Teljes a zűrzavar Lukasenko fejében

Egyre kellemetlenebb a tüntetők ellenállása az országot évtizedek óta irányító elnöknek. Szemmel láthatóan kapkod és Moszkva útmutatását is hiába várja.

Mint arról a Népszava is beszámolt, a minap ultimátumot adott a fehérorosz diktátornak a Litvániába száműzött ellenzéki vezető. Szvetlána Tyihanovszkaja országos blokádot és országos sztrájkot helyezett kilátásba, amennyiben október 25-ig nem távozik hatalmából az elnök.

Egyik pillanatban fegyverrel a kezében pózolt egy demonstráció közelében, nem sokkal később már a legnagyobb bázisdemokratákat is megszégyenítve arról szónokolt, hogy az egész népet képviselő népi gyűlést kell választani az ország alkotmányának módosításához. Az ellenzéki politikusokról a múlt hónapban azt sem tudta, „kik azok az emberek”, most pedig a börtönben kereste fel őket, ahol állítólag alkotmányügyi kérdésekben tárgyalt velük.

– mondta el a Népszavának Sz. Bíró Zoltán történész. Az Oroszország- szakértő szerint stabilizálni akarja a helyzetét, de nem tudja, milyen lépések vezethetnének ehhez. Emiatt pedig sok esetben keverednek azok a lépések, amelyek egyfelől a puhulás és a konszenzuskeresés látszatát, másfelől a brutalitás és a keménykedés jeleit mutatják. Sz. Bíró Zoltán szerint ez a zavarodottság jórészt annak következménye, hogy a belorusz diktátor egyre jobban elveszíti kapcsolatát a valósággal, félreérti helyzetét, és olyan történetekkel áll elő, amiknek vajmi kevés köze van a valósághoz.

Hetekkel korábban egy olyan lehallgatott telefonbeszélgetéssel hozakodott elő, amelyben egy lengyel és egy német férfi arról beszél egymással, hogy Lukasenko „keményebb diónak” bizonyult, mint azt gondolták. A párbeszédet a minszki vezér annak bizonyítékaként próbálta előadni, hogy az utcai tüntetéssorzatot Nyugatról irányítják. Sz. Bíró Zoltán szerint a beszélgetés hallatlan mulatságos volt, és érződött rajta, hogy annak kiötlői milyen sokáig törhették a fejüket azon, miként is emlegessék abban Lukasenkót. Az eredmény: mémek sora lett. A diktátor meseszövő kedve azóta sem hagyott alább. A napokban az erőszakszervezetek vezetőivel tartott tanácskozáson már azt fejtegette, hogy az ellenzéki vezető, Tyihanovszkaja neki köszönheti az életét, mert tudomására jutott, hogy „szakrális” gyilkosság készül ellene, ezért rögtön stábjához küldte legjobb embereit, akik védelmük alá vették, majd átvitték Litvániába. Persze nem hiányozhatott az ellenfeleiről is gondoskodó Lukasenkoa képe. Ezért aztán azt is elmesélte, hogy az állami vállalatok vezetőitől maga gyűjtött össze 15 ezer dollárt, amit odaadtak Tyihanovszkajának, hogy ne legyenek Vilniusban megélhetési gondjai. Olyanok ezek a történetek, mint Mrozek színművei, merő abszurditások – vélekedett a szakértő.

Könnyen előfordulhat, Lukasenko megpróbálja demonstrálni, hogy milyen veszélyes és agresszív is az ellenzék. Ez pedig felhatalmazást adhatna a tüntetők elleni még keményebb fellépésre, és talán a közvéleményt is a tiltakozók ellen hangolná. Az ellenzék azonban következetesen kitart eddigi békés magatartása mellett, és nem hagyja provokálni magát. A tüntetők nem erőszakoskodnak, helyette roppant változatosan és szellemesen kigúnyolják a diktátort, „deszakralizálják” Lukasenkót. A demonstrálók már csak azért is óvatosak, mert tudják, ha erőszakra erőszakkal válaszolnának, akkor elszabadul a pokol, és a hatalom még erőszakosabbá válik. A diktátor nyilván szeretné, ha a tüntetők végre agresszívvá válnának, de azok tudják, hogy mivel járna az.

Az ellenzék – bármennyire fegyelmezett is – védtelen a provokációkkal szemben, mert „az olyan típusú autokráciákban, mint amilyen a belorusz is, sosem lehet tudni, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a békés tüntetők helyett a hatalom által megfizetett provokátorok ’reagálnak’ erőszakosan a karhatalmi fellépésre. Csak remélni lehet, hogy a külső nyomás – és ez jöhet akár Moszkva felől is – féken tartja Lukasenkót, bár az utóbbira semmi garancia nincsen.” – fogalmazott Sz. Bíró Zoltán.

Ugyanakkor mintha Oroszország is bizonytalan lenne. Putyin úgy tűnik, kivár és próbál időt nyerni. A történész úgy látja, Moszkvának ez ahhoz kell, hogy megtalálja, és „felépítse” azt a belorusz politikust, aki Lukasenko helyére léphet, és akiben kellő garanciát lát arra, hogy Belaruszt nem fordítja el Oroszországtól.

A tüntetők egy olyan új választás eredményét aligha fogadnának el, amit Lukasenko elnöksége mellett tartanának meg. Az sem látszik járható útnak, hogy a diktátor felügyelete mellett módosítsák az alkotmányt, majd tartsanak választást. Ebből a patthelyzetből nehéz lesz kilépni.

Ráadásul a Kreml más okok miatt sincs könnyű helyzetben. Egyszerre több problémával is szembe kell néznie. Itt van Navalnij-ügy, a kiújult azeri-örmény háború, és az elcsalt választás nyomán kialakult kaotikus kirgizisztáni helyzet. Ennyi feladattal pedig nehéz lesz Moszkvának megbirkóznia.