egészségügy;Orbán Viktor;tanárok;tiltakozások; NER;

Nem szól szánk...

Tíz év hordaléka fedi el a kollektív emlékezet elől, de a protestszavazás által teljhatalomba repített Orbán-kabinet a „nemzeti ügyek kormányaként” mutatta be magát és a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Az együttműködést azonban mintha a behódolással, a szolgalelkűséggel, az alantassággal kötötték volna egybe, máskülönben rég beletört volna a bicskájuk a társadalom különféle csoportjai elleni támadásba. De az ország eddig nem állt a sarkára, a gyümölcsár és a maszkbírság most is inkább beszédtéma, mint a lerohant egyetemi autonómia.

A 2010-ben alakult Orbán-kormány a válság által megtépázott pénzügyi stabilitás helyreállítására, a költségvetés megerősítésére nemcsak fiskálisan alkalmazott unortodox módszereket. Különféle társadalmi csoportoktól olyan szerzett jogokat kezdett elvenni, amelyeket – a temérdek közpénzből azóta is végzett közvélemény-kutatásokkal megerősített – megítélése szerint az emberek sem néztek jó szemmel. A teljes igazság kifejtése persze sosem áll érdekében, az bezavart volna a politikai nyereségvágyból elkövetett hangulat- és gyűlöletkeltésbe.

Jogfosztottak, bohócok

„Ezt a bohócügyi államtitkáromnak fogom átadni” – ezzel a mondattal árazta be Orbán Viktor az egyebek mellett a korkedvezményes nyugdíjuk megvonása ellen fellépő rendvédelmi szakszervezetek tiltakozását. A kormánytagok és a kormánymédia ez­után előszeretettel bohócozta a szerzett jogaikért protestálókat. Később a Civil Összefogás Fórum (CÖF) is rengeteg közpénzt égetett el a komolytalanító szándékú óriásplakát-kampányra, ahol többek között Bajnai, Gyurcsány, Mesterházy és Vona szerepelt bohóc társaságában.

„Az önös érdekek elsősége, a társadalmi szolidaritás teljes hiánya” – ezzel magyarázza az elmúlt tíz év mozgalmainak kudarcát a 2011-es bohóctüntetés egyik szervezője. Árok Kornél akkoriban a Hivatásos Tűzoltók Szakszervezetének elnöke, később a Magyar Szolidaritás Mozgalom társelnöke volt. A kormány megosztó hatalomtechnikájáról is van véleménye.

– „A szakszervezeteket felszalámizzák, támogatásokkal kötelezik le az arra kapható vezetőket. Nem véletlen, hogy a többség egyre fölöslegesebbnek tartja a karácsonyi szaloncukorral kecsegtető tagságot. Masszívan morzsolódik a létszám” – fogalmazott. Árok Kornél szerint ennek ellenére a szakszervezetek jelentősége nem elhanyagolható a jövőben, segíteniük kell kialakítani a munka világának szabályozását. „Egyszerűen nincs vesztenivalójuk. Vagy kilépnek a szürke zónából a fényre, vagy lassan a teljes sötétségbe fognak süllyedni. Az olyan elszánt, a megújulás lehetőségét hordozó fiatal vezetők adhatnak okot a derűlátásra, mint például Csóti Csaba, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) elnöke.”

Szétszakított láncszemek

Az elmúlt tíz évben számos társadalmi csoport ellen indított támadást az Orbán-kormány, ezek nyomán azonban sosem indult az ország egészét felrázó, kitartó tiltakozás. Antal Attila jogász, politológus, az ELTE adjunktusa szerint ez három okra vezethető vissza.

– „Az egyik legfontosabb ok maga az Orbán-rendszer. Ennek a politikai gépezetnek az az érdeke, hogy ne alakuljanak ki szolidaritási láncolatok. Patikamérlegen kimért eszközzel operálnak, nem mindig mennek el a falig, vagy éppen a falnál kezdik az adott társadalmi csoportnak a szétrombolását, és onnan haladnak visszafelé. Ez történt az elmúlt évek egyik legbrutálisabb intézkedésének, a hajléktalanokkal szembeni jogszabálynak a bevezetésekor, amikor a kezdeti szigor után a megregulázott emberek alkalmazkodtak, és egy idő után rendőri intézkedéseket már nem láttunk. Belesüp­pedt a helyzet a magyar társadalom rögvalóságába. Politikai szempontból ez lehet sikeres, és büszkeséget adhat a kormánynak, hogy nincsen vele szemben jelentős társadalmi düh. De ez látszólagos, mert ez a düh megvan, részben az ilyen intézkedések demoralizáló és romboló hatása miatt. Ez nagyon veszélyes stratégia. Az Orbán-rendszer játszik a társadalmi csoportokkal, és ez az egyik legnagyobb bűne.”

