Előfizetés

Macron és Erdogan számos konfliktusban egymásnak feszül

Rostoványi András
Publikálás dátuma
2020.10.16. 09:00
Erdogan és Macron egyaránt erőn felül igyekszik növelni országa befolyását, de általában ellentétes oldalra helyezkednek
Fotó: Presidency of Turkey / AFP / Anadolu Agency
Ebben szerepet játszik az is, hogy nagyratörőek, de eltérő értékrendet vallanak.
Egykor hatalmas birodalmak becsvágyó örökösei, akik határozott külpolitikát folytatnak és világos vízióval rendelkeznek – ilyesfajta hasonlóságok fedezhetők fel Emmanuel Macron francia elnök és Recep Tayyip Erdogan török államfő között. A két vezető közelmúltbeli nyilatkozatai alapján azonban arra lehet következtetni, hogy egyikük sem tekint rokon lélekként a másikra, hiszen rendszeresen provokációval, bajkeveréssel és felelőtlen lépések megtételével vádolják egymást. A kölcsönös bírálatokhoz hozzájárul, hogy szögesen ellentétes világnézeteket képviselnek: a centrista Macron politikáját a szigorú francia világiasság eszméje az úgynevezett „laïcité” hatja át, míg Erdogan a politikai iszlám, vagyis az iszlamizmus megtestesítőjének tekinthető. Az ideológiai különbségek részben arra is magyarázatot adnak például, hogy a líbiai konfliktusban miért állnak ellentétes oldalakon: a tripoli kormány részben iszlamista elemekből áll, a francia elnök a lázadók támogatásával ezért a megdöntésükre törekszik, míg a török államfő – ugyanazon okból – a hatalomban maradásukat segíti elő. Macron – más nyugati vezetőkhöz hasonlóan – úgy tűnik, abban hisz, hogy az arab világ nem érett meg a demokráciára, és csak az erőskezű vezetők biztosíthatják a stabilitást, akik – akár súlyos jogtiprások árán – megrendszabályozzák a lakosságot. Erdogan sem mondható a liberális demokrácia zászlóvivőjének, ám az iszlamizmust sanyargató arab diktatúrák helyett a török modell elterjedését látná szívesen. Hiba lenne azonban azt hinni, hogy a francia és a török elnök szembenállása pusztán az eltérő világnézetekből fakad, Líbiában például Macron álláspontját befolyásolja az is, hogy a felkelők birtokolják az olajban gazdag keleti országrészt, ahol a Total francia olajvállalatnak vannak érdekeltségei, amit a lázadók győzelme esetén akár tovább is bővíthetne. Erdogan politikájára mindeközben az is hatással van, hogy Törökország tavaly egy számára igen kedvező megállapodást kötött a líbiai kormánnyal a földközi-tengeri kizárólagos gazdasági övezetek felosztásáról. A két NATO-szövetséges számos további diplomáciai viszályban vagy éppen háborúban feszül egymásnak, amelyben szerepet játszik az is, hogy a két vezető erőn felül igyekszik geopolitikai tényező lenni. A földközi-tengeri gázmezők körüli vitában például Franciaország az EU meghatározó hatalmaként teljes mellszélességgel a térségbeli uniós tagállamok oldalára állt, illegálisnak minősítve a Ciprus partjainál végzett török próbafúrásokat, Törökország pedig – nyilvánvalóan saját érdekeit képviselve – igényt formál a gázkincsekre. Szíriában Párizs az Iszlám Állam elleni harc legfontosabb partnereként tekint a Szíriai Demokratikus Erők nevű kurd-arab ernyőszervezetre, míg Ankara saját területi integritását veszélyeztető terrorszervezetként tartja számon azt. A Hegyi-Karabahért folytatott azeri-örmény háborúban a török vezetés a vele szövetséges Azerbajdzsán pártját fogja, miközben a diplomáciai nagyhatalomként fellépő francia kormány közvetíteni próbál. Mindazonáltal Macronnak és Erdogannak is kifejezetten érdeke fűződik ahhoz, hogy kidomborítsa a kettőjük és nemzeteik szembenállásának ideológiai vetületét, hiszen ezzel saját hazájukban növelhetik népszerűségüket. Európában az iszlám elleni fellépés a szélsőjobbtól csábíthat el szavazatokat, míg Törökországban együtt tarthatja a kormánypárt szavazatait az iszlám melletti határozott kiállás. A dinamika már 2017-ben is megfigyelhető volt; akkor az alkotmánymódosító népszavazásra kampányoló török elnök a parlamenti választásokra készülő Mark Rutte holland kormányfővel akasztotta össze a bajszát. A viszály abból eredt, hogy a holland hatóságok nem engedték kampányolni a török politikusokat, Erdogan ezért fasisztának és „náci származékoknak” titulálta a hollandokat, amit Rutte elfogadhatatlannak nevezett. Jelen esetben is az látható, hogy a jóval konfrontatívabb természetű török elnök kezdeményez szócsatákat. Az iszlám világ felkent vezetőjeként viselkedő Erdogannak ilyen szempontból kifejezetten kapóra jön, hogy Macron a közelmúltban több kritikus megjegyzést tett a második legnagyobb világvallásra. A török elnök válaszul a muszlimok nevében kikérte magának, hogy a francia államfő az iszlám válságáról beszélt, illetve bejelentette, hogy fellép az integráció akadályának tekintett iszlám szeparatizmus ellen. Macron sem riad vissza azonban a személyeskedéstől: a hegyi-karabahi konfliktus kapcsán például azt mondta, számon kéri Erdoganon, hogy Törökország miért küld dzsihádistákat a hadszíntérre. Az ügy pikantériája, hogy a francia elnök azokat az Ankarához kötődő zsoldosokat minősítette dzsihádistáknak, akikre a szíriai polgárháború kontextusában egyszerűen csak felkelőkként szokott hivatkozni. Mindezek alapján valószínűtlen, hogy Macron és Erdogan valaha is megtalálnák a közös hangot, sőt a 2022-ben esedékes francia-, illetve a 2023-ra tervezett török elnökválasztások közeledtével várhatóan csak még harsányabbá válik csörtéjük.

