Előfizetés

Kentaurbeszéd – Lengyel László: Valaminek mégis mintha jöttünk volna

Lengyel László
Publikálás dátuma
2020.10.24. 12:00

Fotó: Marabu / Népszava
És amit el se hinnél, / (Persze én se hiszek), / Valaminek / Mégis, mintha jöttünk volna, / Csak éppen seregünk nincs nekünk sem, / Csak éppen hogy elfanyarodtunk / S megártott a kevés / Kevélykedés.” – írja a szomorú és seregtelen Ady Endre.

Már éppen csak megérte, hogy az őszirózsás, 1918-as októberi forradalomnak se serege, se vezére nem volt, csak forradalma. Ma itt állunk forradalom, sereg és vezetők nélkül. Olyan országban, amely se a forradalmat, se a sereget, se a vezetőt nem nélkülözheti. Tudom én, hogy a nagy magyar nekilódulások mindig váratlanok és kiszámíthatatlanok. A reformkori nagyok letörten ültek próbálkozásaik sikertelensége láttán, Széchenyi és Kossuth, Deák és Eötvös egyaránt bukott embereknek tartották magukat. Istenem, Széchenyi 1847. január 7-én ezt írta a naplójába: „Eh bien, je crois nous avons perdu notre jeu! (Hát igen, azt hiszem elvesztettük a játszmánkat!)” Majd a német nyelven írt napló egy ritka magyar bejegyzése következik: „Hátra István a kályha mögé! Ott van a helyed!” 48 februárjában a márciusi ifjak is mindenre inkább számítottak, csak éppen március 15-e forradalmára nem. De senki meg nem mondta volna 1956. október 23-a reggelén, hogy a zsarnokságra ébredők estére forradalmárokként állnak az utcán és lerántják Sztálin szobrát a földre. 1989 félig forradalma, félig reformja tán eltartott több hónapig is, de győzelmét, a rendszerváltást megjósolni szinte alig lehetett. Nálunk biztosra menni az ellenforradalmakkal, a szabadságot eltipró hatalmakkal lehet. Biztos fogadásnak látszott 48 tavaszán épp úgy, mint 18 vagy 56 őszén, hogy a nálunk sokszorta erősebb külső hatalmak le fognak törni minket, csak idő kérdése az egész. S valljuk meg, 89-re is volt a borúlátó demokratáknak fogadásuk: előbb vagy utóbb egy többpárti liberális demokráciát külső vagy belső erők meg fognak semmisíteni. S örülhetünk, hogy a demokratikus jogállami próbálkozásra, amikor haza, haladás és európaiság hármassága egybeesett, volt vagy tizenöt-húsz évünk. „Modell:” – írta Mészöly Miklós 1987-es Noteszlapjára – „a Lánchídon – 1849. november 20-án – Haynau ment át elsőnek. Elő-modell: Alexander Bach a bécsi diákforradalom kávéházi agitátorából lett Alexander Bach államminiszter. Csak ennyi.” Sokáig nem értettem, tudtam, mit akar jelenteni az „elő-modell”. Majd megértettem. Utó-modell: Orbán Viktor a budapesti fiatal liberális lázadóból lett Orbán Viktor miniszterelnök. Csak ennyi.  Valahogy úgy élünk mi, 1989-esek, kifelé menve a politikai, gazdasági, társadalmi és a való életből, ahogy a reformkor és az 1848-49-es „klasszikus nemzedék” megmaradtjai a millenniumi időkben, a 18-as októbristák Gömbös Gyula országlása idején, az 56-osok a hetvenes évek kádárista szélárnyékában. 89-esnek, az ún. „nagy nemzedékhez” tartozónak lenni kettősen nagy bűn: nemcsak előkészítettük 89-et reformokkal és ellenállással, nemcsak szavaltunk, tettünk is valamit. Valaminek, valakinek jöttünk. Bizonyítottuk, hogy lehetne európai Magyarországot csinálni. Ezért ma a nyolcvankilencesség egyenlő liberálisnak, sorosistának, kommunistának, zsidónak, zsidóbérencnek lenni, akiknek nevét csupa kisbetűvel írják be az ellenforradalmár és ellenreformer Nemzeti Visszacsináló Gittegylet nagykönyvébe. A társadalom által tudomásul