem, addig marad a kerítés is. Az ilyen hozzáállás akadályozza meg, hogy szolidaritási láncolatok alakuljanak ki a társadalomban, és az az említett magatartás, amely nem számol a középosztály alsó részével és az az alatti réteggel. Az ellenzék az Orbán-rendszer relatív nyertesei felé fordul, akiket egyébként szintén üt-ver a hatalom, de azért az egykulcsos adóval például el tudnak evickélni ma is.”

Rokkantbűnözés: vége

„Jó, ha hét-nyolcszázan tüntettünk egykor a Hősök terén. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ott menetelek egyedül, ütközök, de nincs mögöttem senki. Belefáradtam.” Így emlékszik vissza a sokak által drámaian rokkantholokausztnak nevezett 2012-es időszak mozgalmának elhalására Hegedűs Lajos ügyvéd. A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége egykori elnöke sok éven át harcolt a szerzett jogok elvétele ellen. „Kisétálunk a Duna-partra vagy a Parlament elé, és megkérjük őket, hogy lőjenek le, mert még az is humánusabb. Vagy égő fáklyák leszünk. És most nem túlzok, nagyjából itt tartunk most” – nyilatkozta akkoriban egy civil érdekvédő. Az Orbán-kormányt mindez nem hatotta meg. Kitartóan dolgozott a konvergenciaprogramban előírt 217 milliárdos megtakarításért. A meg­alázott emberek, a széttört életek nem számítottak, a lényeg – legalábbis a mára „az emberek igazságérzetére alapozott kormányzásnak” nevezett mentalitással ezt sugallták – a rokkantbűnözés megállítása volt. „Az „önkéntes kötelezés” alapján elvégzett vizsgálatok aztán nem igazolták a feltételezett visszaélések létezését. A tíz éve megalakult Orbán-kormány az elsők között vette célkeresztbe a megváltozott munkaképességűeket. A rokkantnyugdíjakkal kapcsolatos visszaélésekre hivatkozva mintegy 300 ezer megváltozott munkaképességű embernél rendelték el a felülvizsgálatot, miközben a szakemberek szerint 2005 óta szigor volt a rendszerben, csalásra aligha volt esély. A juttatások csonkolása számos drámai élethelyzetet hozott, de a családtagokkal együtt egymilliós tömeg nem tudott eredményt elérni. – A magyar ember jellemzően csak morgolódik, de nem csinál semmit. Kevesen állnak ki önmagukért, a másikért. Egyedül maradtak az egészségügyi dolgozók, a tanárok, a tűzoltók, a munkások, az értelmiségiek – sorolja Hegedűs Lajos. – Ez a magyar virtus. Mindenki arra vár, hogy más kaparja ki neki a gesztenyét. Egy nagy fenét vagyunk mi szabadságharcos nemzet! – fogalmazott keserűen az ügyvéd. Az Emberi Jogok Európai Bírósága után 2018-ban még az Alkotmánybíróság is nekik adott igazat: nem lehet az érintettek kárára spórolni a rokkantnyugdíjakon. A kormány jelenleg is mulasztásos törvénysértést követ el, adós egy jogszabállyal, és úgy látja, kártérítésre nem kötelezi az Ab-döntés.