Antal Attila azt mondja: a széles körű elégedetlenség látványos jelei­nek az elmaradásáért az ellenzék is okolható, amely ugyan sokat fejlődött 2010 óta, de leginkább csak a választási matematikai innovációban. Ez szerinte nem lesz elég.

„Az ellenzék nem volt képes közös nevezőre hozni ezeket a sértett társadalmi csoportokat. Azért nem, mert a pártok elsősorban a városi középosztályban gondolkodnak, azokban, akiknek elege van az Orbán-rendszerből. Ebből a dühből akarnak felhajtóerőt építeni. Az elmúlt tíz évben ugyanakkor a középosztály alatti társadalmi csoportok váltak a leginkább kitetté: ezek a rendszervesztesek a romák, a rokkantnyugdíjasok, a hajléktalanok és a közép­osztály legalsó szegmense, amely az ellenállásra aligha »bemozdítható«. Az ellenzék ezekről a csoportokról – nem mint társadalmi rétegekről, hanem mint szavazókról – lemondani látszik, miközben azt is látja, hogy a leginkább rossz helyzetű csoportokban a legnagyobb a Fideszre szavazás hajlandósága. A menekültválság és a gyűlöletpolitika megtette a hatását. Hiba volt, hogy az ellenzék nem állított alternatívát, hanem azt mondta, hogy amíg van félelem, addig marad a kerítés is. Az ilyen hozzáállás akadályozza meg, hogy szolidaritási láncolatok alakuljanak ki a társadalomban, és az az említett magatartás, amely nem számol a középosztály alsó részével és az az alatti réteggel. Az ellenzék az Orbán-rendszer relatív nyertesei felé fordul, akiket egyébként szintén üt-ver a hatalom, de azért az egykulcsos adóval például el tudnak evickélni ma is.”

Rokkantbűnözés: vége

„Jó, ha hét-nyolcszázan tüntettünk egykor a Hősök terén. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ott menetelek egyedül, ütközök, de nincs mögöttem senki. Belefáradtam.”

Így emlékszik vissza a sokak által drámaian rokkantholokausztnak nevezett 2012-es időszak mozgalmának elhalására Hegedűs Lajos ügyvéd. A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége egykori elnöke sok éven át harcolt a szerzett jogok elvétele ellen.

„Kisétálunk a Duna-partra vagy a Parlament elé, és megkérjük őket, hogy lőjenek le, mert még az is humánusabb. Vagy égő fáklyák leszünk. És most nem túlzok, nagyjából itt tartunk most” – nyilatkozta akkoriban egy civil érdekvédő.

Az Orbán-kormányt mindez nem hatotta meg. Kitartóan dolgozott a konvergenciaprogramban előírt 217 milliárdos megtakarításért. A meg­alázott emberek, a széttört életek nem számítottak, a lényeg – legalábbis a mára „az emberek igazságérzetére alapozott kormányzásnak” nevezett mentalitással ezt sugallták – a rokkantbűnözés megállítása volt. „Az „önkéntes kötelezés” alapján elvégzett vizsgálatok aztán nem igazolták a feltételezett visszaélések létezését.

A tíz éve megalakult Orbán-kormány az elsők között vette célkeresztbe a megváltozott munkaképességűeket. A rokkantnyugdíjakkal kapcsolatos visszaélésekre hivatkozva mintegy 300 ezer megváltozott munkaképességű embernél rendelték el a felülvizsgálatot, miközben a szakemberek szerint 2005 óta szigor volt a rendszerben, csalásra aligha volt esély. A juttatások csonkolása számos drámai élethelyzetet hozott, de a családtagokkal együtt egymilliós tömeg nem tudott eredményt elérni.

