Sok nagy hantás volt a mi családunkban, nagypapa is, apám is, még én is, de Feri bácsi volt a legnagyobb. A duma volt az életeleme. Egyszer ebédet vitt haza a háromedényes ételtartóban az iskola konyhájáról, ahová be voltak fizetve Vera nénivel, de a Murányi utca sarkán találkozott Zsiga bácsival, és egy órán át beszélgettek. Pontosabban nem beszélgettek, csak Feri bácsi beszélt, otthon pedig nem értette, hogy Vera néni miért ideges. Ilyen vagy, Ferikém, mondta neki Vera néni, amikor végre hazaért, a dumálás a mindened, de Feri bácsi nem is válaszolt, úgy gondolta, hogy egy kihűlt pörköltért és az amúgy is ragacsos nokedliért kár veszekedni.
Amikor Vera néni halála után egyedül maradt, a fantáziája terebélyesedett, mesélési kedve csak fokozódott, világjáró vagyok, mondta, egész Európát bejártam. Szívesen mesélt valótlan történeteket mindenkinek, bolti eladóknak, trolibusz-vezetőknek, a körzeti orvosnak, de mi voltunk az igazi közönsége. Cseppet sem zavarta, hogy élete fordulatait mindig másképpen adja elő, részben mert nem emlékezett korábbi meséinek részleteire, másrészt tudta, hogy úgyis hantásnak tartjuk. Talán még nem mondtam el, mindig ezzel kezdte, de igen, feleltem, nem baj, folytatta ő, és jöttek a legendák a partizán és ellenálló múltról, nőkről, régi barátokról, de legtöbbször a dunai múltja jött elő, amelyikben hol kormányos, hol rakodómatróz volt egy uszályon, azután már kapitány. Műkincseket szállítottak, a háború után ez volt a nagy üzlet. Ez igen, csodálkoztak el a Bethlen téri padokon kártyázó nyugdíjasok, és amikor látta az érdeklődést a szemükben, hozzátette, hogy később nemzetközi hálókocsikalauz is volt ám, a Budapest-Nürnberg vonalon, ezt még a közeli Munkás mozi gépészének is beadta, ő is csak ámult, hogy micsoda kalandos élete volt Feri bácsinak.
Egyszer volt egy balesetünk is - ez minden családi összejövetel meghatározó témája volt, jól kiszínezve, különösen, ha már túl volt egy-két stampedlin -, Unterstadtnál, Linz fölött, egy zátonyon, persze, mindenki mentette, amit bírt, ott szereztem az igazi Monet-t, Kikötő vitorlásokkal, tudjátok, ami ott lóg a nappaliban. Mi meg csak bólogattunk. Amikor már nehezen járt, és én vittem neki ételhordóban az ebédet, amit rendszeresen lemoslékozott, de azért megette, mindig előjött a szokásos Zátonyra Futással. Gyurikám, az élet ilyen, az a tiéd, amibe belekapaszkodsz, nehéz volt, majdnem megfulladtam, mire kikeveredtem a hullámokból, igen, bólogattam, már ezerszer hallottam, ez a kép, mutatott a festményre, milliókat ér, de nem válok meg tőle, ilyen vagyok, szeretem a tájképeket. Főztem neki kávét, elmosogattam és megvártam, amíg a kanapén elszunyókál.
Amikor kórházba került, és tudtuk, hogy már nem jön haza, elvittem néhány dolgot a bizományiba, mert anya mondta, semmi se vesszen kárba, hátha adnak a dolgokért néhány forintot. Ott derült ki. Másnap bementem Feri bácsihoz, és elmondtam neki, hogy a Monet valódi. Milliókat ér. Feri bácsi szemrehányóan nézett rám.
- Hát hazudtam én neked valaha is, Gyurikám?