Nyelvében fél a nemzet

Ha részben eltérnek a korok és a körülmények, szépen egymásba simul az autoriter rezsimek nyelvezete, legyen szó kőkemény diktatúráról, felpuhult gulyásszocializmusról vagy épp az Orbán-rezsimről. Minden kis- és nagyobb vezér egy bűnbak hátán áll, s onnan ágál imperialistákról, zsidókról, Brüsszelről. Megpróbálja a maga szolgálatába állítani a nyelvet, vérmérséklettől és eltökéltségtől függően csak hajlítja vagy kerékbe is töri – ám a nyelv csak röhög rajta.

A harciasság a totalitárius rendszerekben (Harmadik Birodalom; sztálini Szovjetunió; Rákosi-korszak) kérlelhetetlenül csörtetett, és nem volt ez másképp, mint a gyilkos megtorlással kezdő, majd gulyáskommunizmusba puhuló elnyomásban (Kádár-korszak) vagy éppen a nemzetiszocializmus ölelésében megfulladó alkotmányos monarchiában (Horthy-korszak) sem.

Jóllehet iránymutató esszéjében (haditerv) a kormányfő a legtöbb töltényt az ellenségekre lőtte el és háborús jövőképet is festett híri színekkel, mégis azt volna méltányos feltételezni, hogy Orbán Viktor nem polgárháborút akar nyerni, hanem választást. Mégis, ha megnézzük, hogy miben látja a világrengető haddelhadd tétjét („a liberálisok támadásainak célkeresztjében a konzervatív-kereszténydemokrata hagyomány szíve közepe, a nemzet, a család, a vallási hagyomány áll”), akkor érdemes felszisszenni.

Amennyiben a libernyák támadás szív elleni, akkor az érvrendszer végén a nemzethalál fenyeget, az ellenségek potenciális gyilkosok – így a következő évek műfaja az élet-halál harc. Ami persze nem az első az utóbbi száz évben, és megdöbbentően idomul előképeihez.

Túlfeszült harciasság

Valuch Tibor történész, egyetemi tanár szerint tetten érhetők párhuzamok a jelenlegi rezsim és a XX. századi totalitárius rendszerek beszédmódja között (noha különböző „hitvallású”, eltérő eszközökkel, módszerekkel operáló politikai rendszerekről van szó. „Ha visszamegyünk a jelenlegi berendezkedés legfontosabb előképéhez, az 1930-as évek végi Horthy-korszakhoz, akkor ugyanezt a túlfeszült harciasságot látjuk. Azzal a lényeges különbséggel, hogy akkor egy világháború részesei lettünk nem igazán megfontolt és részben kényszerpályadöntések miatt. Háborús helyzet most nincs – a szóhasználat, a militarizáltság, az ellenségkép-kreálás viszont részben azonos.

A Horthy-korszak egyik meghatározó ellenségképe „a zsidó” volt, jöttek is a zsidótörvények, erősödött is az antiszemita közérzület. A másik bűnbak a bolsevizmus, erre épült az antibolsevista beállítottság, ami a Horthy-korszak szül0etéséhez, az 1919-es kommün tagadásához köthető. Most is jelen van a tagadás: az egyes ember természetes szabadságát hirdető liberalizmus tagadása. „Szembeötlő hasonlóság a hamisan értelmezett nemzetfölfogás, és ennek az erőltetése is. Nem építkező, nem közösséget, kohéziót, és ily módon szolidaritást teremtő politikai-ideológiai törekvésről volt szó, hanem hogy valami ellenében akarnak létezni, és nemzeti közösséget szervezni, ráadásul a hatalmon lévők vindikálják maguknak a jogot, hogy kijelöljék, ki a nemzet része. Értelmezésükben nem mindenki tartozik a nemzethez, aki magyar. Ez nem patrióta, hanem sokkal inkább kirekesztő alapállás. A két háború között, különösen a ’30-as évek második felétől is ez a kirekesztő harciasság uralkodott” – mutat rá az egyetemi tanár.

Őrségben: no pasaran!