vett, eltűrt Einstandok idején így szokott ez lenni. Védelmezünk olyan unt, meggyűlöltetett eszméket, mint szabadság, egyenlőség, testvériség, dialógus, együttműködés, európaiság, egyenes gerinc, tiszta kéz. Tartjuk magunkat egy civilizált életformához, viselkedéshez, ízléshez és modorhoz. Egyik este a szabadkőműves Benedek Elek Többsincs királyfiját, másikon Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikáját olvassuk kisebb unokánknak, a vérbajos, liberális Ady Endrét erőltetjük kamasz unokánk kezébe, és a nyíltan más szexuális orientáltságú Nádasdy Ádám csodálatos Dante és Shakespeare fordításait, netán verseit ajánljuk tanítványainknak. Nem-hívőként Ferenc pápa szavait figyeljük, Várszegi Asztrikkal és Iványi Gáborral beszélgetünk az élő Jézusról. És a nacionalista, antiszemita Magyarországtól megundorodó, onnan elmenekülő Bartókot hallgatjuk Schiff András előadásában. Emberek igyekszünk lenni az embertelenségben. Nincs seregünk. Nincsenek vezéreink. Nincs forradalmunk. Nincs reformunk. Magunk, egy másik Magyarország vagyunk. Mondhatjátok: a tegnap Magyarországa. Annyi bizonyos, hogy nem a mai Magyarország. De vajon nem a jövendő Magyarországa? Ugyan miféle Magyarország született a reformkori, a 48-49-es, a 18-as, az 56-os és 68-as eszmék és emberek tagadásából? Milyen a 89-es eszmék és emberek kizárásából, gyalázásából? És még egy mély igazságot jegyzett be Mészöly a nyolcvanas évek végi noteszébe: „Más dolog önerő híján történelmileg tévedni, mint annak birtokában. Más minőségű felelősség.” A korábbi hatalmasságok hivatkozhattak arra, hogy azért tették, amit nem kellett, vagy azért nem tették, amit kellett volna, mert egy idegen nagyhatalom hatalmas árnyéka borult ránk. Így nem azt tették, ami kellett, hanem amit lehetett. Ám, 1989-90 óta ez már egy független ország. Vezetőinek tetteit igenis vezetheti immár a magyar nemzet, a társadalom érdeke, saját értékrendünk, s nem a másé. S a nemzet, a társadalom tagjai se hivatkozhatnak immár arra, hogy idegen diktátumokra fogadta el vezetőként azokat, akik rossz irányba vezetik az országot. A mi döntésünk, hogy ott tartunk, ahol tartunk, hogy oda jutottunk, ahová jutottunk. Még a miénk is, akik tiltakoztunk, kongattuk a vészharangot, mert láthatólag nem tudtuk se magunkat, se társadalmunkat igazi demokratákká nevelni, nem voltunk képesek demokratikus intézményeinket, reformjainkat megvédeni.  Paul Ricœur az 56-os magyar forradalom hatására írt munkájában mondja: „a politika központi problémája a szabadság, és vagy az állam alapozza meg a szabadságot a racionalitása által, vagy pedig a szabadság korlátozza ellenállásával a hatalom szenvedélyeit.” És hozzá teszi: „sajátságosan politikai rossz: a hatalom oly módon való gyakorlásának kísértése, amely a másik fél számára nem biztosít ellenhatalmat.” Igen, a politika központi problémája a szabadság vagy annak hiánya. Ma még a hatalom piszkos szenvedélyeinek – lopás, hatalmaskodás, hazudozás, képmutatás – korlátozását szeretnénk. De el kell jönnie az időnek, amikor egy európai, liberális többpárti demokrácia észszerűsége alapozza meg a szabadságot. Miközben küzdünk az elsőért, neki kell látni a másik, az alternatív, a vonzó modell, szeretem, nem szeretem reformok kidolgozásának. Mennyi idő kell majd egy új, valódi demokrácia intézményeinek kiépítéséhez, hány nemzedék a szabadelvű demokratává nevelődéshez? Mennyi tudás, párbeszéd, összefogás és idő az egészségügy, az