Victor, a Vörös Elvis

Nem lehetett próféta a saját hazájában, az Egyesült Államokban, de külföldön elképesztő karriert futott be Dean Reed (1938–86) énekes-színész. A vasfüggönytől keletre sokáig a legnépszerűbb amerikai volt, sztárolt tiniideál. Marxista meggyőződése miatt úgy becézték: a Vörös Elvis.

Dean Reed „előadóművész, ismert amerikai származású, NDK-ban élő békeharcos” nagy sikerű koncertet adott a pesti Műegyetem Münnich Ferenc Kollégiumában, adta hírül az MTI 1975. szeptember 30-án. Az Országos Béketanács hívta meg, a látogatásról beszámolt a Magyar Televízió is. Négy évvel később telt ház előtt lépett fel a Népstadionban, a SZÚR-on (fiatalabb olvasóink kedvéért: a színészek és újságírók labdarúgó-mérkőzéséhez kapcsolódó rendezvényen). Amikor a hetvenezres tömeg éltette, aligha gondolta, hogy a csúcsról már csak lefelé vezet az út. Fénykorában világhírességek kedvelték, Che Guevara, Tyereskova, Arafat. Gojko Mitićcsel forgatott, Kovács Katival énekelt duettet. Ám csillaga leáldozott, élete tragikus véget ért.

Denver Kid marxista lesz

A leendő sztár Coloradóban született, egy csirkefarmon nőtt föl. Tizenkét évesen tanult meg gitározni, ami persze nem kivételes arrafelé. Az egyetemet hamar otthagyta, bárokban zenélt Denver Kid művésznéven. Dalait helyi rádiók játszották. A jóképű, jó hangú fiatalember kinőtte a szűkös vidéki kereteket, Los Angelesbe ment szerencsét próbálni. Érzelmes szerzeményeivel a slágerlista 96. helyéig jutott, följebb nem. Ám amikor 1961-ben a Capitol Records dél-amerikai turnét szervezett neki, egy csapásra minden megváltozott. Ami az Egyesült Államokban tucatprodukciónak számított, az ott szenzációként hatott.

Chilei rádióállomások élőben közvetítették az érkezését, 58 rendőr óvta felhevült rajongóinak tömegétől. Buenos Aires repterén tízezrek tolongtak, hogy vethessenek rá egy pillantást. Akkora volt az érdeklődés, hogy koncertjeit futballstadionokba helyezték át. Az ünnepelt nem sokat habozott, megtanult spanyolul, és Argentínában telepedett le. Lubickolt a sikerben: lemezei jelentek meg, szappanoperákban kapott szerepet, saját tévéshow-t indított a szombati főműsoridőben. Mexikóban mozifilm, egy szerelmi történet főszerepével kínálták meg. Népszerűbb lett, mint Elvis Presley.

Ám az új környezet átformálta a világnézetét is. Az érzékeny fiút nem vakította el a csillogás, nyitott szemmel járt. Megrendítették Latin-Amerika égbekiáltó társadalmi igazságtalanságai. Ingyen koncerteket adott nyomornegyedekben, gyárakban, börtönökben – ezért még jobban imádták. Tenni akart a szegénység ellen, érdeklődése a politika felé fordult. Részt vett a helsinki Béke-világkongresszuson, és nyíltan marxistának nevezte magát. Erre a politikai rendőrség letartóztatta, majd kommunista felforgatásért kiutasították Argentínából (1966). Ekkor döntött úgy, hogy a Szovjetunióba megy.

Lelkesen fogadták, a Goszkoncert állami rendezvényszervező több hónapos körútra vitte. Milliók tőle hallottak először rock’n’rollt és countryzenét, ő volt az egyetlen amerikai előadó, akit élőben láthattak. Hosszú haja, heves csípőmozdulatokkal kísért tánca főleg a lányokat bűvölte el. Sok testvéri országba eljutott, még Mongóliába is, ahol ő volt a legnagyobb szám ama nevezetes 1968-as évben. Még abban az esztendőben megjelent első nagylemeze a Melogyija kiadónál, később Komszomol-díjjal tüntették ki. Celeb lett, és nagyon cool, noha e fogalmak ismeretlenek voltak a béketáborban. A rendszer eleven reklámjává vált.

Western és békeharc

Színészként is sokat foglalkoztatták Európában. Tucatnyi olasz játékfilmben szerepelt a Cinecittánál, jobbára spagettiwesternekben (lásd keretes írásunkat). A lipcsei filmfesztiválon megismerkedett egy keletnémet modellel, egymásba szerettek, ezért 1972-ben az NDK-ba költözött. Nagy ritkaság volt, hogy valaki nem azt lesi, hogyan szökhetne Nyugatra a hírhedt falon át, hanem önszántából Kelet-Berlint választja. Honeckerék meg is becsülték, kiváltságokkal halmozták el, Reed pedig – amerikai útlevéllel – szabadon utazgatott a világban, a vietnami háború ellen tiltakozva.