A militarizálódás az értelmiség jelentős részét egyre jobban aggasztja. A Felelős Értelmiség csoport minapi kiállása szerint „a jelen helyzetben értelmetlen háborús szóhasználat csak elfedi, hogy a gazdasági intézkedések nem a valóban rászorulók megsegítését, hanem a hirtelen meggazdagodottak további gazdagodását szolgálják. Ez a helyzet nyilvánvaló veszélyek forrása” – fogalmaznak élesen a professzorok, Romsics Ignác, Buzinkay Géza, Csaba László és további mintegy 400 értelmiségi.

Köztük Kálmán László nyelvész, aki a kormányfő esszéjének megjelenése után órákkal a Facebook-oldalán fakadt ki: „Tegyük fel, hogy nincs fasizmusveszély, annak ellenére, hogy a Fideszt támogató magyar média szinte mindennap leírja szó szerint ugyanazokat a mondatokat, amiket az első világháború után rengetegen elmondtak, sokszor abszolút optimista módon, miszerint a liberális demokráciának vége, a csúnya liberális-individualista elvek helyett jönnek a közösségi értékek, az illiberális államok.” Megjegyzi: a jogelvek sérültek, az állampolgárt régen megfosztották a hiteles információktól, és részben a döntés lehetőségétől is; ahol nincs liberális demokrácia és jogállamiság, ott ez természetes. „Szerintem aki ezt nem fasizmusveszélynek tekinti, az leginkább magának keres felmentést. Nekem mindegy, hogy nevezik, de ha nem ismerik fel végre, hogy ugyanolyan veszélyes, akkor nagy baj lesz (van).”

A totális harciasságra reflektált a közösségi portálon Fodor Tamás színművész is. „Magyarországon vertük félre a harangokat” – kiáltja a Maffiózó (értsd: Fodor a kormányfőt illeti ezzel a becenévvel) az agitprop hasábokon. Értettem, vezérezredes elvtárs! Megyek is őrségbe a Színház- és Filmművészeti Egyetem elé szeptember 22-én délután 3-kor. No pasaran! (Nem hátrálunk! – A szerk.) „Szabad ország, szabad egyetem!” – áll csatasorba a véresen komolyan hangzó háborús retorika ellen.

A nyelv fütyül a diktátorokra

Kevés tisztább forrás van a fasizálódás dolgában Nobel-díjas írónknál, Kertész Imrénél, akinek a magyarságát a kurzus sztártörténésze, a Nyugatot kis példányszámú zsidó lapocskának tartó szélsőjobboldali Takaró Mihály vitatja. A Sorstalanság szerzője szerint a XX. század diktatúrái újat hoztak a történelemben: a totális nyelv „az erőszak és rettegés jól adagolt dinamikájának segítségével ellenállhatatlanul behatol az egyes ember tudatába, és őt magát lassacskán kirekeszti onnan, kirekeszti a saját belső életéből”.

De idevág Esterházy Péter A szavak csodálatos életéről című esszéje is, aki a vacak nácik és nyilasok által elhasznált nyelvről is beszélt, az „élettérről” és a „végső megoldásról”. Nem véletlen, hogy példái a fasiszta diktatúrából valók, írja 2003-ban, „rasszizmusban egyszerűen jobbak a nácik, a nyilasok, gazdagabb a nyelvük, mert ebben gazdagabb az életük, megígérték, hogy kiirtják az emberiség egy részét, és kiirtották az emberiség egy részét, ezzel szemben a kommunisták megígérték, hogy mindenki egyenlő lesz, és kiirtották az emberiség egy részét”.

Az író megfigyelése szerint a diktatúrákat szenvedélyes, vérmes kapcsolat fűzi a nyelvhez. „A nyelv azonban fütyül a diktátorokra, még csak nem is röhög rajtuk, csupán vállat von, ezért igazuk van a diktátoroknak, ha meg akarják változtatni. De a nyelvet nehéz megváltoztatni. A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a diktatúrákat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a vant nehéz megváltoztatni.”

Libernyák, lámpavas, hintázó nagypapa

Ehhez képest minden diktatúra megpróbálta, kerékbe törte a nyelvet, s vele a valót. Victor Klemperer, a zsidó származású romanisztikaprofesszor, aki Drezdában élte át a nácizmus pokoli pusztítását, 1947-ben jelentette meg a Harmadik Birodalom nyelve című könyvét. „A nácizmus a tömegek húsába és vérébe az egyes szavakon, a beszédfordulatokon, a mondatformákon keresztül fúrta be magát, amelyeket milliószoros ismétléssel rájuk kényszerített, ők pedig mechanikusan és öntudatlanul átvették” – idézi a szerzőt Papp Kornélia nyelvész egyik tanulmánya.