Roncsolt csoportok

Az átütő elégedetlenség elmaradásának van egy harmadik magyarázata is Antal Attila szerint, éspedig a társadalmi csoportok roncsoltsága, szétszabdaltsága és az, hogy nem vállalnak egymással szolidaritást. „Nem szeretnék senkit hibáztatni, de olyan mentalitások érvényesülnek az országban – nézzük csak a civileket vagy a felsőoktatási átalakítást –, hogy inkább hallgassunk. Jobb, ha nem szólunk, mert akkor hátha nem kerül ránk sor, esetleg egy későbbi érdeksérelem esetén a rendszer honorálja a hallgatásunkat. Ez rendkívül ­rossz­ politika, de vannak pozitív jelek. A Pedagógus Szakszervezet, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SzFE) és az Index esete különbözik az elmúlt tíz év hasonló megfontolásaitól, mert túllépnek ezen a logikán. Bevállalják a társadalmi akaratnyilvánítás és ezzel a veszteség, az anyagi kitettség kockázatát, ami a rendszerrel való szembefordulásból következik.” Antal Attila megjegyezte: a hallgatás magyarázó elve is az Orbán-rendszerre vezethető vissza, amely arra szocializálta a társadalmat, főleg a civil szervezeteket és az ellenzéket, hogy minden, ami politizálás, az államhatalomhoz köthető. Kialakult egy antipolitikai attitűd, amikor ha valaki szembemegy is az intézkedésekkel, hangsúlyozottan szakmai alapon teszi. „A kiállás mindig tiszteletre méltó, de az antipolitikai attitűd a rezsim működésének egyik legmélyebb fundamentuma. Az Orbán-rendszer ördögi innovációja, hogy igyekszik kizárni mindenkit a politizálásból. Ez a hatalom addig nem fog megbukni, amíg a társadalom nem követeli vissza magának a politikai véleménynyilvánítás jogát.” Megjegyeztük, hogy e tekintetben ellentmondás feszül az SzFE ügyében is, hiszen egyrészt sokan mondják, hogy az egyetem ügye többről szól, mint az átalakítás szakmai kérdéseiről, sőt számosan politikai támadásnak tartják Vidnyánszkyék fellépését, a hallgatók mégis kifejezetten kérték a politikai támogatások mellőzését. Érthetően, hiszen a kormány pitbullmédiája alig várja Gyurcsány Ferenc mint Mefisztó színre lépését, és azonnal felhörög, amikor ellenzéki pártot sejt a színfalak mögött. „Azt a logikát nem lehet elfogadni, hogy kényszerítsük bele magunkat a kormányzat által ácsolt játéktérbe, és fogadjuk el, hogy kizárólag politikamentesen lehet fellépni. Játékteret kell váltani. Azért sem volt átütő az elmúlt tíz év egyetlen ellenzéki próbálkozása sem, mert a kormány által szerkesztett játéktérben mozogtak, ahol nem lehet nyerni. Ez a rendszer totalizálódik, autoriter berendezkedéssé alakul, kulturális és gazdasági értelemben szó szerint mindent magába olvaszt. Ez ellen csak rendszer­ellenzékként lehet viselkedni. Nem kormányváltásra, hanem rendszerváltásra van szükség. Az Orbán-rendszer egy olyan sokk, amit előbb-utóbb fel kell dolgozni.”

