Vallomás

Még hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni: utoljára a 80-as években érdekelték a magyar külügyet az újságírók nyugati utazásai. (Ez még abban az időben volt, amikor Orbán Viktor gimnáziumi KISZ-titkárként szolgálta a nemzetet, a Liberális Internacionálé alelnöke csak egy évtizeddel később lett, amikor annak volt szezonja.)

Mindenesetre nagyon jó, hogy nem korábban jutott eszébe Szijjártóéknak az állampárti metódus, a rám vonatkozó számok ugyanis valószínűleg sokkolták volna őket. Az elmúlt két évtizedben nagyjából 200 külföldi sajtóúton vettem részt, mindig EU-tagállamokban – sokszor részben vagy teljesen saját pénzen, de néha a fogadó ország szervezésében. A munkámmal járt: tudósítottam a különféle klímacsúcsokról, az EP-ből, a CeBIT-ről, meg rengeteg európai nagyvárosból.

Az első, lyoni utam annyira fapados volt, hogy egy fűtetlen foglalt házban aludtam (igaz, a konferencia is ugyanott volt, amire mentem). Párizsban közelről láthattam, hogyan működik egy bérlakásrendszer, ahol a lakbér a jövedelemhez igazodik. Koppenhágában megmutatták, miért jó, ha az önkormányzatnak az eladási áron visszavásárlási joga van az általa értékesített lakásokra. (Azért, mert önmagában is fékezi az áremelkedést, és megakadályozza azt a spekulációs bizniszt, amit Rogánék nagyban műveltek például az V. kerületben.) Bécsben megnézhettem, mennyi engedélyt kell beszerezni, és milyen sokat kell fizetni egyetlen városi fa kivágása előtt.

Az igazsághoz hozzátartozik, és talán árnyalja a képet, hogy Soros Györgynek egyetlen szakmai úthoz sem volt köze, és „érzékenyítő kurzusokon” sem kellett részt vennem. Mondjuk fölösleges is lett volna: már azelőtt is tudtam, hogy az ún. emberi jogok nem kizárólag az ortodox életvitelű kormánypárti szavazókra vonatkoznak, hanem mindenkire, hogy újságírónak álltam volna.