Emlékezetes akciója volt, amikor Santiago de Chilében, az amerikai konzulátus előtti tüntetésen kimosta a csillagos-sávos zászlót, hogy „megtisztítsa az imperializmus szennyétől”. Támogatta Salvador Allende választási kampányát. Libanonban a palesztin gerillavezérnek, Jasszer Arafatnak énekelt. Csak odahaza nem járt sikerrel akkor sem, amikor a tiltakozó minnesotai farmerekkel fejezte ki szolidaritását (1978). Lecsukták; a fogdában éhségsztrájkot kezdett, mire a vasfüggönyön innen – gyaníthatóan nem egészen spontán – mozgalom alakult szabadon bocsátásáért.

Egyszerre akart elkötelezett marxista és amerikai hazafi lenni, de a hidegháborúban ez nem bizonyult könnyűnek. Előfordult, hogy a védhetetlent védte. Egy nyugat-berlini lapban például a falat, mondván: az NDK-ban nincs munkanélküliség, ami fontosabb, mint az utazgatás. Ha arról kérdezték, hogy mit gondol a Szovjetunió emberjogsértéseiről, azt felelte, vannak még kisebb hibák. Nyílt levélben ítélte el a „rágalmazó” Szolzsenyicint. Utolsó interjújában, a CBS televíziónak az afganisztáni háborút mentegette, Reagan elnököt pedig Sztálinhoz hasonlította, mire honfitársai gyalázkodó leveleket küldtek neki, a „hazaárulónak”.

Kicsit sem meglepő, hogy a paranoiás korszakban titkosszolgálatok árgus szemmel figyelték minden lépését. A keletnémet Stasi 1976-ban be is szervezte, Victor fedőnéven. Amerikai diplomatákkal folytatott beszélgetéseiről készséggel számolt be, de amikor Arafatról kellett volna jelentenie, felháborodva utasította vissza, hogy „elvtársa” után kémkedjen. Panaszával magához Honeckerhez fordult. Nem is kapott több megbízást, róla viszont tovább gyűltek az akták. 1982-ben feljegyezték: igazoltatáskor lenácizta a közlekedési rendőröket. Azt kiabálta, tartóztassák le, ha akarják, torkig van az egésszel, mint mindenki az NDK-ban.

Tragikus meghasonlás

Rocksztárként kiöregedett, varázsa megkopott. Telefonon búsongott távolban élő ismerőseinek, amit persze lehallgattak. Otthonában egy NSZK-ból sugárzó amerikai katonai rádió szólt. Honvágy gyötörte, de az Egyesült Államokban aligha léphetett volna színpadra. Tönkrement a házassága is, sokat veszekedtek harmadik feleségével, Renate Bluméval. Elhatalmasodott rajta a depresszió. Holttestét 1986. június 13-án találták meg egy házához közeli tó térdig érő vizében. Negyvenhét éves volt. „Tragikus balesetnek” minősítették a halálát; a hivatalos közlésekben kételkedők azt találgatták, hogy a Stasi, a CIA vagy a KGB végzett-e vele.

A szomorú igazságra csak az NDK megszűnése után derült fény, amikor nyilvánosságra került addig eltitkolt búcsúlevele. Szívszorító olvasmány, hogy az egykor ajnározott kedvenc mennyire kilátástalannak érezte az életét, művészi pályáját, féltékenységi drámákkal terhelt házasságát. Ugyanakkor még utoljára hitet tett a szocializmus mellett, azt írta: ez „az egyetlen megoldás az emberiség fő problémáira”. Még bocsánatot is kért, amiért öngyilkossága esetleg kellemetlenséget okoz, rossz fényt vet a Német Szocialista Egységpártra. Egyedülálló és valószerűtlen karrierje így ért tragikus véget.

Az nem derült ki, tudatosult-e Dean Reedben élete paradoxonja. Hollywoodot, ahol húszévesen hiába próbálkozott, romlott helynek nevezte, és azt mondta, nem prostituálódna Coca-Cola-reklámokban. Latin-Amerikában és Kelet-Európában viszont éppen annak köszönhette tomboló népszerűségét, hogy nagyon amerikai volt, mintha egy hollywoodi moziból vagy reklámból lépett volna ki. Szép dolog a békeharc, de rajongói szemében mégis inkább egy távoli, vágyott és elérhetetlen világot képviselt – azt, amelyet ő maga szenvedélyesen elutasított. Furcsa belegondolni, hogy még mindig köztünk élhetne: a napokban lett volna 82 esztendős.