karikatúrák;

2020-10-04 08:27:04

Mitől pottyant árokba a politikai karikatúra?

Ez év április 28-án, a karanténlét dermedt unalma idején megjelent egy karikatúra a Népszavában. A rajzon Müller Cecília tiszti főorvos asszony ezekkel a szavakkal fordul a keresztre feszített Jézushoz: – Alapbetegsége függőséget okozott. A kép óriási felháborodást váltott ki, leginkább kormányoldalon. A Kereszténydemokrata Néppárt bejelentette, hogy pert indít.

„Kifejezetten örülnöm kellett, hogy legalább egy időre megnőtt a munkánk iránt a figyelem. Az oldalamon nagyot emelkedett a megtekintések száma” – értékeli a történteket Pápai Gábor. Érthető a kesernyés öröm, hiszen az utóbbi években a karikatúra hazai művelői egyre nehezebben érik el a nyilvánosságot. A több tucat grafikus közül Pápai mellett talán csak hárman maradtak keményen a frontvonalban: Marabu (Szabó László Róbert), Grafitember (Merényi Dániel) és Weisz Béla. „Nálunk összesen nem lehetne annyi karikaturistát lelőni, mint a Charlie Hebdo szerkesztőségében” – próbál keserűen tréfálkozni a szintén blaszfémiával vádolt botrányhős.

Weisz Bélát sem tudja megnyugtatni, hogy pillanatnyilag még van igény a munkáira. „Egyre jobban szűkülnek a lehetőségek. Szórványosabban jelennek meg rajzok a lapokban, kezd nyögvenyelőssé válni az egész.”

Pedig nem volt ez mindig így. A magyar vicclapkiadás és a politikai karikatúra komoly múltra tekinthet vissza. Az utóbbi öt évben két kiállítás is megelevenítette történetét az Országos Széchényi Könyvtárban. 2018-ban pedig impozáns, gazdagon illusztrált kötet jelent meg róla A magyar politikai karikatúra története címmel. Egyik szerzője, Tamás Ágnes történész, a Szegedi Tudományegyetem tudományos munkatársa így összegzi a fejlődési folyamatot: „Az első néhány hónapos fellendülés 1848-ban volt, a Charivari-Dongó megjelenésével. A keményebb cenzúra után az 1850-es évek második felétől kezdődtek az újabb szárnypróbálgatások, Jókai Mór 1858-ban indítja útjára Az Üstököst, majd az 1867-es kiegyezéssel valóságos virágkorszak kezdődik, amely nagyjából az első világháborúig tart. Sok hosszabb-rövidebb életű élclap jelent meg ekkoriban, kormánypárti, ellenzéki egy­aránt, a legkülönfélébb szemléleteket, politikai irányvonalakat képviselve. Az 1920-as évek derekától már nem ilyen pozitív a kép. Megszűnnek a nagy hagyományú vicclapok, és ugyan próbálkoznak helyettük újakkal, de többségük nem igazán sikeres. Majd a zsidótörvények és az Országos Magyar Sajtókamara működése következtében igazi klasszikus élclapok is megszűnnek 1938–39-ben, köztük a Borszem Jankó. A háború utáni koalíciós időszakban – a papírkorlátozás ellenére – megint meglepően sok lap jelenik meg. Majd jön a Ludas Matyi egyeduralma. Az 1990-es évektől pedig elkezdődik egy teljesen új időszak, az online média kora. Kétségtelen, hogy ezzel a műfaj sokat vesztett jelentőségéből.”

Sorsrajzok

De miért? Hiszen a Médiakutató 2003 tavaszán még hosszú tanulmányt közöl Argerjó Évától, aki az 1990 januárja és 2002 áprilisa között a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, az Új Magyarország, a Hócipő és a Ludas Matyi hasábjairól 4345 politikai tárgyú ábrázolást tudott összegyűjteni és elemezni több tartalmi szempontból (A politikai karikatúrák a rendszerváltás után). Mint írja, Magyarországon „a politikai karikatúra mint műfaj csak a rendszerváltás után, az 1990-es évek elejétől nyerte vissza szellemi és kifejezésbeli teljességét”. Mi okozta akkor a későbbi hanyatlást? Valóban csupán annyiról van szó, hogy jöttek az online felületek, a közösségi média, a digitális technika, és mindent elárasztottak a könnyen dekódolható, bárki által létrehozható mémek, a politikai tartalmú szövegekkel átértelmezett fotók, képmontázsok ismert személyekről, történésekről?