Az antiorbánizmus kevés

A politikai összefogásról szólva Antal Attila elmondta: erre szükség van, de a sorrendet nem szabad felcserélni. Az a kényszer, amire a politikai evolúció elvezette a pártokat, hogy 2022-ben választásmatematikai szempontból egységes ellenzékre van szükség, nem közömbösítheti azt a tényt, hogy kibeszéletlenségek, egyet nem értések vannak az ellenzéken belül. „A társadalom azt látja, hogy a sokszínű ellenzék jószerével csak egy dologban ért egyet, a kormányváltás szükségességében. Az Orbán-rendszeren éppen akkor lehetne túllendülni, ha nem az antiorbánizmus kötné össze az ellenzéket. Nem elsősorban egymással kell koalíciót kötni, hanem a magyar társadalommal. Meg kell érteni a már említett, kirekesztett társadalmi csoportokat, és beszélni kell arról, hogy ezeket a sérüléseket miként lehet egy új politikai berendezkedésben reparálni. Meg kell nézni azt is, hogy mi vezetett az Orbán-rendszerhez: 2010 nemcsak lepottyant az égből, hanem durva politika folyamatok vezettek oda. Nem látom hatékonynak, hogy ezzel az eseménysorral nem néz szembe az ellenzék, és csak antiorbánista politikát képvisel. Új színtereket kell adni a politizálásnak, és azért fontos a szolidaritási láncolatok kiépítése, amelyek összefogják a sértett és – az Orbán-rendszer többéves kalapálása miatt – egyre rosszabb helyzetű társadalmi csoportokat. Azok a pénzek, amiket elvittek, kivittek, Adriára vittek, az egészségügyből és az oktatási rendszerből hiányoznak, márpedig ez az a két szegmens, amin keresztül az ellenzék bemutathatja, hogy a társadalmi szolidaritás elve miként érvényesül. Hiszen itt lehet látni leginkább, hogy ezek a rendszerek egyáltalán nem válságállók. Az ellenzéknek meg kell mutatnia, hogy ez az a két nagy rendszer, amit lerohasztott a kormány” – fogalmazott. A választás megnyerése nem varázsvessző a társadalmi gondokra Antal Attila szerint, mert ott lesznek utána a sértett társadalmi csoportok. Nagy kérdés, hogyan lesz képes a heterogén ellenzék egységes és szolidáris erőként viselkedni. A másik stratégia az volna, hogy felépítik a szolidaritás láncait. „Nem a parlamentáris keretre kell fektetni a hangsúlyt, az ellenzéknek ki kell mennie az utcára, az összes disznóságot fel kell tárnia, amire vannak jó példák, Szél Bernadett és Hadházy Ákos ezeknek megy utána. Ott kell lenni a társadalomban, meg kell találni a szolidaritásvállalás színtereit, ami nem lehet hatástalan. Így fog oldódni az antipolitikai attitűd.”

A színművész őrsége

A cikkünk elején idézett, a jogaiért nem kiállót baleknak és lúzernek nevező mondatra Kulka János színművész emlékeztette nyílt levelében Orbánt. Azután, hogy egy nemzeti-konzervatív-keresztény rendező a művészeti élet által fogva tartott buzilobbiról beszélt. Ki más, mint Kerényi Imre, és hol máshol, mint a keresztény színházi fesztiválon? „Európa közepén nincs helye annak, hogy közszereplők harcot hirdessenek, uszítsanak a társadalom bármely része ellen”, próbálta pallérozni a miniszterelnököt a Kossuth-díjas színművész, aki nemrég az SZFE előtti őrségével is példát mutatott emberségből, magyarságból, nemzeti érzésből. Sokadmagával. Nincs minden veszve.

„Lenyomlak úgyis!”

