Macron és Erdogan számos konfliktusban egymásnak feszül

Ebben szerepet játszik az is, hogy nagyratörőek, de eltérő értékrendet vallanak.

Egykor hatalmas birodalmak becsvágyó örökösei, akik határozott külpolitikát folytatnak és világos vízióval rendelkeznek – ilyesfajta hasonlóságok fedezhetők fel Emmanuel Macron francia elnök és Recep Tayyip Erdogan török államfő között. A két vezető közelmúltbeli nyilatkozatai alapján azonban arra lehet következtetni, hogy egyikük sem tekint rokon lélekként a másikra, hiszen rendszeresen provokációval, bajkeveréssel és felelőtlen lépések megtételével vádolják egymást. A kölcsönös bírálatokhoz hozzájárul, hogy szögesen ellentétes világnézeteket képviselnek: a centrista Macron politikáját a szigorú francia világiasság eszméje az úgynevezett „laïcité” hatja át, míg Erdogan a politikai iszlám, vagyis az iszlamizmus megtestesítőjének tekinthető. Az ideológiai különbségek részben arra is magyarázatot adnak például, hogy a líbiai konfliktusban miért állnak ellentétes oldalakon: a tripoli kormány részben iszlamista elemekből áll, a francia elnök a lázadók támogatásával ezért a megdöntésükre törekszik, míg a török államfő – ugyanazon okból – a hatalomban maradásukat segíti elő. Macron – más nyugati vezetőkhöz hasonlóan – úgy tűnik, abban hisz, hogy az arab világ nem érett meg a demokráciára, és csak az erőskezű vezetők biztosíthatják a stabilitást, akik – akár súlyos jogtiprások árán – megrendszabályozzák a lakosságot. Erdogan sem mondható a liberális demokrácia zászlóvivőjének, ám az iszlamizmust sanyargató arab diktatúrák helyett a török modell elterjedését látná szívesen.

Hiba lenne azonban azt hinni, hogy a francia és a török elnök szembenállása pusztán az eltérő világnézetekből fakad, Líbiában például Macron álláspontját befolyásolja az is, hogy a felkelők birtokolják az olajban gazdag keleti országrészt, ahol a Total francia olajvállalatnak vannak érdekeltségei, amit a lázadók győzelme esetén akár tovább is bővíthetne. Erdogan politikájára mindeközben az is hatással van, hogy Törökország tavaly egy számára igen kedvező megállapodást kötött a líbiai kormánnyal a földközi-tengeri kizárólagos gazdasági övezetek felosztásáról.

A két NATO-szövetséges számos további diplomáciai viszályban vagy éppen háborúban feszül egymásnak, amelyben szerepet játszik az is, hogy a két vezető erőn felül igyekszik geopolitikai tényező lenni. A földközi-tengeri gázmezők körüli vitában például Franciaország az EU meghatározó hatalmaként teljes mellszélességgel a térségbeli uniós tagállamok oldalára állt, illegálisnak minősítve a Ciprus partjainál végzett török próbafúrásokat, Törökország pedig – nyilvánvalóan saját érdekeit képviselve – igényt formál a gázkincsekre. Szíriában Párizs az Iszlám Állam elleni harc legfontosabb partnereként tekint a Szíriai Demokratikus Erők nevű kurd-arab ernyőszervezetre, míg Ankara saját területi integritását veszélyeztető terrorszervezetként tartja számon azt. A Hegyi-Karabahért folytatott azeri-örmény háborúban a török vezetés a vele szövetséges Azerbajdzsán pártját fogja, miközben a diplomáciai nagyhatalomként fellépő francia kormány közvetíteni próbál.

Mindazonáltal Macronnak és Erdogannak is kifejezetten érdeke fűződik ahhoz, hogy kidomborítsa a kettőjük és nemzeteik szembenállásának ideológiai vetületét, hiszen ezzel saját hazájukban növelhetik népszerűségüket. Európában az iszlám elleni fellépés a szélsőjobbtól csábíthat el szavazatokat, míg Törökországban együtt tarthatja a kormánypárt szavazatait az iszlám melletti határozott kiállás. A dinamika már 2017-ben is megfigyelhető volt; akkor az alkotmánymódosító népszavazásra kampányoló török elnök a parlamenti választásokra készülő Mark Rutte holland kormányfővel akasztotta össze a bajszát. A viszály abból eredt, hogy a holland hatóságok nem engedték kampányolni a török politikusokat, Erdogan ezért fasisztának és „náci származékoknak” titulálta a hollandokat, amit Rutte elfogadhatatlannak nevezett.

Jelen esetben is az látható, hogy a jóval konfrontatívabb természetű török elnök kezdeményez szócsatákat. Az iszlám világ felkent vezetőjeként viselkedő Erdogannak ilyen szempontból kifejezetten kapóra jön, hogy Macron a közelmúltban több kritikus megjegyzést tett a második legnagyobb világvallásra. A török elnök válaszul a muszlimok nevében kikérte magának, hogy a francia államfő az iszlám válságáról beszélt, illetve bejelentette, hogy fellép az integráció akadályának tekintett iszlám szeparatizmus ellen.

Macron sem riad vissza azonban a személyeskedéstől: a hegyi-karabahi konfliktus kapcsán például azt mondta, számon kéri Erdoganon, hogy Törökország miért küld dzsihádistákat a hadszíntérre. Az ügy pikantériája, hogy a francia elnök azokat az Ankarához kötődő zsoldosokat minősítette dzsihádistáknak, akikre a szíriai polgárháború kontextusában egyszerűen csak felkelőkként szokott hivatkozni.

Mindezek alapján valószínűtlen, hogy Macron és Erdogan valaha is megtalálnák a közös hangot, sőt a 2022-ben esedékes francia-, illetve a 2023-ra tervezett török elnökválasztások közeledtével várhatóan csak még harsányabbá válik csörtéjük.