Hazugságok

Igen népszerűek azok a krimisorozatok, amelyekben a nyomozást vezető rendőr vagy tanácsadó képes belebújni az elkövető bőrébe, és kiváló pszichés adottságainak köszönhetően feltárja, mi vezetett a gyilkossághoz. Ha valóban létezik olyan médium, aki szinte hallja, amit egy másik ember gondol, akkor üdvözítő lenne, ha egyszer egy korrupt politikus cselekedeteit kísérelné meg feltérképezni. Érdekes lenne ugyanis megtudni: ha az illető nyilvánvalóan hazudik, akkor azt ő maga is tudja, vagy már annyira deformálódott a személyisége, hogy elhiszi, amit mond? Donald Trump például tényleg komolyan gondolja: a vírus kevésbé veszélyes az influenzánál?

Az lehet az érzésünk, hogy manapság a világban mind több „alternatív valóságban” élő politikai vezető van. S ha a fejükre olvassák, mit tettek, mit mondtak, a válasz mindig ugyanaz: politikai támadás áldozatai. Nem ők a hibásak, hanem az ellenzék, amelynek egyes pártjai, mint tudjuk, mindig a rossz oldalra állnak. A jó oldal az, amikor mélyen vallásosnak, kereszténynek hazudjuk magunkat, és lekötelezetté tesszük mindazokat, akiknek morális kötelességük lenne, hogy figyelmeztessék a hatalmon lévőket: betemethetetlen árkokat ásnak a társadalomban a megosztó politikájukkal.

A vádakra sosincsenek érvek. Szerbiában csúcsra járatták ezt a stratégiát: ha például Aleksandar Vucic elnök fiát rendszeresen hírhedt maffiózók körében kapják lencsevégre, abban semmi kivetnivalót nem látnak a kormány illetékesei, csak „az elnököt támadják”. Amikor az Európai Bizottság országjelentésében rámutatott a hatalom korrupt üzelmeire, Ana Brnabic kormányfő szerint „semmi konkrétum” nem szerepelt a dokumentumban. Amikor pedig egy független szervezet mutatta ki, a kormány leépíti a demokráciát, Vucicék egy megmondóembere azzal próbálta leszerelni a bírálatokat: mivel az egy göteborgi intézettől származik, a bírálat nem is lehet hiteles.

És ez így megy, sajnos messze nem csak Szerbiában. Rendkívül káros lenne azonban, ha a politikai vezető szinonimája immár a hazug ember lenne.