Nehéz itt nem gondolni a rezsim papagájkommandójára, a kötőszóként ismételgetett Soros-zsoldosokra és NGO-hadseregre, vagy a 2018-as választás előtti pillanatokra, amikor a lakájmédia azzal a lázálommal tüzelte a híveket, hogy a Hamburgot lángba borító Soros-rohamosztagosok akarnak törni-zúzni Pesten. A Pesti Srácok e heti véleménycikke pedig azon búsong, hogy a rendszerváltás után nem lógatták lámpavasra a „tornából felmentett forradalmárok” kommunista felmenőit: „a kötélen himbálódzó nagypapa árnyékában bizonyára kisebb lenne a szájuk”. Ennyit a kormány ellenségképéről és libernyákozásáról. Nota bene: a PS új kormánytévéjében Libernyák címmel fut velejéig ízléses műsor, ahol az – tudjuk kik által – üldözött nemzeti keresztény heterók bújnak a Vezér által falra festett harci ördög snájdig bundájába.

Goebbels és glehsalt

A náci narratíva átütő hatását a kommunikációs stílus alapozta meg, vette észre Klemperer, aki szerint a hatalmat nemcsak fizikai erőszakkal, de a nyelvvel is ki lehet fejezni. A birodalmi népnyelvre elsősorban Goebbels, a propagandaminiszter volt hatással, egyszerű, közérthető beszédmódja autoritást és félelmet éreztetett. A nemzetiszocializmus nyelve előszeretettel használta a -telen, -talan fosztóképzőt, létrehozva az árjaelmélethez kötődő elfajtalanul kifejezés mellett a fénytelenítés és fanyartalanítás szavakat. A pártfunkcionáriusokat pozícióba helyező glehsaltolás a kifejezetten náci lelemény egyike, a legtorokszorítóbb a népirtást szenvtelenül leíró végső megoldás (Endlösung) és a munkatábor (Arbeitslager). Klemperer említést tesz a német jogról, amely a jogrendszer lényegét tagadja, és a mindent eluraló politika megfogalmazásáról, amikor azt mondták: „a tudományt nemzetiszocialista alapokra kell helyezni”. Hitler diktatúrája betiltotta az egyházakat, miközben transzcendens hitközösséggé tette a birodalmát. Gyakran ismétlődő szava a gondviselés és a Mindenható volt, pátoszos beszédeit nemegyszer „amen”-nel zárta.

A nyelv fejlődésének befolyásolása rendszerint azokban a politikai rendszerekben jellemző, amelyekben a szociális, társadalmi és gazdasági intézményeket egyetlen párt vagy politikai csoport irányítja, állapítja meg Papp.

Féktelenül militáns

Valuch Tibor szerint a Horthy-korszak kimúlása után a következő harcias és kimondottan katonás kifejezéskészlettel operáló politikai kampány az 1940-es évek végétől formálódott Magyarországon. Ekkor bontakozott ki teljes valójában a Rákosi-korszak, amelynek militáns nyelvhasználata ugyanúgy mozgósítani akart, csak éppen nem a bolsevikokat/kommunistákat és a zsidóságot, hanem a megfoghatatlan imperialista erőket határozta meg ellenségként, akik meg akarják akadályozni, hogy a kommunista párt kiteljesítse hatalmát és elhozza a földi paradicsomot. Ennek eljövetelével szemben az akkori generációk fenntartásokkal viseltettek, mert nem nagyon tapasztalták ezt a mindennapjaikban, fogalmaz az egyetemi tanár.

„Figyelemre méltó, hogy a militáns nyelvhasználat mindig akkor erősödött föl az utóbbi 80-90 év magyar politikai rendszereiben, amikor nem igazán voltak ellensúlyok és fékek. Kicsit kivételes volt ebben a tekintetben a Kádár-korszak, amelyben a harcias retorika elsősorban az 1956-ot követő években volt hangsúlyos. A forradalom tagadására építették föl a rendszert, s a megbélyegző ellenforradalmár-retorikát. Amíg az 1960-as évek elején a nagy amnesztia meghirdetésével és a kollektivizálással nem kezdődött el a konszolidáció, addig ez az ellenségképet felmutatnia akaró politikai propaganda jelen volt a mindennapokban. Az 1970-es és ’80-as években ez az ideológiai ellenségkeresés egyre inkább felpuhult. Esetenként ugyan azt hirdették, hogy a kapitalista Nyugat veszélyes az országra, miközben a ’80-as évektől nagymértékben ettől, a fizetésképtelenség ellen nyugati bankoktól felvett hitelektől függött Magyarország léte” – emlékeztet Valuch Tibor.