Maguk a karikaturisták sem látják tisztán a választ. Weisz Béla úgy véli, bizonyos grafikai szerkezetek, kompozíciók kiválthatók mémekkel. „Én a szituációs rajzokat szeretem. Van mondjuk egy politikus, aki abszurd, nevetséges helyzetbe keveredik. Az egész hülyeség mozgatója persze valamilyen valóságos jellemvonás vagy közéleti gyakorlat. Csak próbálom vicces helyzetté fokozni. És tulajdonképpen egy mém is működhet így. Előveszünk egy szituációs fotót, és az alá tett szöveggel megváltoztatjuk a jelentését. Nevetségessé tesszük. Csináltam is mémeket a Párkocka oldalra. Az egyik nagyot tarolt. Varga István fideszes képviselő egykori kijelentése, hogy »az asszonyoknak, a hölgyeknek és különösen a fiatal hölgyeknek a legfontosabb hivatásuk az, hogy gyereket szüljenek«, engem is felpöckölt. Elővettem Berény Róbert híres Fegyverbe! Fegyverbe! plakátját, és átírtam a szöveget: Teherbe! Te­herbe!”

A példa egyben igazolja azt is, amire Pápai Gábor figyelmeztet, hogy a mém nem adott technikához kapcsolódik. Lehet szöveg, rövid videó vagy akár rajz is. A lényeg, hogy ráharapnak, és milliókhoz jut el a neten keresztül. Szinte megfejthetetlen, mi és miért vált ki ilyen hatást.

Látás és meglátás

Elképzelhető, hogy a grafikák hazai háttérbe szorulásában fontos szerepe van, hogy a vizuális kifejezésmódnak nincsenek mély gyökerei, hagyományai a magyar kultúrában. Elsősorban szövegközpontúak vagyunk, a képeken is a szóvá formálható közlés, információ érdekes számunkra. Nem vesszük észre, nem élvezzük a vizuális kifejezés sajátos formai többleteit, jelentésrétegeit. Így minél szabadabb a szóbeli közlés a médiában, annál kevésbé van igényünk képekre. Főleg képzőművészeti eszközökkel, például grafikusan kreáltakra. Pápai Gábor egyetért a felvetéssel, Lengyelországot hozza fel ellenpéldának, ahol elismert grafikusművészek tartják életben a karikatúra műfaját. Weisz Béla tíz évet töltött a rendszerváltás után Franciaországban, és megdöbbentette, hogy az újságosok tele vannak vizuális termékekkel.

Grafikailag is igényes vicclapokkal, képregényekkel. De pokolian színvonalas a szlovéniai Stripburger is. Mi kétségtelenül hátrányból indultunk, és amikor kezdtünk volna picit építkezni, már jött az internet, ahol egyértelműen a mém tarol. De szerinte itthon talán nem is érdemes erőltetni a kifejezetten művészi megoldásokat. „1992-ben még más volt a vizuális stílusom. Kicsit művészibb módon rajzoltam. És azt vettem észre, hogy bár a szakmának tetszett, szélesebb körben nem volt olyan népszerű. Nem élvezik igazán, és nem is értik annyira. Mikor aztán elkezdtem karikatúrakonzervekkel dolgozni, és hagyományosabb módon felépíteni a rajzaimat, krumpli­orral, gülüszemmel, az emberek máris jobban vették ugyanazt a ­poént. És jobban élvezték, amit csinálok. A netes Párkocka oldalt kedvelő huszonévesekre, egyetemistákra sem hatottak az igényesebb dolgok. Ők is azt fogadják inkább be, amit gyerekkoruk óta ismernek. A mélyebb vizualitásomat jobban ki tudom élni az animációs film­jeimben. A karikatúráknál, főleg, ha újságokban vagy olyan kétheti szatirikus kiadványokban jelennek meg, mint a Hócipő, nagyon fontos, hogy az olvasók azonnal vegyék a lapot. »Aha« élményt kell nekik adni, szórakoztató módon. Ezért aztán még a poénjaim sem túl mélyek.”

