Előfizetés

150 millió forintot adott egy magyar művész festményeiért a jegybank

Koncz Tamás
Publikálás dátuma
2020.09.28. 13:21
Lakner László egyik műve egy 2019-es kiállításon
Fotó: Népszava
Folytatódik a grandiózus bevásárlás, az MNB cége most Lakner László műveit vette meg.
Összesen 410 ezer eurót, azaz jelenlegi árfolyamon mintegy 150 millió forintot fizet az MNB-Ingatlan Kft. a Berlinben élő magyar művész, Lakner László festményeiért - derül ki az uniós közbeszerzési értesítő, a TED hétfői számából. A dokumentum alapján a Kossuth-díjas festő Lakner tizennyolc, 1987 és 2012 között készített művét vásárolja meg a jegybank, a képbeszerzésről szóló felhívást pedig nyilvánosan nem hirdették meg. Az indoklás szerint azért nem, mert „a szolgáltatást kizárólag egy meghatározott gazdasági szereplő képes teljesíteni”, azaz Lakner László, a képek korábbi tulajdonosa.
Ez már a második ismert nagyobb volumenű műtárgy-bevásárlás a MNB-Ingatlan Kft-nél: korábban a G7 írta meg először, hogy a jegybanki cég 667 millió forintért vásárolta meg Szőke Gábor Miklós  két gigantikus állatszobrát, az egymással harcoló medvét és bikát ,valamint a felhőkből kiugráló kilenc oroszlán szoborcsoportját.

Mulandóság rózsaszínben

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.09.28. 10:30

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Karakteres színek és fontos üzenetek várják a látogatót Gáspár Annamária kiállításán. Az alkotó a nőket érintő társadalmi elvárások felől univerzális, filozófiai kérdésekhez is közelít.
Do you have a choice? Van választásod? E kérdést szegezi a nézőnek a Godot Galéria azonos című kiállítása, amely Gáspár Annamária különös atmoszférájú alkotásaiból kínál válogatást. A Young Generation Art Fair fődíját elnyerő képzőművész a női szerepek és elvárások, a közösségi és egyéni tapasztalatok egyszerre bensőséges és univerzális hálóját jeleníti meg a feltett kérdés mentén. A látogató a válasz nyomába eredhet, hangulatától és élethelyzetétől függően értelmezheti a vásznon megelevenedő színekből és jelentésrétegekből formálódó játékot, miközben elmerülhet az alkotó popkultúrához és fotórealizmushoz kötődő, a japán vizuális hagyományokat alkalmazó egyedülálló látásmódjában.
S hogy az említett hatások miként egyeztethetők össze a feminizmus felvetéseivel? Mi sem természetesebb – felelhetnénk a kiállítást látva. Míg helyenként a sztereotípiáknak megfelelő és megfeleltethető nőket és az őket körülvevő közeget, addig másutt nagyon személyes pillanatokat láthatunk. Eközben a háttérben az alkotások a művész számára elsődleges, mulandóság témáját is mozgásba hozzák: a festmények gyakran a Fortepan fotóalbumában, vagy bolhapiacon talált fényképeket idéznek meg. – Hol vannak már ezek a nők, akiket a felvételeken látunk? – tette fel az újabb kérdést, ezúttal lapunknak, Gáspár Annamária. – A fényképek szereplőinek ilyen mértékű beemelése rávilágít, mindaz, amit ma fontosnak tartunk, száz év múlva már sehol nem lesz. Épp ezért, amellett, hogy szeretném, ha a képek korlenyomatot is hordoznának, nem cél, hogy szocioképként funkcionáljanak, sokkal lényegesebb, hogy kiemeljék azt az erőt és kompetenciát, ami a nők kezében van.