oktatás, a szociális rendszerek reformjaihoz? Mennyi a gazdaság válságból való kivezetése után, egy egészséges szerkezet megteremtéséhez? Mennyi idő tiszta intézmények teremtéséhez, egy maffiaműködést gyakorló politikai osztály leváltásához és a lopást, nepotizmust tűrő társadalom új szabályokhoz és szokásokhoz vezetéséhez? Sok. „1956-ról szólva azt lehetett mondani” – írta Esterházy –, „hogy az ország, a nép lerázta magáról a rendszert, mint kutya a vizet. De a Kádár-rezsimet már nem úgy ráztuk le, mert már nem lehetett tudni, hol végződik a kutya, és hol kezdődik a víz!” Megint így leszünk vele. Az Orbán-rezsimnél se tudjuk, hol végződik a kutya és hol kezdődik a víz! A kádári embertípus (homo kadaricus) és az orbáni (homo orbanicus) mostohatestvérek, de azért „nagyontestvérek”. Mégis neki kell látni a lerázásnak. Különösképpen azért, hogy ne következzen be újabb visszafordulás, megint az ismert ciklus: rövid fölemelkedés, hosszú, végtelen hosszú hanyatlás. Ne jöhessen a magyar politikai rossz, lesz még világrossz, rossz világ elég. „Igenis: kell a bátor lobbanás / S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, / Hogy minden vannál mindig jobb a más. / Gyújtsuk ki jól a szíveinket: / Csak azért se győzhet a Mindegy.

Önmagunk tényfeltárt táborában

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.10.18. 17:25

Öt év munka után a film elkészült. A Visszatérés Epipóba címet kapta, néhány hete láthatjuk az HBO GO-n.
Utána minden állat szomorú címmel a 444.hu-n jelent meg 2014-ben Magyari Péter tényfeltáró cikke az 1980-as évek ismert, diákjait elbűvölő elitiskolás tanárának, majd a rendszerváltás sikeres tévés műsorvezetőjének a pedofília határait hol súroló, hol át is lépő szexuális zaklatásairól. Az írás részletesen kitért S. táborvezetői tevékenységére is, bemutatta, milyen formában zajlott a nyaraltatás, miben rejlett eredetisége, mivel nyújtott polgári alternatívát az állami úttörő mozgalomnak, miért küldte oda szívesen gyerekeit az értelmiség. Rávilágított, hogy az S. vezette „demokratikus” tábor kultusza részben illuzórikus volt, mert a gyerekeket sok megaláztatás is érte, a kamaszok ott is ki voltak téve zaklatásoknak, ám erről egyikük sem beszélt. Végül az egyik tanítvány nem bírta tovább, beszámolt apjának az önkielégítő szexuális együttlétekről. S.-t elküldték az iskolából, a tábor megszűnt, de nem lett nyilvános ügy a dologból. Senki sem értette, mi történt. Magyari cikke igazi mestermű, az oknyomozói újságírás egyik gyöngyszeme. Lebilincselő szerkezettel vezeti az olvasót a témában, és sok mély társadalmi összefüggésre mutat rá az eset hátterében. Óriási vihart is kavart, persze elsősorban azzal, hogy nem volt nehéz rájönni, kit rejt az S. jelölés, így a leleplezés részben szenzációként hatott, csámcsogtató közéleti csemege lett. Természetes, hogy az írás sokkolt rengeteg egykori tanítványt és táborlakót. Köztük volt Oláh Judit filmrendező, aki gyerekkorában járta évekig a nyaralás Epipónak nevezett, paradicsominak tartott birodalmát. Nem meglepő, hogy úgy érezte, dokumentumfilmben kéne feldolgoznia a témát, a vele kapcsolatos lelki sérüléseket. Öt év munka után a film elkészült. A Visszatérés Epipóba címet kapta, néhány hete láthatjuk az HBO GO-n. Nem lett a műfaj gyöngyszeme, de jó rágcsálni, annyi irányban lehet tovább gondolni ízeit. Legkevésbé a tényfeltárás szintjén nyújt újdonságot. Ez a síkja lényegében Magyari cikkének