– A magyar ember jellemzően csak morgolódik, de nem csinál semmit. Kevesen állnak ki önmagukért, a másikért. Egyedül maradtak az egészségügyi dolgozók, a tanárok, a tűzoltók, a munkások, az értelmiségiek – sorolja Hegedűs Lajos. – Ez a magyar virtus. Mindenki arra vár, hogy más kaparja ki neki a gesztenyét. Egy nagy fenét vagyunk mi szabadságharcos nemzet! – fogalmazott keserűen az ügyvéd.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága után 2018-ban még az Alkotmánybíróság is nekik adott igazat: nem lehet az érintettek kárára spórolni a rokkantnyugdíjakon. A kormány jelenleg is mulasztásos törvénysértést követ el, adós egy jogszabállyal, és úgy látja, kártérítésre nem kötelezi az Ab-döntés.

Roncsolt csoportok

Az átütő elégedetlenség elmaradásának van egy harmadik magyarázata is Antal Attila szerint, éspedig a társadalmi csoportok roncsoltsága, szétszabdaltsága és az, hogy nem vállalnak egymással szolidaritást.

„Nem szeretnék senkit hibáztatni, de olyan mentalitások érvényesülnek az országban – nézzük csak a civileket vagy a felsőoktatási átalakítást –, hogy inkább hallgassunk. Jobb, ha nem szólunk, mert akkor hátha nem kerül ránk sor, esetleg egy későbbi érdeksérelem esetén a rendszer honorálja a hallgatásunkat. Ez rendkívül ­rossz­ politika, de vannak pozitív jelek. A Pedagógus Szakszervezet, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SzFE) és az Index esete különbözik az elmúlt tíz év hasonló megfontolásaitól, mert túllépnek ezen a logikán. Bevállalják a társadalmi akaratnyilvánítás és ezzel a veszteség, az anyagi kitettség kockázatát, ami a rendszerrel való szembefordulásból következik.”

Antal Attila megjegyezte: a hallgatás magyarázó elve is az Orbán-rendszerre vezethető vissza, amely arra szocializálta a társadalmat, főleg a civil szervezeteket és az ellenzéket, hogy minden, ami politizálás, az államhatalomhoz köthető. Kialakult egy antipolitikai attitűd, amikor ha valaki szembemegy is az intézkedésekkel, hangsúlyozottan szakmai alapon teszi.

„A kiállás mindig tiszteletre méltó, de az antipolitikai attitűd a rezsim működésének egyik legmélyebb fundamentuma. Az Orbán-rendszer ördögi innovációja, hogy igyekszik kizárni mindenkit a politizálásból. Ez a hatalom addig nem fog megbukni, amíg a társadalom nem követeli vissza magának a politikai véleménynyilvánítás jogát.”

Megjegyeztük, hogy e tekintetben ellentmondás feszül az SzFE ügyében is, hiszen egyrészt sokan mondják, hogy az egyetem ügye többről szól, mint az átalakítás szakmai kérdéseiről, sőt számosan politikai támadásnak tartják Vidnyánszkyék fellépését, a hallgatók mégis kifejezetten kérték a politikai támogatások mellőzését. Érthetően, hiszen a kormány pitbullmédiája alig várja Gyurcsány Ferenc mint Mefisztó színre lépését, és azonnal felhörög, amikor ellenzéki pártot sejt a színfalak mögött.

„Azt a logikát nem lehet elfogadni, hogy kényszerítsük bele magunkat a kormányzat által ácsolt játéktérbe, és fogadjuk el, hogy kizárólag politikamentesen lehet fellépni. Játékteret kell váltani. Azért sem volt átütő az elmúlt tíz év egyetlen ellenzéki próbálkozása sem, mert a kormány által szerkesztett játéktérben mozogtak, ahol nem lehet nyerni. Ez a rendszer totalizálódik, autoriter berendezkedéssé alakul, kulturális és gazdasági értelemben szó szerint mindent magába olvaszt. Ez ellen csak rendszer­ellenzékként lehet viselkedni. Nem kormányváltásra, hanem rendszerváltásra van szükség. Az Orbán-rendszer egy olyan sokk, amit előbb-utóbb fel kell dolgozni.”

Az antiorbánizmus kevés

A politikai összefogásról szólva Antal Attila elmondta: erre szükség van, de a sorrendet nem szabad felcserélni. Az a kényszer, amire a politikai evolúció elvezette a pártokat, hogy 2022-ben választásmatematikai szempontból egységes ellenzékre van szükség, nem közömbösítheti azt a tényt, hogy kibeszéletlenségek, egyet nem értések vannak az ellenzéken belül.