Ugyancsak meghatározó mozzanat lehet a műfaj közéleti-kulturális súlya szempontjából az ország politikai rendszerének, értékrendjének, szellemisé­gének. Franciaországban köz­ismerten fontos társadalmi érték a szólásszabadság, a megnyilatkozásokkal szembeni tolerancia. Weisz Bélának ezzel kapcsolatban is van miről mesélnie. „Először vagy másodszor jártam kinn, leszálltam Párizsban, és mit látok az első újságosbódé vitrinjében? Egy karikatúralapot, címoldalán az öngyilkosságot elkövetett Bérégovoy miniszterelnökkel. Ott feküdt a rajzon lyukas fejjel, egy vértócsában. Úristen, gondoltam, milyen fokon van itt a rajzolói szabadság? Ezek után már nem volt furcsa, mik jelenhetnek meg a Charlie Hebdóban. Nálunk Marabu csinált idén a Magyar Hangba egy karikatúrás állatmesét. Három malac nemzeti átneveléséről szólt. Kritikai hangvétellel, persze. Kiverte a biztosítékot, jöttek a kemény támadások. A franciáknál az ilyesmi nem gond, de nálunk még mindig sok a tabu, a társadalom könnyebben háborodik fel, és hajlamos azt mondani, nem, ilyet nem lehet, be kéne tiltani. Igaz, én nem szoktam túl provokatív rajzokat csinálni. Az egyházat tudom kritizálni, de magát a vallást, a hitbéli dolgokat nem. Képtelen volnék gúnyrajzot készíteni Jézusról vagy Mohamedről. De számomra is fontos a szólásszabadság, és szolidáris vagyok Pápai Gáborral, gyászolom a Charlie Hebdo elleni támadás áldozatait.”

Vonalpublicisztika

Pápai Gábor is példaértékűnek tartja a franciaországi szemléletet. Nem véletlen, hogy itt az önálló, publicisztikus grafika magasba ívelő pályát futhatott be. A szólásszabadsághoz ragaszkodó, liberális szellemiség erősíti a karikatúra társadalmi szerepét. Ugyanakkor érdekes, hogy ­autoriter rendszerekben is komoly súlya, népszerűsége lehet a műfajnak. A szerb és az orosz szati­rikus grafika is nagyon erős. Ez inkább egyfajta underground humor. Mi valahol a kettő között állunk. A karikatúra nem olyan fontos, mint keleten, és nem olyan szabad, mint nyugaton. A szemléleti és helyzeti különbséget Pápai számára jól érzékelteti a Müller-Jézus rajz miatti botrány visszhangja.

„A kormány és a jobboldal feladatának érezte, hogy rám támadjon. Az ellenzéki sajtó viszont nem érezte feladatának, hogy szembeszálljon a médiarohammal. Nem jelentek meg cikkek arról, hogy felháborító ez a támadás. Csupán tudósítottak az ügyről. A 444-től a HVG-ig. Úgy tűnt, ha lekísérnének a Duna-partra, arról is csak beszámolnának. Ezzel szemben a francia sajtó hihetetlenül érzékeny volt a témára. Tévétársaságok jöttek interjút készíteni velem, szolidáris cikk is megjelent. Ők ennyire érzékenyek a szólásszabadság megsértésére.” Ebben a kérdésben Pápai Gábor önmagával szemben is következetességet vár el. „Állást kellett foglalnom annak idején Fábos György mellett, aki antiszemita sugallatú rajzot készített az indexes Miklósi Gáborról, amiért az új Puskás Ferenc Stadion avatóján ülve maradt a Nélküled című dal alatt. Engem is személyes ellenségének tart a nézeteim miatt. De a karikatúráját nem szabad betiltani, eltüntetni, mert része a mai magyar valóságnak. Borzalmas közéletünk adjon csak teret a markáns vélemények megjelenítésének, még ha nekünk nem tetszik is. Búvópatakként úgyis utat talál a nyilvánossághoz. Hiába sírunk, duzzogunk, létezik a véleménypluralitás. És ha nem a mi befolyásunk erősebb, bennünk a hiba. Nem vagyunk olyan hatásosak, átütőek, mint egy kirekesztő rajz vagy egy fake news gyártója.”

Lehetséges persze, hogy bárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgot, a végén az derül ki, hogy ezt a területet is anyagi problémák fékezik. Nincs rá elég pénz, pont. Két megkérdezett grafikusunknak egyelőre nincs oka nagy panaszra, de nem látják rózsásan a helyzetet. „Nem hiszem, hogy van ma olyan karikaturista, aki jó színvonalon meg tud élni a műfajból – véli Weisz Béla. – Sehol nincs elég pénz megfelelő honorárium fizetéséhez. Beérjük persze kevesebbel, rajzolunk, mert ez a szerelmünk, így tudjuk kifejezni magunkat, de egyre hangosabb a csikorgás. A képregényes kiadványoknál sem jobb a helyzet. A Hahota másodközléseket kénytelen lehozni. Újraindult a Kretén is, az első száma még elfogyott, de most úgy tűnik, leállni kényszerül a széles körű terjesztéssel.” Pápai Gábor sarkosabban fogalmaz: „Magyarországon a karikatúra és a képregény anyagi-üzleti szempontból körülbelül ugyan­azon a polcon van, ahol a komolyzene, a balett, a költészet vagy a művészfilm. Ha nincs központi kulturális támogatása, önmagában nem él meg a piacon. A több százezres példányszámú Ludas Matyiba beruházott a pártállam, mert úgy látta, nagy nyilvánosságot ér el vele. De a rendszerváltozás után, a szabadpiacon a karikatúra már nem tűnt olyan értékesnek. Mecenatúra nélkül csak azok fogják művelni ezt a műfajt, akik megengedhetik ma­guknak. Nem lehet üzletágat építe­ni rá.”