megfilmesítése. Követi az írás szálait, sok ponton szerkezetét, „dramaturgiáját” is. Igazi értéke, érdekessége, hogy egy érintett személyes közelítésével sok réteget tud érzékeltetni a traumatikus hatásokból, amelyek a konkrét szereplőkén túl egy nemzedék életútjára vetülnek rá. Oláh Judit alkotásánál kissé zavaró, sőt megtévesztő a műfaji megjelölés. Nem igazán dokumentumfilm. Sokkal inkább dokumentumokból építkező lírai, személyes önvizsgálat. Egészében játékfilmes hatása van. Akár Szabó István korai műveire, az Apára vagy a Szerelmesfilmre is emlékeztethet. A hős életének mélyen belé égett történéseit, képzeteit felidézve töpreng, hol tévedt el, merre keresse igazi önmagát. Oláh a filmjében elhallgatja, amit például a 24.hu-nak elismert, hogy filmjét Magyari cikkének sokkhatása ihlette. A Visszatérés Epipóba hősnőjeként úgy áll elénk, mint egy önmagával elégedetlen negyvenes nő, aki hordoz magában egy gyerekkori táborélményt, valamiért rávetülnek lelki gyötrelmei, és úgy dönt, megpróbálja komolyan feldolgozni, miről van szó. Összehívja néhány táborlakó társát, pszichodráma-csoportot szervez, amelyben igyekeznek felidézni az egykori élményeket, feltárni és kezelni személyiségformáló hatásait. Többükkel, az abúzust elszenvedőkkel személyesen is beszél. Amatőr felvételek tömegét kutatja föl, szedi elő filmes apjának köszönhetően Epipóról, amelyek vizuálisan is megidézhetővé teszik a múltat. Minden együtt áll tehát egy „ki vagyok én?”, „miért lettem ilyen?”, „milyen legyek?” típusú, a „mi” nemzedéki szintjéig tágítható, lírai kompozíciójú filmhez. Csakhogy ma efféle játékfilmet nem lehet csinálni. Dokumentumfilmet viszont igen. Azt is úgy, ha erősen fókuszál a nagy botrányra, a sztártanár bűnös szexuális zaklatásaira. A szerző igyekszik alkalmazkodni az elváráshoz, pedig érezhetően más izgatja. Az apró bántások súlya. Az ellentmondás, hogy elküldték egy kultikus táborba, amely valóban varázslatos világ volt sajátos szabályaival, nagyszabású játékaival, mitikus szertartásaival, laza táborvezetőjével. De közben mégis itt került rá „játékból” a középszerű ember bélyege, amitől egész életében gyötrődött. A szabadság levegőjében tapasztalta meg a megalázást, a hatalmi, büntető gonoszságot. Nem érezte igazán jól magát, de nem szólt róla, mert úgy tudta, jól érzi magát, dicsekedhet vele, hogy ezen a helyen nyaralt. A tematikus elvárás és az alkotói törekvés, a dokumentálás és az önvizsgáló személyesség nem ér össze, a rendezőnő elveszti a fonalat, nem lesz világos, miről is csinált filmet. Mégis jó, hogy megcsinálta, mert különös szellemi érzelmeket kelt. Például arról, hogy a magát függetlennek, demokratikusnak tartó értelmiség is mennyire rabja tud lenni saját szabadságmítoszainak. Szimbolikus szigeteket jelöl ki eszméi megélésére. Alternatív művészetet, rockzenét vagy éppen egy szabados gyerektábort a maga bálványaival. Hisz bennük, a végsőkig kerüli a szembenézést a bennük lappangó, olykor felszínre is törő hazugságokkal, rontó erőkkel. És békésen él a rendszerben, amelybe épp belevetette a sors.

Vérvád, hisztéria, pogrom a holokauszt után

Bonta Miklós
Publikálás dátuma
2020.10.18. 17:00

Pelle János történész Vérvád, hisztéria, népítélet című, nemrég megjelent könyve cáfolja azt a vélekedést, hogy a vérvád mára a múlt ködébe veszett volna. Már kötete címlapján közli, hogy igenis volt „zsidókérdés” 1945-ben és 1946-ban is Magyarországon, és előfordult vérvád is.