A kor nyelvéről Esterházy írja: a szocialista szó fosztóképzőként viselkedett, „a szocialista demokrácia a demokrácia, a szocialista erkölcs az erkölcs hiányát jelentette, a szocialista jövő maga volt a kilátástalanság, mélységes mély a jövő kútja, a szocialista segítségnyújtásról pedig szegény Dubcek tarthatna pszicholingvisztikai értekezést. És hogy a demokrácia és a népi demokrácia között ugyanaz a különbség, mint a zubbony és a kényszerzubbony között. Vagy mint a… hogy kell ezt itt mondani?… mint a szabás és a kiszabás közt”. A Kádár-kor végül az ’56-os sajnálatos események kifejezésekkel írta be magát a diktatúrák nyelvkönyvébe.

A magyar történelmi közgondolkodás és kollektív emlékezet nem különösebben következetes – ezt már Hermann Veronika írja a populizmust és a diktatúra viszonyát elemző tanulmányában. Emlékeztet a Medián 1998-as felmérésére, amelyből kiderült: nemcsak Kádár János népszerűsége töretlen, de személyének megítélése hasonló, mint Nagy Imréé, akit ő küldött akasztófára.

„Ezért lehetséges, hogy az 1990-es, 2000-es évek látszólagos szabadsága – és a korszaknak a Kádár-rendszertől való éles elhatárolása – után Magyarországon a 2010-es évek populista politikai berendezkedése mind retorikájában (vagyis szóhasználatában, fordulataiban), mind politikai intézkedéseinek tekintetében egyre több hasonlóságot mutat az 1956–1989 közötti állampárti rendszerrel” – állapítja meg a nyelvész. Eszközeik a fenyegetettség eltúlzása, háborús állapot vizionálása, amellyel kiszolgáltatott tömegeket hoznak létre, akik információ hiányában legtöbbször csak a média által közvetített – sokszor manipulált – képeket látják. Fearmongeringnek, warmongeringnek, félelemmel és háborúval való kereskedésnek nevezi a szakirodalom, amikor a hatalom háborús vagy egyéb fenyegetettség látszatát kelti, hogy a rendkívüli állapotban politikai babérokat arasson.

Hideg polgárháború

A rendszerváltás utáni időszakban a militáns beszédmód nem igazán volt jelen. Az akkori társadalmi közérzetben egy ideig a depolitizáltság hatott, viszonylag nyugodt, békés viszonyrendszer uralkodott, az ország lakóinak többségét az átmenethez alkalmazkodás kötötte le, nem volt vevő a harcias retorikára. Az MDF-kormány utolsó időszakában, Antall József halála után ugyan megpróbálkozott ezzel a Boross Péter vezette kabinet, emlékeztet a történész. Akkoriban metró melletti alagutakat, titkos börtönöket kerestek Budapesten, amiről riportfilmeket sugárzott a nemzeti-konzervatív kormány által elfoglalt televízió, kétes értékű hitelességgel. E militarizáló törekvés erős ellenállásba ütközött, és Valuch Tibor szerint ennek szerepe lehetett az MDF-kormány 1994-es választási vereségében is.

„A viszonylagosan nyugodt politikai helyzet 2002 után, az akkor kormányon lévő, Fidesz által vezetett jobboldali pártok választási vereségével változott meg. Hideg polgárháború kezdődött, ami 2006-2007-ben ért a csúcsára. Akkor vált bevetté, hogy nem ellenfél van a politikában, hanem ellenség, és nem versengő alternatívák, hanem kizárólagosság, nem verseny, hanem élet-halál harc. Ebben az 1998–2002 között kormányzó politikai erőknek – később ellenzékként is – meghatározó szerepe volt. Ezt fejelték meg a 2010-es évektől, de különösen az évtized közepétől azzal az alternatív valóságépítéssel, amibe belefér az állandó harckészültség és a fenyegetettségérzés fenntartása. Szerintem ezt a célt szolgálta a migrációellenes kampány, és az ennek kapcsán elindult gyűlöletkampány, az ellenségkép megmutatása is, amely – mondhat bárki bármit – egy idős, zsidó származású magyar embernek a politikai céltáblává tételével mindenképpen hordozott antiszemita tartalmakat” – fogalmaz az egyetemi tanár.