Síklaki István szociálpszichológus szerint Orbán mindig brutálisat lép, amivel azt kommunikálja: gondolhatsz bármit, úgyis tehetetlen vagy. – Miért nem állnak ki tömegesen egymásért az emberek, amikor sérelem éri őket? – Az egyik feltevésemet egy teológus ismert, banális, de találó aforizmájával tudom érzékeltetni: amikor a nácik elvitték a kommunistákat, aztán a szakszervezeti tagokat, később a szocialistákat, végül a zsidókat, nem szóltam, mert egyik sem voltam. Aztán amikor értem jöttek, nem maradt senki, aki felemelje a szavát értem. Ilyen helyzetben – akár tudatosan, akár tudattalanul – az a mérlegelés megy végig az ember fejében, hogy melyik kerekedjen felül a dilemmában: felemeljem a szavam vagy maradjak csendben? El kell döntenem, hogy a személyes önérdekem, az egzisztenciám, avagy a köz érdeke, a szolidaritás a fontosabb. Tipikus reakció az a normakövetés, amikor az egyéni érdek kerekedik felül. Ha ebben a fontolgatásban nem emelem föl a szavam, nem leszek szolidáris, akkor valamiféle bénultság lesz úrrá rajtam, hiszen azt is meg kell magyarázzam, hogy eddig miért nem szólaltam meg. Hiába jön a fölháborodás, azáltal, hogy azonnal nem reagál valaki, inkább azt erősíti meg, hogy meggyőzze magát: végül is ez volt a kisebbik rossz megoldás. – A mérlegelésben az sem mellékes, hogy mivel állunk szemben. Ez a rezsim nem válogat az eszközökben, ha gyilkolni kell a karaktert... – Ez Orbán stratégiája. Mindig brutálisat lép, amivel azt kommunikálja, hogy gondolhatsz bármit, de úgyis tehetetlen vagy, úgyis lenyomlak! Sokszor végigcsinálta már annak az arcátlan demonstrálását, hogy itt én vagyok az önkényúr. Így állíttatta le a Nemzeti Színház építését, amikor azt mondta, teszek a nemzetközi zsűri döntésére, majd én eldöntöm, hogy ki és milyen színházat építsen. Ugyanezt csinálta az Operaház igazgatójának kinevezésekor. Mindig olyan gesztusokat tesz, amivel az arcába vágja a publikumnak, hogy hiába ugrál mindenki, itt ő az úr. Ha egy dilemmahelyzetben lévő ember azon vívódik, szóljon vagy ne szóljon, és azzal találkozik, hogy milyen pofátlanul nagy hatalom teszi azt vele, amit tesz, akkor kétszer is meggondolja, hogy kiálljon-e az igazáért, a véleményéért. Ne szólj szám, nem fáj fejem! – ehhez hasonló megoldásokhoz lyukad ki az ember a végén. – Jellemző, hogy milyen típusúak a rendszer ellenségei? – Orbán jó érzékkel olyan rétegekbe rúg bele, akik gyengék, és akikről tudja, hogy nem tudják megvédeni magukat. Ezzel közben azt üzeni a többieknek, hogy látjátok, ti is így járhattok. Ez vezet oda, hogy azok, akik észlelik a disznóságokat, de nem tesznek ellenük semmit, elkezdik az áldozatot hibáztatni. Ilyenkor indulnak be a lelkifurdalás nyomán a „megérdemlik a nyugdíjasok, mert mi tartjuk el őket” típusú önigazoló gondolatmenetek. Ennek az az eredménye, hogy teljes bénultságban tűri a társadalom tíz éve, hogy a legpofátlanabb módon azt csináljon vele a rendszer, amit csak akar. A szétzilálás, a bizalmatlanság szítása, a másik hibáztatása – ez a végeredmény. Ezt a helyzetet persze nem Orbán állította elő, megvoltak az előzményei, ő csak ráismert, rájátszott, és meglovagolta a lehetőséget. – A Fidesz lelkes támogatói mivel magyarázhatják meg maguknak, hogy mindez nemzeti és keresztény magatartás? – Az ember hihetetlenül leleményes az önámításban. Hiába intelligens, és hiába tartozik a középosztályhoz valaki a klientúrában, mert ha az érdeke úgy kívánja, akkor abban a pillanatban elképesztő találékonysággal magyarázza meg magának, hogy a rendszer miért jó, miért igaz, miért sikeres. Döbbenetes élményeim vannak arról, hogy okos, kulturált, művelt, tisztességes emberek milyen hihetetlen regresszióra képesek, amikor az álláspontjukat veszély fenyegeti. Egyszerű emberi pszichológia: ha az érdekünk úgy kívánja, akkor kívülállók számára érthetetlen mértékben vagyunk képesek ámítani saját magunkat. – Most az SZFE a soros, mert az oktatóik túl liberálisak voltak a kormány szerint. A végrehajtást persze szakmainak tüntetik föl. Mi lehet a vége ennek? – Rettentő nehéz és kockázatos kérdés. Az olyan megkeseredett vénemberek, mint én, általában kapásból rávágják, hogy nagyon aranyosak és lelkesek a hallgatók, övék a szívem, de nincs esélyük. Ez a tipikus reakció. Ettől el is szégyelli magát a megkeseredett vénember, hogy miért vagy ilyen pesszimista, ha bízni kell. Az ő bátor reakciójuk, ha nem is feltétlenül fordulópont, de annak valamiképpen a kezdete. Hiszen mindenféle rájuk zúdított fröcskölődés ellenére a cselekvésük fő üzenete az, hogy önzetlenül szembementek az orbáni arroganciával, és kitartanak. Ha végül – nem kell így lennie – bedarálnák őket, ezzel az akcióval már akkor is faragtak egyet a rendszeren.