A zsidóüldözés, a gettósítás és a deportálás miképp függ össze a vérvádakkal? A nácik tudatosan építettek a többségi lakosság évszázados idegenkedésére a zsidóktól, arra a feszültségre, mely időről-időre vérvádak formájában nyilvánult meg a történelem folyamán. Nemcsak nálunk, hanem Ukrajnában, Szlovákiában, Lengyelországban és másutt is. 1946. július 4-én Kielcében, a jelentős lengyel iparvárosban 42 holokauszttúlélőt gyilkolt meg a tömeg úgy, hogy a rendőrök tétlenül nézték a vérengzést. Az volt a vád ellenük, hogy „kolbászt készítettek” egy eltűnt – és később előkerült – suszterinasból. Ezelőtt két hónappal a budapesti Teleki téren, a zsidó árusok előtt tört ki hisztéria a tömegben. Többen elájultak, mert úgy vélték, hogy gyermekkörmök voltak a piacon árult disznósajtban. Néhány nappal később az Illatos úton egy házaló zsidó ószeresre rontották rá hisztérikus asszonyok és kis híján agyonverték, azzal a váddal, hogy „gyerekrabló”. Ennek nyomán az egész országban lincshangulat terjedt el, ami Kunmadarason egy három halálos áldozattal járó progromot idézett elő.
Hogyan lehetséges, hogy 1945 után, amikor Auschwitz már ismertté vált, még akadtak Magyarországon, akik hittek a vérvádban? Józan fejjel még az egyszerű emberek sem állították, hogy a zsidók rituális gyilkosságokat követnek el. De súlyos válsághelyzetekben, amelyekből a XX. században is sajnos bőven akadt, sokan igazolva látták előítéleteiket, tényként fogadták el a tudatalattijukból felmerülő fantazmagóriákat. 

Mi történt Kunmadarason? 1946. május 21-én heti piacot tartottak, ahol a helybéli asszonyok rátámadtak a zsidókra. Egyikük azt kiabálta, hogy elrabolták a testvérének a gyerekét. Bár egy gyerek sem tűnt el akkoriban a faluból, a pogrom három halálos áldozatot követelt. Az egyik résztvevő, egy juhász a törvényszéken a bírónak arra a kérdésére, hogy elhiszi-e azt a vádat, hogy a zsidók kolbászt csinálnak a gyerekekből, azt felelte: „Hiszem is, meg nem is.” 
1946-ban Magyarországon sokan emlegették Tiszaeszlárt, annak ellenére, hogy a nyíregyházi bíróság, majd a Kúria is felmentette a Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával vádolt zsidókat. A rituális gyilkosság vádja annyira irracionális, hogy racionális érvekkel soha nem lehetett cáfolni. Elevenen élt a két világháború között is, főként a szegényparasztok között, annak ellenére, hogy a zsidó vallás törvényei még az állati vér fogyasztását is szigorúan tiltják. De sem ez a tény, sem pedig az ítéletek nem győzték meg azokat, akik hinni akartak a vérvádban, és ezt azzal az összeesküvés-elmélettel támasztották alá, hogy a befolyásos zsidó körök „megvették a bíróságot”, „kimentették hitsorsosaikat”. Ez a vélekedés annyira elterjedt volt, hogy az 1944. március 19-e, a német megszállás után a Sztójay-kormány által elrendelt gettósítás során a propaganda folyamatosan hivatkozott Tiszaeszlárra. Bosnyák Zoltán vezetésével megalakult a Magyar Zsidókérdés Kutató Intézet, mely Harc címmel hetilapot adott ki 50 ezer példányban. Az első szám címlapján egy 1882-ben készült rajz volt, mely azt ábrázolta, miként vágták el az eszlári zsidók az áldozatuk torkát. A deportálások alatt többször is elhangzott a magyar rádióban Erdélyi József 1937-ben írt, hírhedt verse, a Solymosi Eszter vére.
Úgy látja, összefüggés van a vérvádak, az antiszemita politika, a holokauszt és az 1945 utáni pogromok között? Tömeglélektani szempontból feltétlenül. Könyvem ezt a folyamatosságot tényekkel igazolja. Hiszen a tiszaeszlárihoz hasonló eset még 1948-ban is előfordult Magyarországon. Utána már nem, de ez nem a tömegek kijózanodásának, hanem a Rákosi-rendszer terrorjának volt „köszönhető”.
