Őrmester és belgyógyász

Ifjúkoromban legalább négy alkalommal kellett kötelező mozilátogatás keretében megnéznem Mihail Romm: Hétköznapi fasizmus c. filmjét. Ebben az egyik jelenetsor címét Hitler hírhedt „Mein Kampf”-jából vették: „Minden őrmester lehet tanító, de nem minden tanító lehet őrmester!” Ez a kőkemény szabály jutott eszembe elolvasva az egészségügyi szolgálati viszonyról szóló törvényt, amit az Országgyűlés a szokásos hamari módon fogadott el.

A törvény – ahogyan azt a kancelláriaminiszter örvendezve jelentette - mindenben eleget tesz az orvosokat képviselő Orvosi Kamara által előterjesztett kéréseknek, így elhárult minden akadály, az orvosok az egyre súlyosabb méreteket öltő koronavírus járványra koncentrálhatnak. A kormány szerint most már van paripa és fegyver (akarom mondani, lélegeztetőgép és hőmérő), a törvény elfogadása nyomán pedig pénz is üti az orvosok zsebét, most már nem kell a hálapénz kilátásba helyezésére és elfogadására alapozva a megélhetésükről gondoskodniuk.

Nagyon nagy volt az érdekképviselet meglepetése, hogy évtizedek óta feszülnek neki annak a bezárt ajtónak, amire az volt ráírva, hogy béremelés nincs, és most egyszer csak mintegy varázsigére kinyílt, és az orvosok (majdnem) minden kívánsága teljesül. Nyilván nem várhatjuk az orvosok képviselőitől, hogy számoljanak, így azt sem, hogy figyelembe vegyék: ebben a három évben a járvány miatt nem lesz az a szigorú uniós vagy valutaalapos, aki számonkérné a hiány vagy a GDP arányos adósság elfutását, hiszen az mindenütt elfut, és csak reménykedni lehet abban, hogy az országok gazdasága nem roppan össze.

Orbán megint 19-re húzott lapot, hiszen őt csak az érdekli, hogy a hatalmát a választásokig fenntartsa, és az ellenzék – amúgy is viharvert, foltozott, rongyos - vitorláiból kifogja a szelet, továbbá találjon egy bűnbakot, ha a járvány mégse lenne könnyedén leküzdhető. Az orvosbéremeléssel kombinált orvosi szolgálati viszony rendezéssel elérte mind a három célját: az ellenzék partra vetett halként fuldoklik (hiszen egyöntetűen megszavazta a törvényt); az orvosok minden nehézség nélkül játsszák majd a bűnbak szerepét, hiszen mindent megkaptak; ráadásul az érdekképviselet egyetlen ütőlapját is kicsavarta vezérei kezéből.

Mondhatnánk, a „felvonulók kérték”. Mit is szoktak kérni a felvonulók? Ha a május elsejei majálisok hangulatát idézzük, akkor virslit mustárral és egy korsó sört. Amit a törvénnyel kaptak, az egyelőre a mustár, amely mar, mint a Wasabi. A törvény ugyanis újra szabályozza az orvosok egészségügyi szolgálati (azaz munka-) viszonyát, és abban olyan a korábbi időszakhoz képest radikális szigorításokat honosít meg, amelyek következtében az orvosok körében szokásos második vagy harmadik állások, magánpraxisok folytatása ellehetetlenül, vagy a még nem ismertetett engedélyezési rendszer hatására az orvosok előre nem kiszámítható függőségbe kerülnek. A törvény a kilátásba helyezett magasabb (három év alatt kétszeresnek látszó) díjazást ahhoz a feltételhez köti, hogy állami és az önkormányzati egészségügyi szolgáltatónál alkalmazott orvosnak elvileg csak egyetlen állása, szolgálati viszonya lehet, amihez csak a még előre meg nem nevezett engedélyező hozzájárulása esetén adódhat hozzá másik szolgáltatóval kötött újabb jogviszony (másod-, vagy harmadállás), illetve a magánpraxis folytatása.

Ez teljesen átrendezheti – éppen járvány idején – az egészségügyi szolgáltatói piacokat. Az összeférhetetlenséget veszélyeztető párhuzamos viszonyok kikényszerített megszüntetésével a törvény eddig működő és igénybe is vett kapacitásokat iktathat ki, növelheti a várakozási és a beavatkozási időket, és teljesen átalakítja az orvosi szolgáltatások eddig sem tökéletesen szervezett rendszerét. Ha a járvány elleni védekezés szervezetlenségét eddig a szkafanderbe öltözött legfőbb pocakos törzsfőnökre mutogatva lehetett bírálni, az új törvény szinte azonnali bevezetése (november 18-án lép hatályba, és azonnal alkalmazni kell a szervezési és összeférhetetlenségi szabályokat) miatt a szervezett káosz új magaságokba emelkedik. Úgy, hogy a látszat az, hogy ezt az orvosok maguk kérték.