Heti abszurd: Valóságálló kormányzás

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.09.20. 07:30

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Vessenek a mókusok elé, de van nekem egy múlhatatlan mániám: időnként csak nagy nehézségek árán tudom feltételezni erről az illiberális rezsimről, hogy kizárólag a hatalom és a pénz érdekli. Úgy vagyok vele, hogy a hatalom és a pénz talán csak azért kell nekik mindenáron és mindahány, mert szentül hiszik, hogy az ezeréves állam újabb ezer évét csak kereszténységgel (ehhez képest minden más fogyatékosság), nemzeti konzervatív módon (és felszegett szuronyokkal) lehet megalapozni, ami pedig nem ilyen, az keresztény- és nemzetellenes. Nemzetközi, s így feloldódik a népek nagy olvasztótégelyében. A bátrabbak képzeljenek ide egy tetszőleges Bosch-utópiát vagy mitikus bacchanáliát, ahol migráns migráns hátán erőszakolja a fehér, hetero keresztényeket szakmányban, dühödt fegyverropogás közepette a kórházak előtt, ahol LMBTQ-szülők döntenek éppen pénzfeldobással a gyermekük neméről. Ezt a disztópiát festi körképére ezercsilliárdokból a kormány és utánfutójaként a kommunikációs szekérderékhad. Nézzenek meg egy tetszőleges adást a lovagkeresztes Fidesz-tag stúdiójából, és valahol a „büdös, rohadt kurva anyátok” (plusz-mínusz pár perc) környékén meglátják, szerintük hogy megy ez. (Azt az Orbán-mondatot tegyük azért ide, hogy „az a politikai rendszer, amely nem hajlandó a társadalom megszerveződő erőivel tárgyalni, az csak önmagának tehet szemrehányást később, amikor rálőnek.) A kormány iránti merő jó szándékom ezen a héten percenként rogyott meg. A nagy megrogyásban Semjén Zsolt tévedhetetlenül segít nekem, innen is örök hála neki, amiért papír nélkül beszél a hívei előtt, a kontroll és a kérdés veszélye nélkül, magabiztosan. Azt mondta: „Az, hogy valakit támadnak, nem azt jelenti, hogy valóban erkölcsi stiklijei vannak, hanem azt jelenti, hogy annyira hatékonyan képviseli a keresztény értékeket, hogy a kereszténység ellenségei ellenségnek tekintik, és ezért támadják.” Jaj szegény háziasított, helikopterről lelógatott szarvasoknak, jaj az 55 milliárdos vadászati hörömpőcirkusz bírálóinak, jaj a nyomozóknak, ügyészeknek mind, akik Simonka, Boldog, Szabó (stb.) ügyében eljárnak! Eszerint egyébként Szijjártó Péter is keresztényüldözés áldozata, ami nem is kérdés: az Átlátszó fotóriporterének üldöznie kellett egy gumicsónakkal a 7 milliárdos ­jachtot, amellyel a munkamániás magyar külügyér menekült az Adrián, amikor megneszelte a fotózást. (Egy mondatban az Ad­ria, a menekült és egy magyar kormánytag, szép, na.) Nem tudom, hogy mehet ez egyébként ilyenkor, amikor a fiaskót be kell adagolni Orbánnak. „Főnök, van egy ­rossz­ hírem, a szemét Bodokyék lekaptak a Lady Mrd-n, miközben a srácok egy irodámban készült fotót időzítettek a Fácséra.” Na de hagyjuk meg az aggódást a dolgos közszolgának, aki most láthatóan abban bízik, hogy ha egy töketlen fecske sebességével közlekedik a Washington–Győr–Pér–San Marino–Bem tér–Komárom útvo­nalon, akkor szemmel is láthatóan sokat dolgozik (teheti ezt a bankrabló is, mégsem éri meg ez mindenkinek), és így suhanvást nem lehet neki kérdéseket feltenni. De lehet. Például az említett adriai jachtozásról. Meg is kapta ezt a külügyminiszter egy brit volt tárcavezetővel tartott sajtótájékoztatón. Nemrég öt percig szkreccselt két nyúvadt mondatot a 471. számú főút Debrecen–Hajdúsámson közötti szakaszán. A választ most a Habony Művek nélkül improvizálta. „Soha nem hoztam olyan döntést, amely korrupt szándékokkal lett volna kikövezve.” A kitérkövezve még plasztikusabb lett volna. De hadd segítsünk kicsit a belátásban, mert az a putyini, erdogani, lukasenkói iskola után nem megy jól. Korrupció miatt nem akkor kell elkullognia egy politikusnak, ha a lopott holmi között, a pénz számolása közben éri tetten az elnézést kérően feszengő Polt Péter. Hanem akkor, amikor kiderül, hogy egy tendernyertes NER-lovaggal múlatja az időt lekötelezőnek látszó helyzetben. A hivatali munkáról közölt kép hazugságában lelepleződni nem bűncselekmény, csak sima emberi gyarlóság, itt a bocsánat Isten dolga. Meg a választóké. Kevésbé kipcsak helyeken Isten és a választó szegről-végről rokonszakma.