Mi történt 1948-ban a Csongrád megyei Szegváron? Itt egy valódi bűncselekmény nyomán robbant ki a hisztéria. Egy fiatal lány, Kovalcsik Margit éppen az esküvőjére készült, amikor megölték. Ennek nyomán kergették el a falusiak az utolsó, a deportálásból visszatért zsidó családot, mert az emberek az ő fiúkat, Klein Viktort gyanúsították a gyilkossággal. Pedig csak annyi köze volt a lányhoz, hogy Kovalcsik Margit Kleinék textilboltjában válogatott  anyagokat az esküvői ruhájához. A szomszédos faluban, Mindszenten már 1946-ban elűzték a visszatért zsidókat. Megfenyegettek, hogy a népbíróság elé állítják őket, ha nem hagyják el a települést. Mindössze egy öt kilós csomagot vihettek magukkal. Beszéltem Izraelben az egyikükkel, aki elmondta, hogy rémülten utaztak Budapestre, majd meg sem álltak Palesztináig. 
Mi volt ellenük a vád? Feketekereskedelem és spekuláció. Rákosi Mátyás már 1945 augusztusában arra az álláspontra helyezkedett, hogy a küszöbön álló, fékezhetetlen inflációért és a vesztes háborút követő nyomorért a zsidókra kell hárítani a felelősséget. A feketézés és a spekuláció vádja azután megjelent a politikusok beszédeiben és pártja plakátjain is, melyek kifejezetten zsidó kinézetű embereket ábrázoltak. A feketézés vádja különben abszurd volt, mert Magyarországon 1946-ra hiperinfláció alakult ki, és a pénz teljesem elveszítette értékét.
A kaposvári eset azt bizonyítja, hogy a „körülmények összejátszása” is vérvád-hisztériához vezetett. A somogyi megyeszékhely élén 1922 óta egy emblematikus polgármester, Vétek György állt, aki városhoz való ragaszkodását kifejezendő, a nevét is Kaposváryra változtatta. Bethlen István miniszterelnök híve volt, Imrédy Béla „szalonnyilasaitól” elhatárolódott. A német megszállás után nem mondott le a tisztségéről. Igyekezett emberségesen bánni a gettóba zárt zsidókkal, és még húsz jómódú kaposvári zsidó mentését is megszervezte. Ők a deportáló szerelvény utolsó vagonjába kerültek, amelyet azután a kelenföldi pályaudvaron lekapcsoltak. Nem kerültek Auschwitzba, túlélték a holokausztot. A polgármester „zsidó pénzzel” vesztegette meg a vasutasokat és a németeket. Kaposváry Györgyöt a nyilasok leváltották, de a városba bevonuló szovjet parancsnok visszahelyezte tisztségébe. 1945 áprilisában megjelent Kaposváron Frank László, aki a városban volt ügyvéd, mielőtt zsidóként munkaszolgálatra hívták be. Elintézte, hogy a polgármestert leváltsák, majd letartóztassák. A népbírósági törvény alapján „háborús és népellenes” bűncselekménnyel vádolta, azt állítva, hogy módjában állt volna megakadályoznia a deportálást, de nem tette meg. Ez nyilvánvaló hazugság volt, a hátterében az állt, hogy a népügyész családját nem mentette meg. A polgármester elleni per koncepciós volt, de ezt a helyi közvélemény jelentős része „zsidó bosszúnak” tekintette. Ezután következett az a példátlan eset, hogy az 1945 november 4-i nemzetgyűlési választások előtt Kaposváron a fővárosból érkezett rendőrségi detektívek antiszemita röplapokat osztogattak, majd emiatt őrizetbe vették, és a népbíróság elő állították a Független Kisgazdapárt aktivistáit. És mert előtte két héttel egy hároméves kisfiú belefulladt a Malomárok vizébe, a holttestét pedig ekkor találták meg, a több súlyos válságot halmozó helyzetben lábra kapott a vád, hogy a holokausztot túlélt zsidók a kisfiú vérét rituális célokra használták fel. Vagyis megjelent a vérvád, de mert kaposvári polgárok uralkodtak az érzelmeiken, megmaradt a szóbeszéd szintjén, nem vezetett zsidóellenes atrocitáshoz.