„A társadalom azt látja, hogy a sokszínű ellenzék jószerével csak egy dologban ért egyet, a kormányváltás szükségességében. Az Orbán-rendszeren éppen akkor lehetne túllendülni, ha nem az antiorbánizmus kötné össze az ellenzéket. Nem elsősorban egymással kell koalíciót kötni, hanem a magyar társadalommal. Meg kell érteni a már említett, kirekesztett társadalmi csoportokat, és beszélni kell arról, hogy ezeket a sérüléseket miként lehet egy új politikai berendezkedésben reparálni. Meg kell nézni azt is, hogy mi vezetett az Orbán-rendszerhez: 2010 nemcsak lepottyant az égből, hanem durva politika folyamatok vezettek oda. Nem látom hatékonynak, hogy ezzel az eseménysorral nem néz szembe az ellenzék, és csak antiorbánista politikát képvisel. Új színtereket kell adni a politizálásnak, és azért fontos a szolidaritási láncolatok kiépítése, amelyek összefogják a sértett és – az Orbán-rendszer többéves kalapálása miatt – egyre rosszabb helyzetű társadalmi csoportokat. Azok a pénzek, amiket elvittek, kivittek, Adriára vittek, az egészségügyből és az oktatási rendszerből hiányoznak, márpedig ez az a két szegmens, amin keresztül az ellenzék bemutathatja, hogy a társadalmi szolidaritás elve miként érvényesül. Hiszen itt lehet látni leginkább, hogy ezek a rendszerek egyáltalán nem válságállók. Az ellenzéknek meg kell mutatnia, hogy ez az a két nagy rendszer, amit lerohasztott a kormány” – fogalmazott.

A választás megnyerése nem varázsvessző a társadalmi gondokra Antal Attila szerint, mert ott lesznek utána a sértett társadalmi csoportok. Nagy kérdés, hogyan lesz képes a heterogén ellenzék egységes és szolidáris erőként viselkedni. A másik stratégia az volna, hogy felépítik a szolidaritás láncait.

„Nem a parlamentáris keretre kell fektetni a hangsúlyt, az ellenzéknek ki kell mennie az utcára, az összes disznóságot fel kell tárnia, amire vannak jó példák, Szél Bernadett és Hadházy Ákos ezeknek megy utána. Ott kell lenni a társadalomban, meg kell találni a szolidaritásvállalás színtereit, ami nem lehet hatástalan. Így fog oldódni az antipolitikai attitűd.”

A színművész őrsége

A cikkünk elején idézett, a jogaiért nem kiállót baleknak és lúzernek nevező mondatra Kulka János színművész emlékeztette nyílt levelében Orbánt. Azután, hogy egy nemzeti-konzervatív-keresztény rendező a művészeti élet által fogva tartott buzilobbiról beszélt. Ki más, mint Kerényi Imre, és hol máshol, mint a keresztény színházi fesztiválon? „Európa közepén nincs helye annak, hogy közszereplők harcot hirdessenek, uszítsanak a társadalom bármely része ellen”, próbálta pallérozni a miniszterelnököt a Kossuth-díjas színművész, aki nemrég az SZFE előtti őrségével is példát mutatott emberségből, magyarságból, nemzeti érzésből. Sokadmagával. Nincs minden veszve.