Teljes a zűrzavar Lukasenko fejében

Árpási Bence
Publikálás dátuma
2020.10.16. 08:30

Fotó: STR / AFP
Egyre kellemetlenebb a tüntetők ellenállása az országot évtizedek óta irányító elnöknek. Szemmel láthatóan kapkod és Moszkva útmutatását is hiába várja.
Mint arról a Népszava is beszámolt, a minap ultimátumot adott a fehérorosz diktátornak a Litvániába száműzött ellenzéki vezető. Szvetlána Tyihanovszkaja országos blokádot és országos sztrájkot helyezett kilátásba, amennyiben október 25-ig nem távozik hatalmából az elnök.  
A követelés alighanem egy újabb gond Lukasenkónak, aki az utóbbi hetekben egymásnak teljesen ellentmondó gesztusokat és lépéseket tesz.

Hiába várja az orosz útmutatást
Fotó: SERGEI GUNEYEV / AFP
Egyik pillanatban fegyverrel a kezében pózolt egy demonstráció közelében, nem sokkal később már a legnagyobb bázisdemokratákat is megszégyenítve arról szónokolt, hogy az egész népet képviselő népi gyűlést kell választani az ország alkotmányának módosításához. Az ellenzéki politikusokról a múlt hónapban azt sem tudta, „kik azok az emberek”, most pedig a börtönben kereste fel őket, ahol állítólag alkotmányügyi kérdésekben tárgyalt velük.   
Lukasenko zavarodott, időt akar nyerni, de eközben nem eléggé türelmes és emiatt kapkod