Gazdagok hóbortja: luxushajók hazai vizek hátán

Doros Judit
Publikálás dátuma
2020.09.13. 16:00

Fotó: Zagyi Tibor / Népszava
Míg máshol decens kulturális kikapcsolódás a csatornahajózás, nálunk leginkább a fedélzeti ejtőzésről szól egy ilyen kaland. Ami nem olcsó, egy lakóhajó heti tarifája – a hazai valuta elgyengülésének idején – 1,1–1,4 millió forint. Igaz, legalább két dolog vigasztalhatja a vízi turistát: egyrészt ezt az összeget az államnak csengeti be, másrészt elég egy röpke órás képzés, hogy egy soktonnás monstrum kapitányaként hasíthasson a Tiszán.
Fityfiritty – ezzel a kurta szóval jellemezte egy tiszai vízitúrákat vezető férfi azt a forgalmat, amit az idén csatasorba állított állami nyaralóhajók szerinte generáltak a Tiszán, a Bodrogon és a Tisza-tavon. A térségben járva mi magunk viszont meglepődve tapasztaltuk, hogy míg a horgászok és a vízen sportolók arról számoltak be: csak elvétve találkoztak a lomha mozgású luxusjárgányokkal, addig a kikötőtulajdonosok éppenséggel arról meséltek, milyen népszerű volt már az első évben ez a szolgáltatás. De találkoztunk olyan abádszalóki vendéglőssel is, aki meggyőzően hangoztatta: külföldi vendégek híján a járatok egy részét leginkább marketingcélra adták oda utazási irodáknak, vagy épp cégek tartottak rajta egy-két napos csapatépítő tréningeket.

Még nem végig

Közel ötmilliárd forintba került eddig az állami nyaralóhajó-program: ennek keretében kikötőket építettek, vízitúra-útvonalakat jelöltek ki, s húsz nyaralóhajót is vásárolt a Mahart a francia Nadia Grouphoz tartozó Nicol’s Yacht gyárból: ezeket több lépcsőben helyezték üzembe az elmúlt egy év során. Mivel júniusban a tiszalöki zsilipet felújítás miatt egy évre lezárták, ezért az eredeti tervekkel ellentétben idén nem volt hajózható a teljes Tisza-szakasz Kiskörétől felfelé. Emiatt a „flottát” is megbontották, tíz hajó maradt a kiskörei kikötőben, tízet pedig Tokajba vittek. Az előbbi helyről startolók Abádszalókon, Sarudon, Tiszaörvényben, Tiszafüreden és Poroszlón köthettek ki, míg az utóbbi bázisról indulók a Bodrogon haladva Sárazsadányban, Bodrogolasziban, Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen léphettek partra, vagy ha a Tiszán indultak felfelé, akkor Timárnál és Tiszabercelnél is megállhattak a nyaralók.