A fotókat felelevenítő jeleneteken sokszor arc nélküli alakokat látunk, míg másutt, intim, közeli képeken a művész önmagát festi. Ám elmondta, ezek a munkák mégsem önarcképként készültek: itt is a lét és az identitás kérdései állnak fókuszban. Így van ez a galéria kiemelt pontján látható Detox című képpel is, amelyen az alkotó önmagát sokszorosítva jeleníti meg. A festmény, álláspontja szerint a küzdelmeinket ábrázolja: a függőségeket, negatív gondolatokat, depressziót, szerhasználatot, a közösségi médiához való kötöttségeinket, mindazt, amellyel ő maga, és bizonyára a néző is sokszor szembesül. Van azonban lehetőség a lecsendülésre is szerinte: a sűrű tevékenységekkel szemben légüres tér formálódik.
Ez a kettősség, a figuralitás és a téradás számos ponton érzékelhető, ám talán ennél is jelentősebb a látogató számára elsőre esetleg meghökkentő, karakteres színhasználat, amely többnyire a rózsaszín, arany, fekete és piros árnyalatait jelenti. Gáspár Annamária elárulta, az ebből fakadó giccs-hatással szeretne rájátszani az ironikus tartalomra is, de az egyes színek önmagukban is meghatározók: az arany például valamiféle fájdalmas hangulatot hordoz (használata a japán művészettel való szoros kapcsolatából is fakad), egyszerre kiemel és elidegenít; miközben a rózsaszín számára a jól-lét, a harmónia, az életigenlés színe: kifejezi, hogy minden mögött van valami jó, csak időnként meg kell kaparnunk a felszínt, hogy feltáruljon. Ez az irányultság a képeken a spiritualitásban, illetve a buddhista filozófiához kötődő gondolatiságban is jelen van, amely szintén visszatér a mulandóság kérdéséhez. –
Megnyugtató a tudat, hogy amit most problémának érzünk, távolabbról nézve már nem is az. A fényképekre nézve tudatosíthatjuk a távolságot: a képek szereplői nagy valószínűséggel már halottak; s hamarosan mi is azok leszünk – jegyezte meg. Ám hozzátette, ez nem szomorúságot hordoz, inkább azoknak a keleti kultúrákban is jelenlévő eszméknek a továbbvitele, miszerint csak egy állandó van; minden elmúlik; semmi sem tökéletes; lássuk meg a szépet a tökéletlenben is. – Szándékom szerint a képeken is ez jelenik meg: mindegyiknek van első és hátsó rétege. Az első egy élethelyzetet, konfliktust, érzést ábrázol, míg ami mögötte van, a tér vagy a textúra a végtelent hordozza, az abban való hitet, hogy minden egy gondolat. Noha azt szeretném, ha a képeim az adott helyzetben mondanának valamit a nézőnek, nem akarom megoldani velük a mulandóságot.
Infó: Gáspár Annamária: Do you have a choice? Godot Galéria Nyitva: október 10-ig.