– mondta el a Népszavának Sz. Bíró Zoltán történész. Az Oroszország- szakértő szerint stabilizálni akarja a helyzetét, de nem tudja, milyen lépések vezethetnének ehhez. Emiatt pedig sok esetben keverednek azok a lépések, amelyek egyfelől a puhulás és a konszenzuskeresés látszatát, másfelől a brutalitás és a keménykedés jeleit mutatják. Sz. Bíró Zoltán szerint ez a zavarodottság jórészt annak következménye, hogy a belorusz diktátor egyre jobban elveszíti kapcsolatát a valósággal, félreérti helyzetét, és olyan történetekkel áll elő, amiknek vajmi kevés köze van a valósághoz. Hetekkel korábban egy olyan lehallgatott telefonbeszélgetéssel hozakodott elő, amelyben egy lengyel és egy német férfi arról beszél egymással, hogy Lukasenko „keményebb diónak” bizonyult, mint azt gondolták. A párbeszédet a minszki vezér annak bizonyítékaként próbálta előadni, hogy az utcai tüntetéssorzatot Nyugatról irányítják. Sz. Bíró Zoltán szerint a beszélgetés hallatlan mulatságos volt, és érződött rajta, hogy annak kiötlői milyen sokáig törhették a fejüket azon, miként is emlegessék abban Lukasenkót. Az eredmény: mémek sora lett. A diktátor meseszövő kedve azóta sem hagyott alább. A napokban az erőszakszervezetek vezetőivel tartott tanácskozáson már azt fejtegette, hogy az ellenzéki vezető, Tyihanovszkaja neki köszönheti az életét, mert tudomására jutott, hogy „szakrális” gyilkosság készül ellene, ezért rögtön stábjához küldte legjobb embereit, akik védelmük alá vették, majd átvitték Litvániába. Persze nem hiányozhatott az ellenfeleiről is gondoskodó Lukasenkoa képe. Ezért aztán azt is elmesélte, hogy az állami vállalatok vezetőitől maga gyűjtött össze 15 ezer dollárt, amit odaadtak Tyihanovszkajának, hogy ne legyenek Vilniusban megélhetési gondjai. Olyanok ezek a történetek, mint Mrozek színművei, merő abszurditások – vélekedett a szakértő.   
Mindeközben a továbbra is rendkívül feszült helyzetben bármikor bekövetkezhet valamilyen provokáció.

A propaganda szerint a tüntetéseket nyugatról szervezik
Fotó: STRINGER / AFP or licensors
Könnyen előfordulhat, Lukasenko megpróbálja demonstrálni, hogy milyen veszélyes és agresszív is az ellenzék. Ez pedig felhatalmazást adhatna a tüntetők elleni még keményebb fellépésre, és talán a közvéleményt is a tiltakozók ellen hangolná. Az ellenzék azonban következetesen kitart eddigi békés magatartása mellett, és nem hagyja provokálni magát. A tüntetők nem erőszakoskodnak, helyette roppant változatosan és szellemesen kigúnyolják a diktátort, „deszakralizálják” Lukasenkót. A demonstrálók már csak azért is óvatosak, mert tudják, ha erőszakra erőszakkal válaszolnának, akkor elszabadul a pokol, és a hatalom még erőszakosabbá válik. A diktátor nyilván szeretné, ha a tüntetők végre agresszívvá válnának, de azok tudják, hogy mivel járna az. Az ellenzék – bármennyire fegyelmezett is – védtelen a provokációkkal szemben, mert „az olyan típusú autokráciákban, mint amilyen a belorusz is, sosem lehet tudni, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a békés tüntetők helyett a hatalom által megfizetett provokátorok ’reagálnak’ erőszakosan a karhatalmi fellépésre. Csak remélni lehet, hogy a külső nyomás – és ez jöhet akár Moszkva felől is – féken tartja Lukasenkót, bár az utóbbira semmi garancia nincsen.” – fogalmazott Sz. Bíró Zoltán. Ugyanakkor mintha Oroszország is bizonytalan lenne. Putyin úgy tűnik, kivár és próbál időt nyerni. A történész úgy látja, Moszkvának ez ahhoz kell, hogy megtalálja, és „felépítse” azt a belorusz politikust, aki Lukasenko helyére léphet, és akiben kellő garanciát lát arra, hogy Belaruszt nem fordítja el Oroszországtól.   
„Egyelőre azonban még az sem látszik, hogy miként lehetne Lukasenkót úgy lecserélni, hogy az új, Moszkva iránt lojális vezető mögött demokratikus legitimáció álljon.

A tüntetők egy olyan új választás eredményét aligha fogadnának el, amit Lukasenko elnöksége mellett tartanának meg. Az sem látszik járható útnak, hogy a diktátor felügyelete mellett módosítsák az alkotmányt, majd tartsanak választást. Ebből a patthelyzetből nehéz lesz kilépni. Ráadásul a Kreml más okok miatt sincs könnyű helyzetben. Egyszerre több problémával is szembe kell néznie. Itt van Navalnij-ügy, a kiújult azeri-örmény háború, és az elcsalt választás nyomán kialakult kaotikus kirgizisztáni helyzet. Ennyi feladattal pedig nehéz lesz Moszkvának megbirkóznia.