„Lenyomlak úgyis!”Síklaki István szociálpszichológus szerint Orbán mindig brutálisat lép, amivel azt kommunikálja: gondolhatsz bármit, úgyis tehetetlen vagy. – Miért nem állnak ki tömegesen egymásért az emberek, amikor sérelem éri őket? – Az egyik feltevésemet egy teológus ismert, banális, de találó aforizmájával tudom érzékeltetni: amikor a nácik elvitték a kommunistákat, aztán a szakszervezeti tagokat, később a szocialistákat, végül a zsidókat, nem szóltam, mert egyik sem voltam. Aztán amikor értem jöttek, nem maradt senki, aki felemelje a szavát értem. Ilyen helyzetben – akár tudatosan, akár tudattalanul – az a mérlegelés megy végig az ember fejében, hogy melyik kerekedjen felül a dilemmában: felemeljem a szavam vagy maradjak csendben? El kell döntenem, hogy a személyes önérdekem, az egzisztenciám, avagy a köz érdeke, a szolidaritás a fontosabb. Tipikus reakció az a normakövetés, amikor az egyéni érdek kerekedik felül. Ha ebben a fontolgatásban nem emelem föl a szavam, nem leszek szolidáris, akkor valamiféle bénultság lesz úrrá rajtam, hiszen azt is meg kell magyarázzam, hogy eddig miért nem szólaltam meg. Hiába jön a fölháborodás, azáltal, hogy azonnal nem reagál valaki, inkább azt erősíti meg, hogy meggyőzze magát: végül is ez volt a kisebbik rossz megoldás. – A mérlegelésben az sem mellékes, hogy mivel állunk szemben. Ez a rezsim nem válogat az eszközökben, ha gyilkolni kell a karaktert... – Ez Orbán stratégiája. Mindig brutálisat lép, amivel azt kommunikálja, hogy gondolhatsz bármit, de úgyis tehetetlen vagy, úgyis lenyomlak! Sokszor végigcsinálta már annak az arcátlan demonstrálását, hogy itt én vagyok az önkényúr. Így állíttatta le a Nemzeti Színház építését, amikor azt mondta, teszek a nemzetközi zsűri döntésére, majd én eldöntöm, hogy ki és milyen színházat építsen. Ugyanezt csinálta az Operaház igazgatójának kinevezésekor. Mindig olyan gesztusokat tesz, amivel az arcába vágja a publikumnak, hogy hiába ugrál mindenki, itt ő az úr. Ha egy dilemmahelyzetben lévő ember azon vívódik, szóljon vagy ne szóljon, és azzal találkozik, hogy milyen pofátlanul nagy hatalom teszi azt vele, amit tesz, akkor kétszer is meggondolja, hogy kiálljon-e az igazáért, a véleményéért. Ne szólj szám, nem fáj fejem! – ehhez hasonló megoldásokhoz lyukad ki az ember a végén. – Jellemző, hogy milyen típusúak a rendszer ellenségei? – Orbán jó érzékkel olyan rétegekbe rúg bele, akik gyengék, és akikről tudja, hogy nem tudják megvédeni magukat. Ezzel közben azt üzeni a többieknek, hogy látjátok, ti is így járhattok. Ez vezet oda, hogy azok, akik észlelik a disznóságokat, de nem tesznek ellenük semmit, elkezdik az áldozatot hibáztatni. Ilyenkor indulnak be a lelkifurdalás nyomán a „megérdemlik a nyugdíjasok, mert mi tartjuk el őket” típusú önigazoló gondolatmenetek. Ennek az az eredménye, hogy teljes bénultságban tűri a társadalom tíz éve, hogy a legpofátlanabb módon azt csináljon vele a rendszer, amit csak akar. A szétzilálás, a bizalmatlanság szítása, a másik hibáztatása – ez a végeredmény. Ezt a helyzetet persze nem Orbán állította elő, megvoltak az előzményei, ő csak ráismert, rájátszott, és meglovagolta a lehetőséget. – A Fidesz lelkes támogatói mivel magyarázhatják meg maguknak, hogy mindez nemzeti és keresztény magatartás? – Az ember hihetetlenül leleményes az önámításban. Hiába intelligens, és hiába tartozik a középosztályhoz valaki a klientúrában, mert ha az érdeke úgy kívánja, akkor abban a pillanatban elképesztő találékonysággal magyarázza meg magának, hogy a rendszer miért jó, miért igaz, miért sikeres. Döbbenetes élményeim vannak arról, hogy okos, kulturált, művelt, tisztességes emberek milyen hihetetlen regresszióra képesek, amikor az álláspontjukat veszély fenyegeti. Egyszerű emberi pszichológia: ha az érdekünk úgy kívánja, akkor kívülállók számára érthetetlen mértékben vagyunk képesek ámítani saját magunkat. – Most az SZFE a soros, mert az oktatóik túl liberálisak voltak a kormány szerint. A végrehajtást persze szakmainak tüntetik föl. Mi lehet a vége ennek? – Rettentő nehéz és kockázatos kérdés. Az olyan megkeseredett vénemberek, mint én, általában kapásból rávágják, hogy nagyon aranyosak és lelkesek a hallgatók, övék a szívem, de nincs esélyük. Ez a tipikus reakció. Ettől el is szégyelli magát a megkeseredett vénember, hogy miért vagy ilyen pesszimista, ha bízni kell. Az ő bátor reakciójuk, ha nem is feltétlenül fordulópont, de annak valamiképpen a kezdete. Hiszen mindenféle rájuk zúdított fröcskölődés ellenére a cselekvésük fő üzenete az, hogy önzetlenül szembementek az orbáni arroganciával, és kitartanak. Ha végül – nem kell így lennie – bedarálnák őket, ezzel az akcióval már akkor is faragtak egyet a rendszeren.