Bartókot és Beethovent ünnepelték

Varga Péter
Publikálás dátuma
2020.09.27. 19:41

Fotó: Benkő Sándor / Concerto Budapest
Bartók Béla halálának napján a Concerto Budapest műsorában végül az előzetesen meghirdettel szemben Beethoven művei is szerepeltek, de nem kellett csalódottan távoznunk.
Sorra maradnak el mostanában a meghirdetett hangversenyek, és hogy a megmaradtakon előadóként részt venni, a nézőtéren ülni bátorság-e vagy vakmerőség, arra lehetetlen  válaszolni. A Concerto Budapest mindenesetre megtartotta a Zenakadémián ünnepi hangversenyét Bartók Béla halálának 75. évfordulóján. Előzetesen egy nappal előbb értesítést kaptunk, miszerint a zenekar döntése értelmében az Ünnepi Nyitókoncert programja módosul. Mi tagadás, alaposan megváltozott, Bartók II. zongoraversenye helyett Beethoven B-dúr koncertjét játszotta Berecz Mihály és a zenekar, a Kékszakállú helyett pedig Bartók Táncszvitje, és az utolsónak megírt nagy Beethoven mű, az op. 135-ös vonósnégyes lassú tételének vonószenekarra átírt változata hangzott el, vagyis az eredetileg tervezett műsorból csak a Zene húros hangszerekre ütőkre és celestára szerepelt. Ez, és nyilván a megszorító intézkedések nyomták rá a bélyegüket az elsőként elhangzott számra Táncszvitre, amely nem különösebben megragadóan szólalt meg. A zenekar tagjai közül sokan - bár nem mindenki – viseltek maszkot. Nyilván nem tehették ezt a fúvósok, és  számosan érezhették úgy, nem tudnak megfelelő módon muzsikálni a szájuk előtt lévő textildarabbal, legyenek bár hegedűsök vagy ütősök. Mindenesetre a viszonylag kis színpadot betöltötte a zenekar, és csak remélni lehet, nem járnak úgy, mint a Nemzeti Filharmonikusok, akik 25-i hangversenyüket törölték, mert több tagjuk szoros kontaktusba kerültek fertőzött személyekkel. A nézőtéren talán a székek negyede volt foglalt, nyilván ez sem hatott jótékonyan a zenészekre, még ha tudták is, ez nem a produkciójuk iránti érdektelenség miatt van. Amire a későbbiekben nem is lett volna oka még egy zsúfolt teltháznak sem. A fiatal Berecz Mihály játéka rögtön egy más világba repített minket, és a Concerto becsületére legyen mondva, a versenymű második lassú, és harmadik tételében már felnőtt hozzá. Berecz nem virtuóz zongorista. Berecz nem elmélyült zongorista. Nincs az az érzésünk őt nézve, hogy valami különlegeset művel, mert nem akar felkent zongoragurunak látszani, külsődlegességekkel kitűnni. Amit csinál, az persze virtuóz, ha kell, de nem gondolja túl, olyan természetesen jönnek keze alól a hangok, amelyeket nagyon meggondoltan el tud helyezni a bonyolultabb szólamszövésekben. Nagyon szépen zenélt a lassú tételben, bár többen tudnának így játszani, de ez is könnyedén megoldott feladatnak tűnt, miközben a zene mélyére hatolt, kivételes pillanatokat teremtve. Nagy-nagy sikere volt. A Conceto Budapest és karmestere igazi tudását a Zenében mutatta meg, itt már hallatszott, az alapos felkészülés eredménye, a kiművelt vonóshangzás, a pontos zenekari játék, a sokszor élményszerűen berobbanó ütősök, aminek eredménye sokatmondó Bartók-tolmácsolás lett, szintén hatalmas sikerrel. Infó: Bartók Táncszvit, Beethoven B-dúr zongoraverseny, Beethoven Lento assai, Bartók: Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára Berecz Mihály zongora, Concerto Budapest, karmester: Keller András szeptember 26., Zeneakadémia

Sajátos emlékezés

A Magyar Nemzet cikkírója a komponista halálának 75. évfordulójára időzített cikkében Bartók-idézetekkel kívánja igazolni, hogy a zeneszerző nem emigrált, ez szerinte hamis hír. Idézzük: „A politikailag korrektebb „haladó” értelmiségi pedig azt is tudni véli, hogy Bartók a Horthy-fasizmus elől kényszerült menekülni. Ez persze nem igaz, de jól van kitalálva, és azóta is működik.” Vegyük le tehát az egyik legelismertebb Bartók-kutató Tallián Tibor könyvét a polcról, és idézzünk mi is az ott bőven szereplő Bartók-írásokból. Mert hát úgy terjeszthetünk hamis hírt és hazugságot, ha nem mutatunk be mindent, amit ismerünk. Aligha hiszem, hogy MN publicistája, ezeket a mondatokat ne olvasta volna, ne tudna róluk. Mert igen, lehet úgy is hazudni, hogy „ösmerjük” az igazságot, legföljebb úgy nem „kutyanehéz”. Tehát: „Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet”. Azután: „Legszívesebben teljesen hátat fordítanék Európának. De hová menjek?”(1938). 1940-ben pedig az amerikai meghívással kapcsolatban: „Ennek az útnak egyáltalán nem örülök, de most már meg kell történnie. … De számolni kell azzal, hogy rövidesen tűrhetetlen lesz a helyzet, egy olyan ember számára, akinek élete tulajdonképpen állandóan a nyilvánosággal van kapcsolatban. Ezért már most gondolok a jövőben esedékes tennivalókról és meg szeretném tudni, milyen lehetőségek volnának az U.S.A.-ban való elhelyezkedésre”. És az elindulás előtt. „Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből. … De nem tehetünk semmit; egyáltalán nem kérdés: így kell lennie; mert így kell lennie /.../”. Az MN-ben idézett sorok Bartók Amerikában írt leveleiből nem másról szólnak, hogy Bartók annyira nem érezte jól magát ott, hogy szívesen jött volna vissza, haza, legyen itt „akármiféle is a helyzet”. És még valami: az emigráció nem feltétlenül azt jelenti, hogy valaki mindenét magával hurcolva, az egyszer majd lehetséges visszatérésről, vagy legalábbis az időleges látogatásokról teljesen lemondva távozik hazájából, legyen bármi is az indítéka.