Egy Stein Albert nevű ember a dunaszerdahelyi zsinagóga kertjében, 1944 júniusában átadta zsebóráját és naplóját egy barátjának. A vonatra vártak. A barátja eljuttatta mindkettőt Stein családjának. Az óra ugyanaznap készült (1943. szeptember 6-án) a Longines saint-imier-i gyárában, mint Albert Einsteiné, és ugyanabban a zürichi ékszerüzletben is adták el. Stein Albert a magáét kártyán nyerte. Ez az ő naplója.
1944. április 28.
Reggel. Zúgó fejemben stukák zokognak, rohannék vissza az ágyba, de nem lehet. Állok kívül az időn, tükör által homályosan, ami vagyok még, bennreked. Fogyhat, ami nincs, falhat, ami védene: embert, hegyeket. Törvény. Ellened. Nincs kérdés, ez még ember itt, de csodásan átalakult. Testének rabja, féligazság.
Idő bolondja, körbefut a kegyetlen körön új szerzeményem mutatója. A szennyes harisnya és a csizmasámfa közti szigeten fulladozik órám selyemtokja csendesen: „Bijouterie Stahel – Zurich”, hirdetik az ezüsttel kivarrt betűk. Mondják, hörgött, mintha vágnák, a Wehrmacht-százados egy hete, mikor a Kaszinóban egy mezei drillel letarolt a fekete posztóról mindent Nirschi Olivér. Tegnap öccse, a Franci, kinek arca ferde, mintha a Teremtő, egy pillanatra feledve az euklideszi geometriát, lopott síkidomokból rakta volna össze, lusta, himbáló mozdulattal dobta be középre Longines-omat. Nem volt ott német, se kupec, csak mi, környékbeli életművészek ültünk a hajnali kártyaasztal körül. Látom, mélyül a Dézsi Botond szemárka, feladja. Kiszáll Berzsenyi Móric is, noha porcelángyára tűrné még a veszteségeket. Eltörik egy pohár, aztán néma csend lesz, a sarokban rossz kibic ül, kopognak a lapok, Gere Márton oly könnyen adja brillköves gyűrűjét, mint néhai Edward király a dicsérő szót Wales bárdjainak, jómagam egy heréltet s két nóniusz kancát teszek, arcaferde Franci meg idézett lusta, himbáló mozdulatával dobja a fekete posztóra a zsebórák királynőjét. Körbejár Zsuzsánna, szelet kavar habkővel keményített vászonruhája, konyakot kapunk metszett kristálypohárban, a zöld fényben mély arannyal villan sűrű gyanta hajkoronája. Csak én tudom, milyen tökéletes hidas-inas a lába formája…
Ma is beenged, mint mindég, a hátulsó szobába. Kilenc óra tájban lopódzó árny vagyok a Kaszinó cselédudvarán. Egy pohár pengve törik széjjel a csizmatalpam alatt. Ajtaján leverem a titkos morzejelet, s rányílik a szemem, mint mindég, s rányílik a szám, kitárja nékem kapuját a magyar vidék arányos csodája. „Zsuzsánna”, sóhajtom, de már visz befele, háttal veti magát az ágyra, konyakszín haja kiterül, szele leseper, arcom beléfúrom, lebegek, aztán erős, gyors ujjai, érzem, a combom fölött praktikálnak, fájdalmas keményedésem támad, felhajtom lábát, felnyög, bokáját a feje mellé nyomom, rövidet sikolt, mikor nyelvemmel mosószappanillatú combjának tövét bejárni kezdem, lejjebb ereszkedem, oda, hol a jóisten két félgömbből fenekét pompásra formázta meg, s hol összevarrta, a varraton utamat cikcakkban teszem, Zsuzsánna hangja, mint az elmorzsolt levendula kopogása, a vesszőm után kap, nem éri el, a hajamba markol, rántana magába, hát engedek és páratlan lendülettel rohanok kivont kardommal belé, vállam megáll a térde hajlatában, mozogni kezdek körbe-körbe, amint fénytől megigézett lepke verdes, „ne, ne!”, suttogja, de eszelősen szorít, szeme kitágul, hogy szinte idegen lesz, érzem, saját örvényén pörög le vadul, most megvakulok én is, s mint fehér fény csapódok az űrben, Zsuzsánna sikolt, én némán zuhanok eszméletre térve fényéveken át csupasz mellére, s úgy szorítom, hogy még egyszer eggyé leszünk: így maradunk az időből kilépve egy darabig. Mosdótálban hoz vizet. Látom, mint egy veszendő holmit méreget. Nincs viszonyunk, tudja ő is, csak az élvezet. „Albert úr, ugye, Albert urat nem viszik el?” A mosdótálba néz, mintha onnan a jövőt kiolvasni tudná.