A legendás humorista, a Hócipő egyik alapítója, Farkasházy Tivadar még szomorúbbnak látja a helyzetet: „Az anyagiak jelentik a fő problémát. Nem tudjuk rendesen megfizetni a szerzőket, gyakorlatilag szerelemből csináljuk a lapot. Van olyan grafikus is, aki utcai rajzolásból él. Pedig érdemes lenne növelni a karikatúrák szerepét, mert a szövegírás, a paródia lassan már nem tudja humorban felülmúlni az alanyok megszólalásait. Az internettel pedig meg lehet ugyan spórolni a nyomdaköltséget, de nem igazán jó felület egy szatirikus lap számára. Lexikon- és archívumízű, nem lehet rajta eleven szerkezetben egymáshoz hangolni az anyagokat.”

Pont helyett kérdőjel

Úgy tűnhet, hogy most akár pontot is tehetünk a mai magyar politikai karikatúra nehézségeinek röpke vizsgálatára. De újra kérdőjel nő ki belőle. Amely további gondolatokra ösztönöz. És felmerül valami, amit érdemes lenne még körbejárni.

A karikatúra, legyen bár véresen politikai, mindig békés természetű. Megnevettet minket, de ő maga csak mosolyog. Torzulásig nagyítja a célpontot, hogy pontosan beletaláljon, de csak kólint, billent csípős gumilabdáival, nem akar halálos sebeket ejteni. A többi humoros műfajhoz hasonlóan. Tévedés, hogy a humor lehet gyilkos erejű. Ellenkezőleg, kijózanító erejével feltámaszt, életet ad. Megengedő, elnéző az emberi gyengeségekkel, akár bűnökkel szemben, csupán esendőnek látszik, akit eltalál. Tudunk haragudni Harpagonra, Tartuffe-re, a Tom Jones vagy a hrabali világ figuráira? Még a népelnyomó, véreskezű náci vezér is emberivé torzul Chaplin Diktátorában. És Müller Cecília méltósága, Krisztus szentsége sem csorbul, ha a járványhelyzet abszurditása egymás mellé sodorja őket.

Ez a szelíd, jókedvű, megértő kritikai szemlélet azonban nem minden kortól kap termékeny talajt. Nem véletlen, hogy a magyar közéleti-politikai karikatúra két virágkora a kiegyezés és a kádári szocializmus időszaka. Egyiket is, másikat is egyfajta társadalmi megbékélés, a kiszámítható fejlődés hite jellemzi. Ebből a szempontból teljesen mindegy, mennyire demokratikus a politikai rendszer. A karikatúra kedélyes természete jól idomul a konszolidációs periódusokhoz. Az emberek nyitottak rá, értik, élvezik, hasznát tudják venni. A hatalom is vissza tud mosolyogni rá. Nincs veszély, nagy baj, haladgatunk, miért ne nevethetnénk közben? Akár magunkon is.

A mogorva árok

A társadalmat megosztó korszakok azonban nem tudnak mit kezdeni a karikatúra, a humor gyógyító tüsszögésre ingerlő napsugaraival. Az éles polarizálódás harci szelleme szemellenzővel védekezik zavaró hatásuk ellen. Így volt ez a harmincas években. És a rendszerváltás utáni, türelmesen bizakodó másfél évtized után így van mai világunkban is. A kétezres évek közepétől a politika hatalmas árkot ásott a különböző nézetek, pártállások között, amelybe a humor rendre belebukik. Onnan pedig ugyan még lehet hallani a hangját, de eltűnik a horizontról. Másra van szükség. Határozott, saját közösségünket küzdelemre tüzelő üzenetekre, az ellenfél kegyetlen megbélyegzésére. Durva minősítésekre, vulgáris hecckampányokra, vigyorgó pofát szülő, gonosz médiacsínyekre. Itt nem létezhet semmilyen megértés egymás iránt. De egyszer csak betemetjük ezt a francos árkot. Előtte azonban ne feledjük kihúzni belőle a humort, a politikai karikatúrát. Alapos szükség lesz rá a béküléshez!