Éppen abban az időszakban következik be az eddig sem jól működő rendszer szétverése., amikor azoknak a betegeknek a száma, akik pozitív COVID teszttel várnak a felgyógyulásukra a tavaszi átlagos napi mérték kétszeresére emelkedik; amikor a tüneteket bejelentőknek napokig kell várniuk, hogy a tesztelő megérkezzék és az eredményhez hozzájussanak, ami önmagában is a pánik elharapózásának a legbiztosabb záloga.

Tegyünk egy egyszerű összehasonlítást! Franciaországban, Németországban, Hollandiában a páciens

telefonon közli tüneteit orvosával, aki ismerteti vele, hol és mikor kell tesztelés végett – ha járóképes – a bejelentéstől számított néhány órán belül megjelennie; a tesztelés ingyenes, és az eredményt 24 órán belül közlik. Ehhez képest hazánkban elképesztő többletmunkával szaladgálnak a szerencsétlen mentősök a betegekhez, a tesztelés eredménye meglehetősen nagy késésekkel tud csak eljutni az orvosokhoz és a betegekhez, és csak az alapos gyanú alapján elrendelt teszt ingyenes. Annak következtében, hogy a törvény megjelenésétől az orvosok mérgezett egérként kezdenek azzal foglalkozni, mit is kell tenniük az összeférhetetlenség megszüntetése érdekében, hogyan élnek meg a fizetésemelés hatálybalépéséig, ha az összes eddigi munkaviszonyuk, magánpraxisuk egy egyelőre ismeretlen engedélyező jóakaratától függ, elszabadulhat a pánik - de most nem a betegek, hanem az orvosok körében. Akárcsak Rejtőnél, amikor elordítja magát az őrmester: ”Mindenki őrizze meg a nyugalmát! A rendőrség fenntartja a rendet!"

Nyilván nem olvasta a Mein Kampfot, mert egyébként tudná, hogy minden őrmesterből lehet belgyógyász, ám nem minden belgyógyászból lehet őrmester. Bár ha a sebtiben elfogadott törvényt olvassuk, akkor találunk a katonai vezényléssel történő szolgálatteljesítésre, az őrmestereknek történő alávetésre - így a kétféle minőség közötti átalakulásra - is példát, hiszen vezényléssel, akarom mondani kirendeléssel vagy elrendelt áthelyezéssel új szolgálatteljesítési hely megjelölése is lehetséges. Ennek két következménye is lehet: az egyik személyes, a másik szervezeti és intézményes. Amíg az orvos mint szülő vinné gyermekét óvodába Sátoraljaújhelyen, ám Szombathelyre vezénylik (kirendelik), a családszervezés teendőit éppen úgy meg kell oldani, mint az elárvult magánpraxis betegeinek ellátását. Az intézményes következmény, hogy az orvosok nélkül maradó egészségügyi intézmény nem tud eleget tenni a személyi és vélhetően a szervezeti követelményeknek, ezért nem kell azt erőszakkal bezárni – amiről már annyi egészségügyi miniszter vitázott a helyi polgármesterrel –, kénytelen lesz bezárni a kapuit magától.

A munkavégzés helyének megváltoztatása, azaz az átvezényléses „kirendelés” eddig is lehetséges volt, a veszélyhelyzetről szóló korábbi törvény szerint. Az a törvény (illetve utóda) azonban nem változtatta meg az orvosok szolgálati viszonyát. Figyelemmel arra, hogy a veszélyhelyzet megszűnésével összefüggő átmeneti szabályokról és a járványügyi készültségről szóló 2020. évi LVIII. törvényben Orbán minden különös parlamenti felhatalmazás nélküli teljhatalmat épített ki magának, aminek életbeléptetéséhez elegendő Müller Cecíliára ráparancsolni, hogy hirdesse ki a járvány súlyosságát, egyre közelebb kerülünk a Mein Kampf egyszerű igazságaihoz.

Már csak annyi hiányzik, hogy a törvények címébe bekerüljön a „nemzeti és a demokratikus” jelző, amelyekről régóta (még a népi demokráciából) tudjuk, hogy fosztóképzők. Ahogyan az egészségügyi szolgáltatók a járvány tavaszi, első szakaszában már katonai irányítás alá kerültek, úgy nem lesz szokatlan, ha az orvosokat is betörik, zablát kapnak a szájukba és közelebbről ismerkednek meg az őrmesterekkel; hiszen többségük amúgy is ennek a nemzeti és illiberális kormányzatnak a támogatója volt.

Nekik sem lesz könnyű, de mi lesz velünk, betegekkel?