Szabad szemmel: Trump, Orbán és az "átváltozóművész társak"

Szelestey Lajos
Publikálás dátuma
2020.10.16. 07:59

A Die Zeit szerint az amerikai, az orosz és a török elnök Orbán Viktorral együtt a politikai átváltozás nagymesterei. Nemzetközi lapszemle.
Le Monde Az Európai Tanács diszkréten azon dolgozik, hogy elhárítsa a lengyel vétót, miután Kaczynski kilátásba helyezte, hogy megfúrja az újjáépítési tervet, ha azt bármilyen formában a jogállam tiszteletben tartásához kötik. Ez az egyik legfőbb téma a ma záruló brüsszeli csúcstalálkozón, habár hivatalosan nem szerepel a napirenden. De hát nehezen alakul a 750 milliárd eurós csomag ügye, akárcsak a hosszú távú költségvetésé. Miközben továbbra is érezteti hatását a tavaszi zárlat, amely gyakorlatilag leállította a világgazdaságot, ám már jön az újabb hullám, így nagyon is sürgős volna a segítség. Egy uniós diplomata szerint azért nem tárgyalnak ezúttal hivatalosan a kérdésről, mert akkor megint csak látszana a mély megosztottság, és csak még nehezebb lenne kompromisszumra jutni. Ezért a színfalak mögött igyekeznek közelíteni az álláspontokat. Merkel józanságra szólította fel a partnereket. A viszály fő forrása az előirányzott jogállami mechanizmus: Orbán kijelentette, hogy abba semmiképpen sem mehet bele, még akkor sem, ha ez a segélyterv kudarcát vonja maga után. Varsó felsorakozott Budapest mögé. Más tagállamok, így a takarékos négyek és a finnek, enélkül viszont nem adják áldásukat az elképzelésre. Varga Judit szerint azonban csupán arról van szó, hogy ily módon álcázzák: nem értenek egyet az EU eladósodásával, vagyis csak ürügyként használják a vitát. Mindenesetre a nemzeti parlamentek nem kezdtek hozzá a csomag jóváhagyásához, a labda visszakerült az EP és a Tanács egyeztető fórumára. De a legtöbben Strasbourgban is ragaszkodnak ahhoz, hogy a támogatásokat csak akkor kaphassák meg a kormányok, ha eleget tesznek a közös elveknek. Ezen felül 39 milliárd euróval megemelnék a költségvetés összegét, amiről a négyek hallani sem akarnak. Egy uniós forrás szerint azonban a két pénzügyi tervezet annyira húsbavágó, hogy azokat senki sem veszélyeztetheti komolyan. Ám baleset mindig bekövetkezhet a bonyolult alkudozás során. 
Die Welt  A konzervatív lap azt ajánlja, hogy az EU ne sokat civakodjon a jogállami mechanizmusról, mert azzal csak saját magát gyengíti. A mostani csúcskonferenciának is az a kulcskérdése, hogy ki, mennyi pénzt és kinek oszthat szét, de a megoldást gyorsan meg kell találni, különben csak sokasodnak a problémák. De hát sok pénzről, így hatalomról és azzal együtt az unió jövőjéről van szó. Az EP jelentős beleszólást akar magának a költségvetésbe, mert annál nagyobb lesz a saját befolyása, és annál gyorsabban halad a földrész a föderális állam felé. A tanács ezzel szemben védi a tagországok kiváltságait, illetve saját hatalmát, amelynek révén egyfajta szenátusként, felsőházként működik. A testület a korábbi válságok során, nem utolsósorban Merkelnek köszönhetően ráerősített saját fontosságára. Legutóbb azzal, hogy elfogadta a gazdasági újjáépítési csomagot. A hétéves büdzsében pedig össze akar vonni jó pár, jövőbe mutató tételt. Strasbourg azonban tiltakozik ez ellen, továbbá ragaszkodik a jogállami kritériumokhoz. Ami ellen viszont főként Magyarország és Lengyelország ágál. Ha az EP érvényesíteni tudja a maga álláspontját, azzal az EU szétesését kockáztatja. Merthogy a budapesti, varsói és egyéb kelet-európai populisták nem fogadják el a „brüsszeli diktátumot”. Moszkva hangosan támogatja őket - Peking fű alatt, Washington és London pedig egészen titokban. Mivel ők – más-más okokból ugyan -, de valamennyien az unió meggyengítésére törekszenek. Közben