Fennáll a felnyársalás veszélye

– Újgazdag ficsúrok hóbortja – le­gyintett egy horgászboltos, nem messze az egyik Tisza-tavi kikötőtől, pecabotokkal, horgokkal, egyéb szerelékekkel telezsúfolt kis üzletében. Kiderült, ő maga korábban kishajó-vezetői tanfolyamokat is tartott, így képben van azzal kapcsolatban, milyen veszélyekkel jár egy-egy hajóút. – Az én időmben még két-három napos elméleti oktatás, majd több gyakorlati feladat teljesítése után kaphatott csak vezetői engedélyt egy-egy jelentkező, most pedig elég egy órás eligazítás a parton, s máris odaadják egy tíztonnás, s közel tizennégy méter hosszú jármű kormányát egy kezdőnek – dohogott. A magyar jogszabályok szerint a 7,5 kW-nál nagyobb motorral rendelkező vízi járművek, így például a jetski vagy egy nagyobb kapacitású motorcsónak vezetéséhez külön képesítés kell: ezt a közlekedési hatóság egy elméleti és gyakorlati képzés után letett vizsgát követően állítja ki. Mivel a nyaralóhajó motorteljesítménye, s így a haladási sebessége is kisebb, ezért rájuk nem vonatkozik ez a szabály. – Addig nincs is baj, amíg egyenesen előre mennek vele (bár éppenséggel helyismeret híján a Tisza-tó felszíne alatt lévő fatuskókon még így is fennakadhatnak), a gond ott kezdődik, ha beérnek valahová, és be kell manőverezni ezt a monstrumot – mondta a volt oktató, aki szerint nem kell sokáig várni az első hírekre arról, hogy egy ilyen nyaralóhajó felnyársalt egy kikötőt. Úgy tűnik, maguk a kikötőtulajdonosok is gondoltak ilyen eshetőségre, mert a legtöbb helyen segítséget biztosítottak az alkalmi kapitányoknak, hogy biztonsággal be tudjanak állni a bázispontokra. Kücsön Gyula, a sarudi élménypark tulajdonosa lapunknak azt mondta, náluk két alkalmazott segített a kikötésben, a hajóknak pedig ingyen biztosították a vizet és az áramot. A Maharttal való együttműködéstől azt remélik, hogy a környék egyre ismertebb lesz, nemcsak a hazai, hanem a külföldi vendégek előtt is, s többen térnek majd vissza később is ebbe a térségbe. Az ő tapasztalatai szerint a nyaralóhajók elég sokat mozogtak a vízen, náluk volt olyan nap, amikor a kiskörei szakaszon lévő tíz járműből öt is Sarudon horgonyzott.

Hallgat a mély és a Mahart

Pedig a szezon nem indult jól. ­Lapunkban korábban megírtuk, hogy a közpénzmilliárdokból beszerzett Nicols Estivale típusú, hat–tíz személyes hajókra már lekötött foglalások jó részét a koronavírus miatt lemondták vagy egy későbbi időpontra módosították a külföldi jelentkezők, emiatt már az indulásnál jelentős bevételtől eshetett el az állami cég. Hogy pontosan mennyitől, azt nem sikerült kideríteni, a Maharttól ugyanis nem kaptunk választ arra, milyen volt a nyaralóhajók foglaltsága júliusban és augusztusban, s hány vendég érkezett külföldről. Arra sem feleltek, mennyi bevételt könyveltek el eddig a lakóhajóprogramban, s mekkora összeg szerepel ugyanitt a kiadási oldalon. Révész Máriusz aktív Magyarországért felelős kormánybiztos nemrégiben egy sajtótájékoztatón beszélt arról, hogy a hajók kihasználtsága augusztusban 62 százalékos volt, s zömmel magyar vendégek vették igénybe a szolgáltatást, míg a külföldiek aránya 10 százalék körül járt.