Miskolcon két antiszemita indulatoktól hevített munkástüntetésre is sor került, és mind a kettő szörnyű lincselésbe torkolt. Miért? A tragikus eseményekre közvetlenül a forint bevezetése előtt került sor. Miskolcon 1946. július 30-án nagy tüntetést tartottak, ami a lisztfeketézők ellen irányult. A tüntetés szervezői őket egyértelműen a zsidókkal azonosították. Előzőleg a politikai rendőrség két zsidó malomtulajdonost internált. Őket vetették oda a felizgatott csőcseléknek, szabad préda gyanánt. Egyiküket a Búza téren meglincselték, a másik súlyos sérülésekkel megúszta. A lincselés híre rögtön eljutott Budapestre is, innen érkezett az utasítás, hogy a helyi detektívek vegyék őrizetbe az elkövetőket. Ennek hatására tizenkét munkást bevittek a rendőrségre. Másnap Péter Gábor, a politikai rendőrség vezetője is megjelent a városban. Személyesen működött közre a második munkástüntetés megszervezésében. Ennek résztvevői elfoglalták a rendőrkapitányságot, és az első lincselésben részt vevő munkásokat kihallgató zsidó származású rendőrtisztet agyonverték. Végül a csőcseléket szovjet katonák oszlatták szét. A drámai események híre Moszkvába is eljutott, ahol Mihail Szuszlov, az SZKP egyik vezetője is olvasta az NKVD miskolci rezidensének a jelentését, aki az események miatt élesen bírálta a Magyar Kommunista Párt vezetését. Rákosi pártja ezután hagyott fel azzal, hogy a „zsidókérdést” az utcára vigye, és később ilyen politikailag szervezett zsidóellenes atrocitások már nem fordultak elő. Sorra vettük a legfontosabb 1945 utáni tragikus eseményeket. Szinte mindegyik az újdonság erejével hat. Vajon miért? Évtizedekig nem beszéltek ezekről az ügyekről, tabusították őket. 1986-ban a Medvetánc című folyóiratban megjelent Varga Jánosnak, a Magyar Országos Levéltár főigazgatójának tanulmánya a miskolci népítéletről. Elolvastam, és az volt az érzésem, hogy ez a cikk nem mond el mindent a történtekről. A rendszerváltás után elutaztam Miskolcra, és másfél év alatt jó párat sikerült azonosítanom az események résztvevői és a szemtanuk közül. A velük készített interjúk szerepeltek 1995-ben megjelent, Az utolsó vérvádak című könyvemben. Elsősorban a filmesek érdeklődtek iránta, a kritikusok kevés figyelmet szenteltek neki. A Hunnia Filmstúdió legendás vezetője, Simó Sándor támogatta, hogy dokumentumfilm készüljön a világháborút követő vérvádakról. A stúdió támogatta izraeli utazásomat is, melynek során felkerestem a kunmadarasi és a miskolci szemtanúkat, majd forgattunk velük. A Hunnia másfél órás moziját, mely Kunmadarasról és Szegvárról szól, Kőszegi Edit és Surányi András rendezte. Majd a Magyar Televízió megbízásából Vitézy László is dokumentumfilmet készített arról, amit Miskolcon történt, Kavics a sírra címmel. Az első filmet mindössze egyszer, hétköznap, késő este adta le a televízió, 1997-ben. A másodikat soha nem játszották, pedig több millió forintba került. Mi az oka, hogy a magyar közvélemény mindeddig nem vett tudomást az 1945 utáni antiszemita megmozdulásokról? Csak sejtéseim vannak. Remélem, a könyvem megjelenése változtat ezen a képtelen struccpolitikán. A kilencvenes évek második felében a baloldali értelmiség talán attól tartott, hogy kutatásaimat a Csurka István-féle MIÉP zsidóellenes hisztériakeltésére használja fel. De most már megérett arra a helyzet, hogy szembenézzünk az egykori eseményekkel, és megvizsgáljuk az okait is.