Brüsszel külpolitikai kihívásokkal szembesül, bármerre is néz az ember. Nem beszélve az új migrációs megállapodásról. Ennélfogva még sosem volt ennyire lényeges az európai egység. Ám a céllal ellentétes, ha ebben a helyzetben bárki az elveken lovagol. A parlamentnek és a tanácsnak kompromisszumra kell jutnia, ami több pénzt és kevesebb jogállami feltételt jelent. Lesz más alkalom, hogy megvívjanak a demokratikus normák ügyében. És minél több pénzt tud bedobni Strasbourg, annál erőteljesebben tud fellépni a kérdésben. Ezért időnként meg kell határoznia a maga számára a fontossági sorrendet.
Project Syndicate Európa hiába szorgalmazza a német-francia tandemet, a két ország érdekei túlságosan is eltérnek egymástól ahhoz, hogy Berlin és Párizs az együttműködés motorja legyen. Arról nem beszélve, hogy még ha egy irányba húznának is, az egyhangú döntéshozatal elve miatt az EU sosem lehet stratégiai szereplő a világpolitikában. Ezt fejti ki Josef Joffe, a Die Zeit kiadói tanácsának tagja. Hogy a németek és a franciák mást és mást akarnak, azt egyáltalán nem tartja meglepőnek, mert a kérdés az, hogy ki vezessen kettejük közül. Erre kétségtelenül igényt tart a hiperaktív Macron, a keményen robotoló Merkel viszont a német szempontokat hangsúlyozza, ami persze összefügg kettejük eltérő személyiségével is. A francia vezető flörtölt Trumppal, Putyinnal és Hszivel, a kínai elnökkel is, hogy azután csalódjon mind a háromban. Országa nincs az ő súlycsoportjukban, a kancellár viszont távolságot tartott a hármaktól. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ennyi tagállam mellett az EU-n belül csakis a legkisebb közös nevezőt lehet elérni külpolitikai kérdésekben, legyen szó legutóbb például az Oroszország vagy Belarusz elleni szankciókról. Utóbbiakat Ciprus gátolta, de ezt előre lehetett tudni. Hiszen a szigetország az oroszok gazdasági gyarmata, Lukasenko ugyanakkor Putyin üzletfele. Ezért a megszületett megtorló intézkedések nem olyanok, hogy azok miatt a fehérorosz elnök kénytelen volna szedni a sátorfáját. A kisebb tagállamok vonakodásában az is tetten érhető, hogy félnek Berlin és Párizs uralmától. Így amíg nem jön létre az Európai Egyesült Államok, addig a nemzeti kormányok nem engednek beleszólást a többségnek a saját kulcsfontosságú stratégiai kérdéseikbe.
Die Zeit Az amerikai, az orosz és a török elnök megalakította a nacionalista Internacionálét. Orbánnal együtt az a közös jellemzőjük, hogy a politikai átváltozás mesterei. Képesek ráállni bármilyen irányvonalra, csak megtarthassák a hatalmat. Liberálisként kezdték, de manapság a nacionalizmust hirdetik. Nem mintha hinnének benne, de az szolgálja legjobban az érdekeiket. Ezen nem változtatott a koronajárvány sem, pedig úgy nézett ki, hogy kudarcot vallanak az első olyan válságban, amelyet nem ők gerjesztettek mesterségesen. Együttműködnek a színfalak mögött, simán felhívják egymást, noha a külvilág felé úgy jelennek meg, hogy országaik geostratégiai versenyben állnak egymással. Még tavasszal, a járvány kezdetén is a nacionalista reflexek mozgatták őket. Leengedték a határsorompókat, nem győzték az idegeneket okolni a fertőzésért. De kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy a nacionalizmus nem orvosolja a ragályt. Ám megint csak megtalálták a kiutat. Putyin azzal tündököl, hogy Oroszország dolgozta ki a Covid-19 első ellenszerét, persze, hogy az mennyire hatásos, azt senki sem tudja megmondani. Emellett a propaganda azt harsogja, hogy az zűrzavar uralkodik, bezzeg az oroszoknál hozzáértés és nyugalom jellemzi a dolgokat. A válság gyakorlati elhárítása azonban a helyi polgármesterekre marad. Arról sem sűrűn számol be az orosz állami tévé, hogy vidéken tüntetések vannak. Az elnök inkább katonai díszszemléken feszít. Mindazonáltal a nacionalista stratégia sem örök időkre szól. Trump most éppen azzal próbálkozik, hogy hívei számára egyfajta újjászületésként adja be felgyógyulását. Ő, akitől a vallás igencsak messze esik. De nem kétséges, hogy az átváltozó művésztársak az ő győzelmét akarják a jövő hónap első keddjén.