Még a Balaton is olcsóbb

Az bizonyos, hogy nyaralóhajót nem átlagos keresetűek béreltek: a he­lyiek tapasztalatai szerint jellem­zően azok a tehetősebb családok próbálták ki az üdülésnek ezt a módját, akik „békeidőben” minimum Spanyolországban nyaralnak, vagy valamelyik egzotikusabb térségben. A Tiszán horgonyzó francia gyártású lakóhajók egyheti bérleti díja a férőhelyektől függően nagyjából 3-4 ezer euró körül mozog, s akkor még az 1500 eurós plusz­kaucióról nem is beszéltünk. Vagyis egy hétnapos hajókázás egy családnak alaphangon másfél millió forintba kerül, s akkor még nem ettek, nem ittak: ettől még az idén igencsak elszállt balatoni árak is olcsóbbnak tűnnek. Őszre már kedvezményes akciókat is meghirdettek, így szeptemberben és októberben akár 20–35 százalékkal alacsonyabb áron is foglalhatók a hajók. Igaz, ebben az időszakban a Tisza-tavi fürdőzés, a fedélzeten történő önfeledt napozás már biztosan nem lesz része az élményeknek.

Inkább a kerékpár

Rekordokat döntött idén a Tisza-tavi kerékpáros turizmus – tudtuk meg Fejes Lőrinctől, a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság kiskörei szakaszmérnökségének vezetőjétől. Ez részben annak köszönhető, hogy idén átadták a Poroszlót Tiszafüreddel összekötő útszakaszt, így 65 kilométeren, nagyrészt a gáton immár körbebiciklizhetővé vált a teljes Tisza-tó. Júliusban 18 ezer, míg augusztusban már 22 ezer kerékpáros haladt át a kiskörei számlálóponton, s szeptemberre megdőlt a tavalyi teljes évi addigi ötvenezres rekord is.

Francia hullám

A magyar nyaralóhajóárak semmivel sem olcsóbbak, mint akár egy burgundi csatornahajózás díja. Sőt! Találtunk olyan honlapot, ahol egy hétszemélyes „bárka” már kétezer eurótól bérelhető volt júliusban vagy augusztusban egy hétre, s ehhez akár még 20 százalék kedvezményt is adtak. Franciaországban egy ilyen hajóút nem csupán arról szól, hogy ülünk a kormánynál, szopogatjuk a koktélt és élvezzük a naplementét: bájos középkori kisvároskák mellett köthetünk ki, elmerülhetünk a helyi gasztronómia megannyi ízrejtekében, s némi nyelvtudással akár egy kis helyi bortermelő nekünk rögtönzött kóstolóján is részt vehetünk. Még azok az apró települések is tudnak profitálni az erre hajózókból, amelyek kissé távolabb vannak a kikötőtől: van, amelyik a „könyv falujaként” határozza meg magát, s hoz létre erre egy tematikus útvonalat, máshol a kosárfonás vagy épp a virágkötés válik marketingerővé. A zsilipeknél helyi termékeket kínálnak, de akad olyan kikötő is, ahol reggel frissen sütve hozzák oda a croissant-t vagy a baguette-et. Nálunk mindez a szolgáltatás még gyerekcipőben jár. Nem véletlenül hangzott el korábban egy tiszai beszélgetésen, hogy a helyi boltosoknak lehetővé kellene ten­niük a kártyás fizetést, hisz egy német család nem fog pénzkiadó automata után szaladgálni, ha be akar vásárolni ebédre. Noha a tokaji borvidék akár külön húzónév is lehetne egy ilyen hajóút során, a térségnek nem válik előnyére, hogy még mindig kevés az igényes vendéglátóhely, olyan meg pláne, ahol egy jóízűt lehetne reggelizni, tízóraizni, vagy épp késő este is nyitva tartana. A Tisza mentén így egyelőre a természeti környezet a legvonzóbb, erre azonban nehéz egy egész hetes programot felfűzni, kivéve, ha valaki szenvedélyesen szereti álló nap a madarak röptét vagy a vízbe hajló fűzfaágakat bámulni.