Erre szokták mondani a kormánypropagandisták, hogy Magyarországon békében élnek a zsidó közösség tagjai, mondja Valuch Tibor, és ez szerinte is így van. De hozzáteszi, hogy a kampánnyal ettől még könnyen lehet játszani Magyarországon az érzületre, az intolerancia felerősítésére, éspedig többek között azért, mert a többségi társadalom holokausztban játszott szerepe mindmáig kibeszéletlen, és Magyarországon általában is nagyon erős, az utóbbi 4-5 évben pedig még erősebb lett a másság elutasítása.

„És akkor elérkeztünk ismét ahhoz a nemzetképhez, amikor az uralkodó politika mondja meg, hogy ki tartozik a nemzethez, és nem hagyja az embereknek, hogy természetes módon megélhessék a nemzethez tartozásukat, és azt mondhassák: igen, magyarok vagyunk, európaiak és demokraták. Ez a kirekesztő, politika által diktált nemzetkép nagyon veszélyes lehet, mert bármikor bármilyen társadalmi csoportot célba vehet azzal az állítással, hogy nemzetellenes” – mondja a történész. Aki emlékeztet: a Horthy-, a Rákosi- és a korai Kádár-korszakban sem az egész társadalmat akarták integrálni, inkább csak bizonyos támogatói csoportokat akartak megnyerni és velük bázist építeni. Ennek mindig különböző történeti feltételei voltak. A Horthy-korszak a támogatottsági csúcspontját 1938–41 között érte el, a bécsi döntések és egy revíziós lépés révén, beteljesítvén azt a várakozást, hogy a trianoni béke felülvizsgálatával kezdeni kell valamit. Ez egyfajta legitimációt adott a kor kirekesztő politikájának. A Rákosi-korszakban a kommunista párttagokat és -hívőket akarták integrálni elsősorban, és a ’60-as évek végéig ez a szemlélet uralkodott.

Libernyákok, zsidrákok

A kirekesztő nemzetpolitikának többféle következménye lehet, és egyik sem békés. „A társadalmi integráció elveszítheti az eredeti értelmét. Sokan lesznek, akik politikai értelemben is dezintegráltak maradnak, nem találnak kapaszkodókat, és megjelölhetők mint gyengék, ellenségek. Veszélyes következmény lehet a szolidaritás, a társadalmi összefogás, a negatív tendenciák elleni közös fellépés esélyeinek a csökkenése. Lehet hangulatot kelteni a haszontalanok, az élősködők ellen, de nem kell megerőltetni a történelmi ismereteinket ahhoz, hogy lássuk, a libernyák és a zsidrák nem áll messze egymástól fogalmazásban. Egy olyan társadalomban, ahol nincs integráció, ahol nem alakult ki vagy nem elég erőteljes a nem felülről vezérelt politikai kampányok elleni védekezés, a közös fellépések kultúrája, ahol magas az intoleranciaszint, ott nagyon veszélyes egy mély konfliktushelyzettel fenyegető politikai szituációt kialakítani a kirekesztő nemzetpolitikával és a könnyen támadható, kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek ellenségként történő felmutatásával. Ebből nagyon komoly társadalmi és politikai konfliktusok adódhatnak” – figyelmeztet a történész.

Másfelől viszont szerinte a múlt őszi önkormányzati választások megmutatták, hogy a kirekesztő-megbélyegző politikának szavazatokban testet öltő elutasítottsága is van, elsősorban a városi középrétegekben. Erre az elutasításra is támaszkodva a nagyvárosok jelentős része ellenzéki polgármestert választott, akik a kormányképtelenség és cselekvési képtelenség állandó propagandavádjával szemben is tudnak politikai alternatívát adni. Minden nehézség ellenére azért ez reményt ad arra, hogy van még némi fogékonyság a józanság és a normalitás iránt napjaink Magyarországán” – mondja Valuch Tibor.