No de eltértem, s furcsa egy éjszaka volt, jobb, ha a végére érek. Zsuzsánna épp konyakot szervíroz habkővel keményített vászonruhában, osztunk, s a Gere bedobja lapjait. Marad a Nirschi meg én. Hamar megérti, nem én adom ma alá a lovat. Két pár. Színsorom elsöpri a kételyeket. Megfagy a levegő, tudjuk mind, amije volt, zálogban van. Ferde arcát félrehajtva, mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy majd egy zsidó kölcsönad, „nekik már úgyis ganzegal”. Én, már a nyugalmazott vezérkari őrnagy visszakézből, ültömből vágok a szájára. Ahogy székestül hátraesik, viszi magával az eszcájgot, a konyakot és harmincéves barátságunk emlékeit. A riadt Hofburg a zűrzavaros időkről motyog, és azonnal bezárja a boltot. Kilépek a Vámbéri utczára, kijózanít a hajnali fény. Volt barátomat, katonapajtásomat a másik irányba viszi két legény. Idegen irányba.
Április 29.
Bókol a nap, homokfutóm táncol a poros úton. Sebfoltos nyárfák – bohém barátok – rántanak fölém sátortakarót, ahogy hátamra bukva az elfutó ég titkos morzejeleit kutatom. Ittam ma reggel, nem tagadom. Valahogy túlcsordult az élet, elkapott az olgás hangulatom. Tiszta mordulással kúszott föl a jólét, úgy burkolt rám szárnyas takarót hirtelen az Isten, hogy arról gond, kényszer, felelősség, mint ébredő kamaszról a felnőttkor minden közelítő balsejtelme, lecsúszott. Anyámhoz megyek nagy családi ebédre, és ott Olgámat ma megkapom: már egy hete nehezen találom, de a családvallás becsületes rabja ő, ki nem bújna a szokások kötelessége alól. Arra a pontra a füle alatt, húsának puha erejére, zöld szemének tág partokkal övezett mély tengerére gondolok: ha dühös rám, ma nem szép harisnyát húzott. Borulnak rám a nyárfák, vágyam erejével alig bírok. – Megint táncol a szilánk a jobb fejemben – mondom a kék posztófelöltőbe szorult széles hátnak a bakon. „Akkor mulatság lesz, vagy rosszra fordul…”, dörmögi Krestenyics Miska, s ezzel szaván nem fogja senki. Miska, kinek ’18-ban a szögesdrót alól vérbe fagyott testét a szanitécig hátravittem, hogy távozó lelkét visszavarrják, először tisztiszolgám, majd mindenes emberem lett. Anyja sírját minden hónap első napján látogatja a katolikus temetőben, virágot nem visz, családtalan: gyengeségeim és titkos erőm egyetlen tudója. Rendet ő tart az életem körül és a birtokon. Úgy számol minden nappal, mint ki kölcsönbe kapta vissza életét kéretlenül. Most is: hogy „rosszra fordul”, jelenthet életet, sorsot, barométerzuhanást: hallgatag ógörög jósdás, tapodtat se mozdulna gőgjéből a bakon. Együtt zuhogunk be Szerdahelyre, a két ló patája csengve csap a járdakőre – mindenki tudja, megérkezett Stein Albert, a szabadon grasszáló haszonbérlő, szebb napokat látott zsidó földbirtokos! A Nemesszeg utczában apám nagypolgári háza előtt leugrom, mordul a kapupánt. Kiegyezés kori porta, egyemeletes, az utcza felé rövidebb frontjával zárkózó, tizenkét szobás zárt különvilág. Úgy trappolok be, otthon vagyok.