Putyin azzal tündököl, hogy Oroszország dolgozta ki a Covid-19 első ellenszerét, persze, hogy az mennyire hatásos, azt senki sem tudja megmondani. Emellett a propaganda azt harsogja, hogy az USA-ban zűrzavar uralkodik, bezzeg az oroszoknál hozzáértés és nyugalom jellemzi a dolgokat. A válság gyakorlati elhárítása azonban a helyi polgármesterekre marad. Arról sem sűrűn számol be az orosz állami tévé, hogy vidéken tüntetések vannak. Az elnök inkább katonai díszszemléken feszít. Mindazonáltal a nacionalista stratégia sem örök időkre szól. Trump most éppen azzal próbálkozik, hogy hívei számára egyfajta újjászületésként adja be felgyógyulását. Ő, akitől a vallás igencsak messze esik. De nem kétséges, hogy az átváltozóművész társak az ő győzelmét akarják a jövő hónap első keddjén.
Der Standard Veszélyben van a világ által nagyra becsült USA, ha netán Trump győz alig két hét múlva. Erre figyelmeztet az osztrák polgári újságírás nagyasszonya, a Páneurópai Mozgalom Alapítójának özvegye. Barbara Coudenhove-Kalergi cseppet sem rejti véka alá, hogy abban bízik: az USA történelmében csupán epizód lesz a jelenlegi elnök. Hiszen az egykor csodált ország az elmúlt 4 évben rengeteget vesztett nemzetközi tekintélyéből. Még az USÁ-val különleges viszonyt ápoló Nagy-Britanniában is csupán az emberek 41 %-a van jó véleménnyel róla, a németeknél pedig mindössze 26 %. A korlátlan lehetőségek hazájáról. Márpedig ez hatalmas zuhanás, miközben a szerző elárulja, hogy a háború után meghatározó élmény volt számára találkozni Amerikával, annak képviselőivel. Például amikor Bécsben a Sacher Szálló mellett megnyílt az amerikai könyvtár és ott első ízben tapasztalhatta meg, milyen is a független újságírás. Mint írja, Ausztria az Egyesült Államoktól tanulta a demokráciát. Napjainkban viszont csak pislog a világ, mert az elnök arcátlanul hazudozik és egy világhatalom nem kívánja betölteni a saját nemzetközi szerepét. Komoly veszélybe került az a demokrácia, amely korábban mindenki számára „világítótoronyként” szolgált. Jön a választás, ám senki sem tudja, hogy az mennyire lesz tisztességes, és nem vezet-e káoszhoz. Pesszimisták polgárháborút idéző összecsapások lehetőségét sem zárják ki, miután Trump rasszista, fehér katonai csoportokat bujtogat. Michiganben egy ilyen szervezet a napokban már megpróbálta elrabolni a kormányzónőt. De az amerikai demokrácia gyökerei mélyek, a civil társadalom erős, és feledhetetlen példák sorakoznak, Lincolntól Obamáig. Vagyis él az az Amerika, amelyet a nagyvilág tisztel, de veszély fenyegeti.
Reuters Az Európai Bíróság főügyésze a magyar, illetve a lengyel kormánynak ad igazat a bizottsággal kialakult adóvitában. Brüsszel azért vitte a sajtóreklámokra kivetett magyar, illetve a kiskereskedelmi forgalomra kirótt lengyel közteher ügyét a luxemburgi testület elé, mert úgy ítélte meg, hogy mindkettő jogtalan előnyhöz juttatja a piac kisebb szereplőit, hiszen az adót sávosan állapították meg. A szakvélemény azonban rámutat, hogy ennek a módszernek egyaránt vannak előnyei és hátrányai, de egyre inkább alkalmazzák másutt is. Az EU például ilyen alapon készül megadóztatni a digitális szolgáltatókat. Az EU legfőbb ítélőszéke általában követi saját szakértője ajánlásait. Legutóbb például akkor, amikor Julianne Kokott törvénysértőnek minősítette a Lex CEU-t.